Költők népe. Gondolatok a Familia  és a Várad folyóiratok bedarálásáról

K

„Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok. Mérnökök, üzletemberek, szántóvetők és költők népe.” (József Attila: [Nyelvünk ízei]. A költő besorolhatatlan és kétes eredetű szövegeinek egyike)

Suttogtak róla egy ideje, később már nyíltan beszélték,

ám december 14-én (a 15-ei tanácsülés előtt) megjelent az első hivatalos nyilatkozat is ezügyben: Bihar megyében gazdasági indokokra hivatkozva „karcsúsítják” a megyei önkormányzatnak alárendelt intézményeket, köztük a nagyváradi filharmóniát, a román és a magyar nyelvű színtársulatot, a bábszínházakat, valamint a város (és a megye) egyetlen román és egyetlen magyar nyelvű kulturális folyóiratát, a Familiát és a Váradot. Nem célom a tények és a háttér részletes bemutatása, hiszen a hivatalos nyilatkozaton túl például itt lehet tájékozódni a részletekről, csak kiemelném, hogy e rendelkezések a két folyóirat számára nemcsak költségvetési megszorításokkal járnak (beleértve az újságírók létszámának csökkentését, azaz elbocsátásokat), hanem a Familia és a Várad önálló intézményi státusának felszámolását is jelentik, a szerkesztőségek önálló jogi személyként megszűnnek, a folyóiratokat a megyei könyvtár fennhatósága alá rendelik. Az intézkedések „szerzője” pedig az az Ilie Bolojan (korábbi váradi polgármester), akit évek óta magasztal a romániai közvélekedés, és aki pár hete közvetlen választás útján Bihar megye új tanácselnöke lett, jelentős szavazattöbbséggel.

A történéseket persze nem tudom érzelemmentesen szemlélni. De nemcsak a kultúra elleni vandalizmus dühít, nemcsak az indokolatlanul elbocsátott alkalmazottakkal szembeni együttérzés mozgat, nemcsak a közhatalommal való visszaélés nyugtalanít. Úgy látom, úgy hiszem, a Familia és a Várad helyzete messze túlmutat önmagán.

Egyrészt mert felveti az Erdélyben tabunak számító kultúrAfinanszírozás kérdését,

ami – ahogy az a fentiekből is kitűnik – sokkal összetettebb annál, minthogy kinél van a lé. A váradi példák megmutatják, milyen kiszolgáltatottá válhat egy, az önkormányzat vagy a megyei tanács által fenntartott kulturális intézmény: ha változik a főnökség, minden borul. Erre persze elvileg (és gyakorlatilag) jó megoldás lenne, ha a szavazó odaballagna a szavazókörzetbe, és a fülke magányában lehetőleg olyanokra ütné a pecsétet, akik köztudottan a kultúra barátai. De ez sem olyan egyszerű. Egyrészt onnantól egy hoci-nesze kliensrendszer kiépülése csak egyetlen apró lépés, másrészt, mert a választásoktól való távolmaradás Romániában (is) nemzeti sport, harmadrészt mert íme, itt a példa: aki korábban kultúrabarátnak tűnt, arról kiderült, hogy talán mégsem az (az indoklást lásd később).

Úgy tűnik, és ezt látom a legnagyobb bajnak, nincsenek a rendszernek olyan „beépített” garanciái, amelyek megakadályoznák, hogy a kultúra ne a pártpolitika függeléke legyen, hogy ne lehessen lerombolni azt, ami működik vagy éppen építeni ott, ahol arra szükség van. Ráadásul nem Várad, illetve Bihar megye az egyetlen, amelyben egy-egy színház vagy folyóirat városi-megyei alárendeltségű. 2012-ben a marosvásárhelyi Látó önálló jogi személyiségét próbálta meg megszüntetni Ciprian Dobre, a Maros megyei önkormányzat akkori vezetője, de a tiltakozást látva feladta eredeti elképzeléseit.

Első pillantásra a váradi történet a racionalitás (azaz utak, hidak, kórházak építése) versus folyóiratok és egyéb légies képződmények (színház, filharmónia) szembeállításának tűnik,

pedig szerintem nem az. Egyrészt mert a Várad és a Familia önállóságának beszántásában nincsen gazdasági ráció. Ilie Bolojan – a beszámolók szerint – nem volt hajlandó végiggondolni a magyar kulturális folyóirat főszerkesztője által javasolt alternatívákat, holott Szűcs László kimondta: a lap megtartása érdekében elfogadja a költségcsökkentést, és igyekszik más forrásokat biztosítani a Várad számára. Talán az is kijelenthető, hogy a megye (korábban a város) fura ura nem explicite kultúraellenes. Amikor – beruházásdömping, fejlesztések stb. révén – „modellvárossá” avanzsálta Nagyváradot (erről röviden lásd például itt  és itt, merész terveibe a város szecessziós kulturális örökségének restaurálása is beletartozott, ahogy egy új múzeumhálózat kiépítése is.

Nem, szerintem itt most nem a primér kultúraellenesség lehet Bolojan intézkedéseinek mozgatórugója. Legvalószínűbbnek talán azt tartom, hogy a kulturális folyóiratokat a megyei tanácselnök nem tudja (a maga univerzumában) „pályázatkonformmá” tenni, beilleszteni abba a megyeépítési brandbe, amellyel eddig – polgármesterként – sikeresen tudott EU-s (vagy más) forrásokat lehívni, és így nagy szavazattöbbséggel megszerezni újabb és újabb mandátumokat. Az irodalmi lapok és a színház (a szecessziós örökségtől eltérően) – valószínűleg – nem illenek bele a pályázati „objektívákba”,

a bolojani rendszer szerint nincs „értékük”,

tehát, és ami nem használható, annak a periférián a helye; az összevont intézmények pedig adminisztratív szempontból könnyebben „kezelhetők”. Számomra ezekben a történésekben nem a kultúraellenesség a legszomorúbb, hanem a kultúra haszonelvű, öncélú és szűklátókörű kihasználása (és persze a párbeszéd és a kompromisszum hiánya).

A két folyóirat megszüntetése ellen Demény Péter író, költő, szerkesztő online petíciót indított, amelyet e sorok írása idején több, mint kétezren írtak alám, románok és magyarok, váradiak, kolozsváriak, vásárhelyiek, bukarestiek, jászvásáriak, de láttam kisinyovi tiltakozót is. És mielőtt felzúgna a petíciókkal-úgysem-lehet-elérni-semmit … kezdetű népdal (honi állampolgári kultúránk megbecsült darabja), halkan elmondanám, szerintem miért kellene most tiltakozni.

Először is azért, mert ez most nemcsak egy jó ügy, amely mellé trendi odaállni. Sok jó ügy van, ez önmagában még nem érv, de azon talán érdemes törpölni, miért is okés a Familia és a Várad melletti kiállás ügye.

Elsősorban azért, mert a felszámolandó (felszámolt) lapok egyetlen érdeme nem az, hogy vannak, hanem hogy dolgoznak. Nem vagyok a honi kulturális sajtó nagy ismerője, ezért úgy érzem, a folyóiratok értékelése nem feladatom, de azt tudom, hogy mindkettő ismert „bútordarab” a romániai román és magyar kulturális szférában. A Familia irodalomszervezői tevékenységéről keveset tudok, de azt igen, hogy a Várad nagy hangsúlyt fektetett a váradi és Bihar megyei pályakezdő irodalmárok felfedezésébe, támogatásába. Ketten közülük, Kemenes Henriette és Ozsváth Zsuzsa a Fiatal Írók Szövetsége kiadójánál jelentette meg debütkötetét az idén, mindketten bekerültek a (rangos, magyarországi) Horváth Péter irodalmi ösztöndíj várományosainak tízes listájába, sőt Kemenes Henriette a shortlistbe is, írásaikat Parti Nagy Lajos, Keresztury Tibor és Szilasi László zsűrizték. Mindkét alkotó a nemrég megjelent a Címtelen föld antológia szerzői. Azért példázom folyton kettejükkel, mert fiatalok, fiatalok az eredményeik is, és izé, övék  jövő.

A Várad folyóirat rendszeressé váló rendezvényén, a Törzsasztal-esteken olyan magyarországi kortárs írókkal és költőkkel találkozhatott közönség, mint (például) Kemény István, Térey János, Péterffy Gergely, Grecsó Krisztián, Karafiáth Orsolya, Esterházy Péter, Tompa Andrea, Háy János, Nyáry Krisztián, az erdélyiek közül pedig Egyed Emese, Vida Gábor vagy Karácsonyi Zsolt. A tevékenység pontosabb felsorolásáról lásd Kemenes Henriette (a lap munkatársának) posztját.

Aztán ott a támogatás szimbolikus oldala, az a fajta összekovácsolódás, amit az angol nyelv clubbingnak nevez. Rendszeresen olvasgatom a petíció aláíróinak nyilvános kommentjeit (egy kutatás számára egyébként aranybánya), és nagyrészükkel kimondottan jó érzés egy klubba tartozni.

Szeretek olyanokkal közösséget vállalni, akik azt írják, hogy a kultúra közkincs,

annak meg különösen örülök, amikor román nevű tiltakozók úgy vélik, mindkét irodalmi lapra szükség van egy erdélyi városban.

Ez a petíció, mint minden tiltakozás, tanulási folyamat is: hogy nem elég véleményvezérkedni a négy fal között, érdemes megtanulni, hogyan kell hivatalosan is hallatni a hangunkat, de nem azért, mert magyarok vagyunk, hanem mert erre a tudásra bármikor szükségünk lehet; ez a világ ilyen, bármikor bárki (egyén és intézmény) könnyen kerülhet méltatlan helyzetbe, ártani nem fog, ha meg tudja védeni magát. Arról nem is beszélve, hogy a hivatalos tiltakozás mindig jelzés a hatalom felé. Lehet, hogy egy potentát egy vacak petíciótól nem változtat a döntésén, de legalább ne érezze annyira biztonságban magát!

Én például sokat adnék azért, hogy lássam egy (szerintem) országos politikai karrierről álmodozó tisztségviselő arcát, amikor azt mondja neki (a tiltakozás kommentjében) a nép fia, hogy a két lapbezárás „este un prim semn de întrebare pentru activitatea domnului Bolojan (magyarul: ez az első nagy kérdőjel, amely fölmerül Bolojan úr tevékenységét illetően)”. Vagy azt (és most csak nagy vonalakban idézem): amikor olyan szimbolikus értékek vesznek körül minket, mint a Familia, nem elrejteni kellene őket egy másik intézmény mögé, hanem központi helyre tenni, és építkezni köréjük.

Bolojan úr, kérem, ne nevettesse ki magát! Nem tudom, ki a bejegyző, de örülök, hogy egy gyékényen árulok vele.

És persze, azért kell szólni, mert – ahogy az a hírekből kiderül – ez a petíció nem önmagában létezik, ez csak egy eszköz, de fontos eszköz lehet. Ha ez az ügy nem marad ennyiben, márpedig a nyilatkozatok szerint nem marad, hiszen az érintettek jogi lépések megtételét is fontolgatják, ilyenkor egy tiltakozás sokat nyomhat a latban, hiszen kvázi hivatalos bizonyíték arra, hogy az intézkedéseket nem támogatja a közvélemény nagy része. Nem, persze, ez sem garancia, de nem mindegy, hogy mekkorák az „odds”-ok, nagyon nem.

Hogy a váradi történésekből a kulturális szcéna milyen következtetéseket von le, nem tudom, biztosan megteszi, én inkább maradnék az olvasói optikában, innen vonva le következtetéseket. Nekem, mint színházba járó, irodalombarát kultúrafogyasztónak elsősorban az a tanulság, hogy megszűnik a könyv,  a színdarab – vélt, sokszor láthatatlan – ártatlansága:

a kultúra nemcsak annyi, hogy kinyitom az újságot, leveszem a könyvet a polcról.

Intézmények, szerveződések állnak a javaink előállítása mögött. Ha egy kolozsvári-vásárhelyi irodalmi lap szerkesztője (Demény Péterre gondolok), szolidáris annyira a váradi kollégáival, hogy formális tiltakozást indít az érdekükben, én – úgy érzem – az a minimum, hogy ehhez magam is (a saját eszközeimmel) csatlakozom. Kínos, keserves tapasztalat, de talán van jó oldala is. Valahol hiszem, hogy a bajba jutott szerkesztőségek tagjainak is jó látni, hogy ennyien kiállnak értük. Talán ezt eddig is tudták, de most, íme, mindennek bizonyítéka van! Nem hiszem, hogy könnyebb lett ettől a helyzetük, de talán erőt ad ahhoz, hogy ne adják fel most. És talán az érdekérvényesítés is mintává válik számukra is, számunkra is.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Plainer Zsuzsa
Plainer Zsuzsa

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória