Magyarok, románok és zsidók sorsa a magyar katonai megszállás alatt

M

Barokkos hosszúságú, de precízen leíró címet adott friss könyvének Kovács Szabolcs: A nagysármási zsidók meggyilkolása (1944. szeptember 16–17.) Magyarok, románok és zsidók a magyar katonai megszállás időszakában. A kötet a budapesti Clio Intézet könyvsorozatának negyedik darabjaként jelent meg, és sajnos csak online elérhető.

Már a címből is kiderül, hármas történetről van szó, amelyben összefonódnak a szálak. Kovács Szabolcs elbeszélésének témája azon 126 nagysármási zsidó származású/vallású polgár meggyilkolása, akik a magyar hadsereg 1944 szeptember-októberi, alig öthetes dél-erdélyi előrenyomulásának estek áldozatául. Ebben a hosszú hónapban magyar katonák, csendőrök, de civilek is összesen legalább kétszázhuszonnyolc embert (román anyanyelvű civileket, valamint zsidókat és romákat) öltek meg e mezőségi községben. A nagysármási zsidó közösség teljes, még helyben maradt – vagyis el nem menekült – csoportját gyilkolták meg, a 195-ből pontosan 126 személyt:

52 asszonyt, 31 férfit és 43 gyermeket irtottak ki a magyar csendőrök és katonák.

A magyar történelemtudomány eddig komolyan nem foglalkozott a témával, mint arra a Bevezető historiográfiai áttekintőjében Kovács is utal. Elemzésének középpontjába a szerző a „miért“ és a „hogyan“ kérdését állítja. Megválaszolásukhoz felvázolja előbb Nagysármás történetét 1918 és a dél-erdélyi magyarok helyzetét a második bécsi döntés után, különös tekintettel az ottani magyar lakosságra.

A kötet pozitívuma a szerző állandó próbálkozása a tettesek motivációjának kiderítésére, tettük megmagyarázására. Ezért vonja be kutatásába a főbb érintettek (Mátyássy Miklós százados) és katonák (a 2. páncélos hadosztály) cselekedeteit az 1944-es tömeggyilkosság előtt: a Szovjetunió területén folytatott harcok  közepette vagy után elkövetett erőszakoskodásokról, fosztogatásokról, rablásokról, nők megerőszakolásáról, tömeges kivégzésekről van itt szó; civilek felakasztásáról, kivégzéséről, tömeggyilkosságokról, melyeknek a magyar csapatok hol aktív, hol „csupán“ passzív résztvevői voltak. Mindez oly méreteket öltött, hogy 1942-ben még a bizonyára sem gyenge idegzetű, sem lelkiismeret-furdalással nem bajlódó német alezredes, Wilhelm Crüwell is keményen bírálta a Mátyássy vezetése alatt elkövetett bűnöket: „Rablások, megerőszakolások és túlkapások állandóan napirenden vannak“ (55. o.).

1944. szeptember 5-én hajnalban a 2. páncéloshadosztály törzsszázada Mátyássy parancsnoksága alatt részt vett a dél-erdélyi behatolásban. Nagysármást szeptember 8-án érte el, ahol a parancsnokság főhadiszállást alakított ki. A helyiség zsidó lakossága tudta, mi történt hitsorsosaikkal pár hónappal azelőtt Észak-Erdélyben. Ezért előbb szinte mind elmenekültek, de pár nap múlva visszatértek, mert hittek a magyar hatóságok kijelentésének, miszerint nem esik bántódásuk. Német alakulatok a szerző tudomása szerint nem tartózkodtak sem Nagysármáson, sem környékén. A Dél-Erdélybe bevonult magyar csapatok maguk is tudták alkalmazni a magyarországi antiszemita rendelkezéseket és törvénykezést (sárga csillag stb.). A bevonulás során több ízben került halálos atrocitásokra sor: vagy zsidók ellen – Marosludason 13 zsidót öltek meg –, vagy a román civil lakosság ellen.

A nagysármási zsidók házait már szeptember 8-án sárga csillaggal jelölték, másnap internálták őket egy üresen maradt házba. Az internálásban és az őrzési feladatokban helybeli, nagysármási „nemzeti gárdisták“ (is) részt vettek. A következő napokban legalább két lányt megerőszakoltak, ugyanakkor a helybeli magyarok egy része élelemmel segítette az összegyűjtött embereket. Szeptember 16-án a zsidókat elszállították, az érdeklődő lakosságot

azzal nyugtatták meg a katonák, hogy Kolozsvárra viszik őket.

Ámde a Nagysármástól alig tizenöt kilométerre fekvő Pusztakamarás határában a katonák gödröket ástak, s a fentebb említett Mátyássy kivégzési parancsára a 16-ról 17-re virradó éjjel megölték, géppisztollyal fejbe lőtték őket: „csak úgy freccsentek szét a koponyák“, emlékezett később vissza az egyik résztvevő. A gyerekeket élve temették el, állítólag a föld még másnap is „nyöszörgött“ azon a helyen. A tett utáni napokban a katonák még több más, főleg románok ellen elkövetett atrocitásban, gyilkosságban vettek részt. A háború befejezése után a kolozsvári népbíróságon, Bukarestben valamint Budapesten is eljárások indultak a tettesek megbüntetése érdekében. Amint az lenni szokott, a vádlottak tagadtak, elkenték a felelősséget stb. Végülis Budapesten négy halálos ítéletet mondtak ki, többek között Mátyássy századost 1948. május 26-án akasztották fel.

Kovács hatalmas forrásanyagot felhasználva

egy hihetetlenül alapos, olvasmányos, ugyanakkor jól strukturált könyvet tett le az asztalra. Forrásainak jó részét a korabeli peranyag teszi ki, mellyel szemben könnyű bizalmatlanul viselkedni, ismervén az akkori politikai viszonyokat. Szerzőnk azonban magabiztosan elemzi az egymásnak igen gyakran ellentmondó vallomásokat, kijelentéseket, összeveti a szövegeket egymással, és valóságtartalmukat józanul mérlegeli. Ítéletei, meglátásai óvatosak és érthetőek. Különösen fontosnak tűnik arra irányuló kísérlete, hogy a tettesek viselkedésére magyarázatot adjon, ezért a Szovjetunió-beli magatartásuk nyomon követése és bemutatása szerintem nagy jelentőséggel bír, kimondottan fontos.

A recenzens egyetlen megjegyzése is erre vonatkozik, ennek a kutatási iránynak a

 továbbgondolását szeretné elősegíteni. Mátyássy százados és a többi tettes felnőtt, kiforrott világnézetű emberként jelennek meg a könyv elbeszélésében. Szerzőnk idézi is Mátyássyt: „meggyőződésből tettem, mert hittem a német győzelemben“ (136. o.). Mikor és hol keletkezett ez a „meggyőződés“? Minek alapján forrt ki? Talán hozzájárulna Mátyássy s a többiek tettének jobb megértéséhez, ha sikerülne kideríteni valamit neveltetésükről, fiatalkorukról, pályafutásukról stb. A nemzetközi „tetteskutatás“ régóta foglalkozik már a 2. világháborús katonák, a rend- és a csendőrök világképével (Christopher Browning, Sönke Neitzel, Harald Welzer stb.). Vajon nem tudnánk-e a nagysármási mészárlás tetteseinek a világát is jobban megérteni, ha összevetnénk ezen kutatás eredményeit azzal, amit a „mi“ katonáinkról tudunk? Ezek csak kérdések – bevonásuk, továbbgondolásuk talán előnyére válna egy nyomtatott kiadású kötet esetében, ami remélhetőleg nem sokat várat magára. 

A nagysármási mészárlást nemrég a lengyel Jedwabne-ban 1941. július 10-én lengyelek és németek által elkövetett tömeggyilkossággal hasonlították össze. Ez, persze, nem állja meg a helyét: sem az elkövetők nemzetisége miatt (Nagysármáson németek, nácik nem fordultak elő), sem az elkövetés időpontja miatt. A nagysármási tömeggyilkosság azért is marad olyan érthetetlen – noha minden gyilkosság az –, mert mindenki, aki képes volt 1944 őszén józanul gondolkodni, annak számára nyilvánvaló volt, hogy a háború elveszett, a román és az orosz bevonulás hetek kérdése csupán, és persze, hogy ami történik, végtelen aljasság, gonoszság és hatalmas bűntett. A helyi lakosság jó része mégis hallgatólagosan vagy aktívan asszisztált a történtekhez, a zilahi csendőrök mégis ellenkezés nélkül végrehajtották az utasításokat, a katonák alávetették magukat

az ártatlan lakosság legyilkolását előíró parancsoknak. 

Mind Kovács Szabolcs, mind Főcze János nemrég megjelent MADOSZ-monográfiájában a romániai magyar kisebbség egy-egy kicsi csoportja áll a középpontban: a baloldali-kommunista MADOSZ, illetve a nagysármási zsidó közösség. Itt a történelmet alakítani akarók kis csoportja, amott a történelmet passzívan elszenvedő erdélyi magyarok egy része. A bemutatott kort tekintve a hatalomból egyértelműen kizárt csoportokról van szó, de míg a MADOSZ megpróbálta a sorsot, a történelmet befolyásolni, a zsidó lakosságnak erre esélye sem volt, nemhogy eszköze.

A két könyvben taglaltak nagyjából tizenöt évet fednek le: a MADOSZ 1934-ben alakult, a nagysármási tettesek ellen pedig az 1950-es évek elején folytak az utolsó bírósági eljárások. E másfél évtized talán az erdélyi magyarság legfontosabb periódusa a 20. században: a második bécsi döntés, a világháború, az észak-erdélyi zsidók elhurcolása-legyilkolása, a párizsi béke, a sztálinista-kommunista berendezkedés – és terror – évei, a polgári világ felszámolása.

Az erdélyi magyarság egy része, amint az részben ezekből a könyvekből is kiderül, mindebben aktív szerepet vállalt: a keresztény magyarok egy része a zsidó származású/vallású állampolgárok ellen fordult, létezett erdélyi magyar antiszemitizmus, zilahi csendőrök kísérték a konvojt Pusztakamarásra, a zsidók üresen maradt házait a magyar szomszédok fosztották ki. A kolozsvári népbíróságon ugyanakkor a volt madoszista Bányai László folytatta le a vizsgálatokat (miután Gáll Ernő ezt a feladatot köszönettel visszautasította). Ez is a két könyv összefüggéséhez tartozik. A polgári világ megrágalmazásában, felszámolásában ugyanakkor 1946 után a volt madoszista és kommunista értelmiség is oroszlánrészt vállalt. 

E két könyv egymás után olvasva azt mutatja be,

hogyan és kik révén (is!) történt meg az egykori magyar, magyar polgári és zsidó-magyar világ felszámolása, kiirtása. Ha az erdélyi városok „magyar jelleg”-ének eltűnését fájlaljuk, legyünk ezen összefügéseknek és felelősségeknek is tudatában. Kovács Szabolcs és Főcze János kötete feltétlenül terjesztésre, olvasásra és átgondolásra érdemes, mert a kisebbségkutatás párjukat ritkító példái.

Kovács Szabolcs: A nagysármási zsidók meggyilkolása (1944. szeptember 16-17.) Magyarok, románok és zsidók a magyar katonai megszállás időszakában. Clio Intézet, Budapest, 2021.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Horváth Sz. Ferenc

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória