Komplex számok. Érettségi találkozó, 2020

K

2019 szeptember legelején jött a hír a licis osztályom Facebook-csoportjára, hogy megkezdődött a tízéves érettségi találkozónk szervezése. 2010-ben végeztem a vásárhelyi Bolyai matematika-informatika-intenzív angol osztályában, az évfolyamunkon pedig – a református és katolikus osztályokkal együtt –összesen tíz osztály, hozzávetőlegesen 280 ember ballagott az év júniusában.

Személy szerint már alig vártam, hogy elhúzzak végre Marosvásárhelyről, és belevessem magam az igazi életbe, de a végzősök közül senkire nem nehezteltem annyira, hogy ne akarjam viszontlátni – kocsmában, buliban, tíz év múlva. A tanáraimmal már más volt a helyzet: örök lázadóként sajnos sokukkal összezörrentem a négy év alatt, hiányzások miatt eltanácsolási ügyben is ültem az igazgatói irodában. A felnőtté válás mámorában azonban úgy éreztem (tíz év!), hogy nekik is elengedek minden adósságot, ha ők is. A bullyingból az általános iskola alatt becsületesen megkaptam a részem, a bolyais négy év így 

a megújulás, a határszegés, a felszabadulás és a lázadás évei voltak.

Nemrég egy vajdasági korombelivel beszélgettem, aki elmondta, hogy egy pesti házibulin megismerte egy régi évfolyamtársamat, aki pedig megosztott vele egy anekdotát, miszerint én tizenkét oldalt írtam József Attiláról a magyar érettségin. Érdekes volt visszarepülni egy pillanatra abba a terembe, ahol szűnni nem akaró tűzzel körmölöm a saját Kész a leltár-értelmezésemet. Tudtam, hogy tízest fogok kapni. Tudtam, hogy be fogok jutni teatrológiára. Tudtam, hogy Kolozsvár.

Amikor megérkezett tehát volt osztálytársnőmtől a hír, hogy illik készülődni, úgy ért az egész, mint egy hidegvizes nyakoncsapás: lubickolsz bátran a tengerben, oszt’ leterít egy hullám. Nem feltétlenül azért, mert annyira önfeledt lett volna az életem 2019 őszén, egyszerűen nyakig benne voltam: itt, a Transindexnél dolgoztam kultúra-szerkesztőként, egy hollandiai kirándulásra készültem kitelepedett barátaimhoz, és töretlen lelkesedéssel vártam a 28. születésnapomat, ha már túléltem azt a bizonyos 27-et. Átmentem az akkori lakótársam szobájába, emlékszem, ott merengtem, még nagyon sütött a nap. Kimonóban, drámai tartással ittam az ablaknál a tejeskávét, szívtam a cigit (igen, én is Jarmusch-on és a francia újhullámon kamaszodtam). Szegény lány, amúgy is kivolt rám, szánalmasnak tűnhetett az egész, de nagyon megéltem. Eltelt tíz év? Mit csináltam tíz év alatt? De hisz semmit nem öregedtem!

A Romy és Michelle egy trash kultfilm, rögtön eszembe jutott. A filmben a két fiatal nő Los Angelesben él, alkalmi munkák és sikertelen szombat esti bulik közepette tengetik életüket, de közben nagyon jó barátnők, szeretik egymást és csomót szórakoznak együtt. Amikor viszont jön a behívó, hogy kisvárosukban, ahonnan elindultak a jóélet felé, érettségi találkozó lesz, beüt náluk is a krach. Ki kell találni valami jó sztorit, döntik el a csajok, amitől sikeresnek tűnnek, mert ugyan hogy lehetne azt mondani a nagyvagány évfolyamtársak előtt, hogy „szingli vagyok, nincs munkám, és a barátnőmmel élek”. A párhuzam főként abban állt, hogy egyből nekiálltam gondolkodni azon, milyen történeteket adjak elő az osztálytársaimnak. Miről meséljek majd, a szerelmeimről, az utazásaimról, a szakmai sikereimről? A kudarcaimról? Vicces történetet mondjak? Inspiráló legyek? Tragikus? Szembesítő? Nem mintha valaha lenézést vagy megvetést tapasztaltam volna részükről, ennél sokkal vagányabb és sokszínűbb emberek, egyszerűen csak beindult a fantáziám. Nem sorolom, 

de volt pár izgalmas vezérfonal.

Hogyan is tekinthetnék vissza az elmúlt tíz évemre, amikor csak most kezdtem el igazán élni? – gondoltam gyorsan, tűnődve az ablaknál. Belül egyáltalán nem éreztem, hogy telne az idő, őszintén, mintha csak tegnap, vagy legalábbis pár éve lett volna, hogy a Gében megkaptuk az érettségi eredményeket. Nem, inkább ez a kerek szám, ez az évtized szó ijesztett meg, mint amikor a szabadnapodon azt hiszed, hogy még reggel van, de igazából már dél.

Amikor először megkaptuk a kincsengetési kártyát, zöldbe hajló, krémszínű lapjaival és vékony, elegáns betűivel, tömör tapintásával, azt éreztem, útlevél ez a jövőbe – most jegyet kaptam, és elutazhatok önmagamhoz. A kis könyvecske hátán ott állt és áll a mai napig: „Találkozunk 2020-ban!”. Rajta a kapu, amin át a sok szép vidám, szomorú, bocskai nyakkendős büszke diák kisétált az életbe, közöttük én is. Találkozunk 2020-ban, ez biztos.

Amikor tizennyolc évesen ezt a számot néztem, 

kétezerhúsz, végtelen lehetőséget, kiteljesedést és kalandvágyat láttam bele. Elképzeltem, hogy lobogó hajjal, széles mosollyal és hatalmas szívvel fogok beülni a régi osztályunk padjába, hogy elmeséljem majd e kedves embereknek, mi minden történt velem nélkülük. Elképzeltem azt is, ahogy az osztályfőnöki óra után este, átöltözve és kicsípve, ahogy illik, átadom magam az éjszakának, hogy lehetőleg mindenkivel beszélgessek, aki egy kicsit is érdekel. És aztán tánc.

Mondanom sem kell, nem így alakult, s mintha azóta is azt érezném, hogy elindultam valahova, ahová sosem érkezem meg. Szakmai ártalom vagy sem, nekem roppant fontosak a rituálék. Amikor elsőéves színháztudomány szakos hallgatóként Bréda mester mesélt színház és szertartás viszonyáról, azt éreztem, jó helyen vagyok. Sok minden változott.

Nem is a szertartás része hiányzik most, amikor már elmúlt a momentum, hanem a fájdalom zavar, a meg nem élt pillanat. A tíz év az tíz év, nem tizenegy. Nincs eső után köpönyeg, és akik most vagyunk, az nem az, akik akkor lehettünk volna. Ez az egy éve húzódó gyász, amiben szinte mindegy, hogy hétfő van vagy kedd, március vagy október, kicsit megtörte a legvidámabbakat is. Szerettem volna látni azokat az arcokat, a csillogó szemeket, akik 2020-ban vagyunk, sans korona.

Érettségi után sokan kitelepedtek, 

legtöbben Magyarországra. Szétszakadt az egység, ami sosem volt, mert harminc fiatalember ritkán tud egyként mozogni, inkább csak táncban vagy színpadon. Hiányoznak azok a barátaim, akiket évente egyszer, vagy csupán ötévente látok, akikkel nagyszünetben ökörködtünk, mint minden átlagos kamasz. Hiányoznak a srácok, akiket sosem volt merszem leszólítani, és a lányok, akikkel hétfő reggel beszéltük meg a péntek estét.

Hiába nézem ezt a kis kicsengetési kártyát, hiába lapozom s forgatom, nem tudok életet lehelni bele, mert egyedül vagyok. Mi osztályként nem szerveztünk Zoom-találkozót, talán senkinek nem volt már kedve úgy tennie magát, hogy ez a normális. Nem jött el az a nyár a ligetben, nem voltak összeborulások, nincs nosztalgia és felocsúdás sincs. A tizenöt év nem tíz, a húsz már nagyon más lesz. Nem tudjuk, mikor zökken vissza az idő, már ha fog, „a világ szétesett.”*

Hogyan zárjam? Rezignáltan, érzelgősen, reményt keltve? Az alázat, a rugalmasság, a kitartás és a kihívások napjait éljük. Valahogy teret kerítünk majd ezekre az évekre is, valahol, valamikor, bár egy történet erejéig.


* Nádasdy Ádám Hamlet-fordítása.

 

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Kovács Bea
Kovács Bea

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória