Kognitív elcsatolás

K

Az egészségügyi és gazdasági válság közepette került elő, na, mi is? Erdély elcsatolásának és a magyarok irredentizmusának soha aktuálisabb kérdése. A hangütés is ismerős. Ez, ugye, sok mindent elárul a többségi társadalomról. Egyrészt. De sok mindent elárul rólunk is – másrészt. Erről másrésztről lesz most szó.

Lesznek, akik még annak gondolatától is elborzadnak, amit kérni fogok, hogy helyezzük magunkat egy pillanatra a románok helyébe. Azok, akik nem hajlandók erre a gondolatkísérletre, például azért, mert attól tartanak, hogy amennyiben pillanatig is empatizálnak a többségiekkel, kevésbé lesznek magyarok, vagy netán még rosszabb változatban attól félnek, hogy az empátiagyakorlat miatt visszavonhatatlanul románná válnak, javaslom, görgessenek is le a kommentfelülethez, és vezessék le dühüket; a szöveg további része amúgy sem nekik szól. 

Az utóbbi napokban számos olyan véleményt olvastam, amelyek szerint a román (identitású, anyanyelvű) szerzők felismerik, a román társadalom némileg magára hagyta a magyar kisebbséget, rosszindulattal, vagy legalábbis fertőző közönnyel kezelte azt a sokak számára arcátlan felismerést, hogy magyarok is élnek Romániában. A napokban többször találkoztam azzal a belátással, amellyel a szerzők elismerik, hogy Székelyföld infrastrukturálisan alulfinanszírozott, örök vakfolt, amikor gazdaságfejlesztési elképzelésekről esik szó.

A fentiekből nem azt a következtetést kell levonni,

hogy a román elit túlnyomó része hirtelen kézbe vette a romániai magyar autonómia-tervezetek összegyűjtött kritikai kiadását, és elkezdték szövegkiemelővel kigyűjteni a főbb gondolatokat, összeállítva az azonnal megoldandó dolgok jegyzékét. Nem erről van szó. De arról igen, hogy nem kell egzisztenciája, testi épsége vagy bármilyen más integritása miatt aggódnia annak a román értelmiséginek, aki hangot ad annak az álláspontnak, hogy a románokat súlyos mulasztások terhelik, vagy azoknak, akik óva intenek attól, hogy archív térképek felé magasodva megbolonduljunk. Azon romániai magyar értelmiségiek helyzete, akik nem akarnak igazodni az egy(etlen) és egyre egyszerűbb véleményáramlathoz, már sokkal nehezebb – de ez már egy másik problémarendszer, igaz, intellektuális higiéniánk szempontjából legalább az előbbihez hasonló mértékben meghatározó.

De térjünk vissza az empátiagyakorlathoz. Egy román ember azt hallja attól, akire szavazott, hogy Erdély elvihető, s valakik éppen most kezdték el becsomagolni. Lehet benne valami, gondolhatja. Végül is nem egészen tiszta, mit is akarnak ezek a magyarok, gondolhatja. Inkább légy résen, még mielőtt egy lyuk néz vissza rád a térképről, gondolhatja. Igaz, sem politikai vezetői, sem a magyarok nem biztosítottak számára lehetőséget, hogy megértse, mi a helyzet a térkép spontán, de konok lyukképződésével. Mert mennyi alkalmat biztosítottunk egy román (anyanyelvű, identitású) embernek arra, hogy megértse a különbséget Erdély eposzi elcsatolása és mondjuk a nyelvi jogok konkrét és praktikus gyakorlatba ültetése között? Vajon hány olyan kommunikációs kampányunk volt, akár a médiában, akár politikusaink, értelmiségiek összehangolt megnyilvánulásai révén, akár klasszikus lobbitechnikákkal, akár friss román influencerek bevonásával, amely lehetőséget adott volna a jó szándékú románoknak arra, hogy megértsék, bizonyos jogok nem vezetnek területi követelésekhez, sőt, ellenkezőleg, pont, hogy oldanák a feszültségeket? Nem kell reklám- és médiaaudit ahhoz, hogy válaszoljunk: nem volt ilyen kampány egy sem. Mi, magyarok egyetlen kommunikációs kampánnyal sem segítettük a közösség egyes jogainak többségi elfogadtatását – vigasztaljon bennünket az, hogy egy darabig legalább még voltak olyan értelmiségi fórumaink, amelyek már nincsenek.   

Miért a kölcsönös közöny?

Nem elég nyilvánvaló, hogy a korszerű kommunikációs nyitás segítene legalábbis abban, hogy rendezettebb keretben tudjon elkezdődni a soha el nem beszélt beszélgetés románok és magyarok között? Vajon vezető szervezeteink nem ismerték volna fel e nyitás nyilvánvaló szükségességét, vagy nincsenek szakembereink egy hasonló vállalkozáshoz? Vagy pusztán pénz kérdése lenne az egész, maguk a kampánytervek ott vannak egymásra halmozva kiváló kommunikációs szakembereink fiókjában?

Végeztem egy kísérletet és lefordítottam Markó Béla legutóbbi írásának főbb gondolatait olyan, a román kommunikációs szakmában dolgozó kollégáimnak, akik remek kampányokat jegyeznek. Nem találkoztam senkivel, aki zsigerből elutasította volna, hogy egy hasonló kommunikációs kampány felépíthető értelmesen, érzékenyen és elgondolkodtatóan. Volt, akinek az esetében úgy éreztem, nem ismerte fel a kihívást, de szerintem csak rossz napja volt, mert a többség nagyon izgalmasnak találna egy hasonló kampányt, merthogy érzik a transzformációs potenciálját.

Akkor hát miért nem használunk korszerű kommunikációs eszközöket? …kivételt képeznek az urnazárás előtti órák, amikor elborítják a romániai magyarokat az elborzasztó, fekete hátterű üzenetek.

Úgy gondolom, azért,

mert vezetőink már nem tartják célszerűnek, hogy napirendre kerüljön egy hasonló kommunikációs platform felépítése. Túl közel esne a napi politikához, így nem a kompetenciám, hogy azon spekuláljak, miért alakult ez így. Van azonban egy finom árnyalat, ami megkülönbözteti a románok közönyét irántunk a magyarok közönyétől irántuk.

A románok – némi egyszerűsítéssel persze – úgy gondolják, nincs szükségük a romániai magyarokra, és ez, figyelembe véve a számokban kifejezhető aspektusokat (és kizárólag azokat), akár még így is lehet. 

Másrészt a romániai magyarok, főleg ott, ahol többségben élnek, zömében úgy gondolják, nincs szükségük a románokra. És figyelembe véve azt, amit a román társadalomtól elvárhatnának, akár még így is lehet. A különbség az, hogy a románok nemzetépítésében nincs szükség arra a gondolatra, hogy nincs szükségük ránk. Az erdélyi magyarok nemzetépítésében viszont egyre inkább helyet kap az a gondolat, hogy nincs szükségünk a románokra. Ez komoly különbség. Mert közöny és közöny között komoly különbség lehet.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Kelemen Attila Ármin
Kelemen Attila Ármin

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória