Ezerkilencszázkilencvenben Marius Tabacuval Koppenhágába utaztunk egy nemzetközi konferenciára. Rosszul tápláltak és rosszul öltözöttek voltunk a kerek világból érkezett legtöbb résztvevőhöz képest. De örültünk, hogy szabadok vagyunk, utazhatunk, sokféle emberrel és országgal ismerkedünk. Ami pedig nekünk egészen új volt, teljesen szokatlan, beleszólunk a világ dolgába, és az páratlanul és örvendetesen végre a mi dolgunknak is tűnt. Még akkor is, ha gondjaink másfélék voltak, mint a legtöbb résztvevőé. Voltak viszont közös gondolataink.
Ha kinéztem az ablakon reggelente, és persze, hogy ezzel kezdődött a nap, nyolckor, kilenckor rengeteg biciklistát láttam, vígan karikáztak. Honnan tudtam, hogy vígan? Látszott, hogy lendületesek, jó hangulatban, jó testi kondícióban vannak. Kövér embert alig láttunk. Kérdezősködésemre megtudtam, hogy ebben a gazdag és civilizált Dániában ugyan minden családnak van autója, legalább egy, de azt csak hosszabb utakra használják. Mozogni kell – mondták – nem ülni egyhelyben és rontani a város levegőjét. Ez nagyon logikusan hangzott, bár mint életforma, sőt életfilozófia minket váratlanul ért. A szabadság és a modernség, de főként a jólét a mi tudatunkban nem utolsósorban éppen a gépkocsi birtoklását jelentette. Nem gondoltam, nem láttam persze előre sok mindent, ami készülőben volt: ezzel a birtokos közlekedéssel és mentalitással nem kevesek számára ki is elégült.
Egy negyedszázad múltán, ha itthon, minden reggel kinézek az ablakon, rengeteg gépkocsit látok parkolni, ahol lehet, sőt ott is, ahol nem lehet. És a Széchenyi tér felől árad egymást hajtva és lassítva, akadályozva a sok autó, a kevés gyalogost gyors ügetésre serkentve: – Mai repede nu poți, Băbuțo? – harsogott rám a drága autó volánja mellől egy tizenkilenc – húszéves fickó. Persze, falhoz lapultam. Válaszoltam is volna, de hol volt már ifjú sürgetőm!
Csak ennyit akartam mondani.
