Marosvásárhelyi vagyok?

M

Mikor egy-egy konferencia vagy kiállítás megnyitója után egy kolozsvári kocsmában ismerkedünk az emberekkel, mindig előkerül, hogy: „na, te hova valósi vagy?”. Biztos máshol is felteszik ugyanezt és ugyanígy, de Erdélyben nem csak udvarias érdeklődés, hogy ki honnan származik, hanem ennél sokkal mélyebb kérdésről van szó.

Mert bár mostanában (is) sokat beszélnek általában a magyarságról, nemzetről és használatos a nyitottabb „romániai magyar” vagy a zártabb „erdélyi magyar” kifejezés is, valójában tudjuk, hogy ez még semmit sem mond el egy emberről. Nagyon nem mindegy, ha valaki azt mondja, hogy „csíkszeredai vagyok, de Nagyváradon tanultam, élek”, vagy „udvarhelyi származású kolozsvári vagyok”. A régiók, települések nem csak nevek, hanem viszonyfogalmak is.

Bevallom, ettől a kérdéstől zavarba szoktam jönni.

Marosvásárhelyi vagyok? Vagy csak vásárhelyi származású? Csak ott születtem? Mit feleljek, mit vállaljak fel, s amit felvállalok, a másik ember számára mit fog jelenteni?

Az biztos, hogy abban a városban születtem. Az Unirii negyedben laktunk, ott hátul, a kicsi posta mögött, de erről csak egyetlen emlékem van, amikor egyszer tatám ébresztett édesanyám helyett: arcszeszillatú volt, de borostásnak éreztem. Munkába ment, és felugrott hozzánk, beköszönni az unokákhoz.

Aztán a November 7 negyedbe költöztünk, a kisállomás mellé. Szó szerint velünk szemben lakott Sütő András: ezt tudtam, de arról fogalmam sem volt, ki az a Sütő András. Innen már sok emlékem van. Egyik legkoraibb, hogy csendben kell lenni: a villanyok leoltva, a sötétítő függönyök behúzva, s kintről idegen zajok hallatszanak. Nem tudtam, mi történik, de éreztem, hogy a szüleim félnek. Én is rettegtem az ismeretlen veszélytől.

Emlékszem még, hogy óvodás koromban – a 3-as óvodába jártam, Klári nénihez, ez ma is referenciapont –, meg kellett tanulnom néhány mondatot románul: bemutatkozás, lakcím, és hogy hívják s hol lehet elérni apukámat. Gyakran játszottunk az állomáson a „cséférések” gyerekeivel: ők mások voltak mint mi, vásárhelyiek. Egyszer működő gőzmozdonyt láttam, évekig foglalkoztam vele gondolatban, mert lenyűgözött monumentalitása: éjfekete volt, gőzölt, lüktetett, sípolt, sziszegett. Odamentem és megérintettem: váratlanul ért, hogy meleg a vas, amely olajosan izzott. Ott láttam az első részeg cigány asszonyt is, akit rendőrök vittek el, és nem értettem, mi történik. Később gyakran találkoztam a November 7-es roma gyerekekkel, mert neoprotestáns szüleim roma misszióval foglalkoztak.

Aztán első osztályos korom után más világ kezdődött: édesanyám egészségi állapota miatt el kellett költöznünk a városból falura. Minél messzebbre a kombináttól.

A személyimben sosem szerepelt marosvásárhelyi lakcím.

A középiskola alatt ismét a városban éltem: ekkor fedeztem fel ténylegesen Vásárhelyt. Művészetis diákként feltérképeztem a kiállítótereket, múzeumokat, a filharmóniát, az állatkertet, de a kocsmákat is. És a helyi értelmiséget is megismertem, tartózkodóan, látásból. Késő este nagyokat sétáltam, minden kis utcába befordultam a Tudorban, a Kövesdombon vagy az Aleán: szerettem eltévedni, és izgatottan vártam, mikor kötnek belém a katangások, a hidegvölgyések vagy az adysok. Ez többször megtörtént, de sosem kaptam verést. Nagyon gyakran igazoltattak a csendőrök, rendőrök, mindenhol felvették az adataimat. Mindig kiderült, hogy nem vagyok vásárhelyi, és nem kellene sötétben az utcákon kóborolnom.

Kolozsváron már mindenkinek „vásárhelyi” lettem. Innen nézve értettem meg, hogy milyen Marosvásárhely. Itt jártak a buszok, nem volt annyi szemét és repedezett aszfalt, a kulturális intézményeknél kedvesek voltak az emberek, a bolti kiszolgáló nem figyelt fel a nem-román akcentusomra és a kiejtési hibáimra. A hatóságok nem igazoltattak rendszeresen és minden ok nélkül, az ismerősök nem ittak annyi alkoholt – nem is bírták úgy, műveltebbek és finomabbak voltak az emberek. A lányokat nem kellett automatikusan hazakísérni. A parkokban üldögélni, sötétedés után áthaladni rajtuk nem volt vakmerő kaland. Persze, aztán Kolozsvárt is megismertem más városok révén: de akkor, Vásárhely után, ez volt maga Európa. Drága, persze, de élhető.

Sosem jutott eszembe Marosvásárhelyre költözni, és ahÁnyszor csak átutaztam a városon, elszomorodtam.

„Na, te hova valósi vagy?” – zavarba ejt a kérdés. Összeszámolom az éveket, mennyit éltem Marosvásárhelyen, mennyit falun, mennyit Kolozsváron. Az arányok az utóbbi két-három évben már Kolozsvár mellett szólnak: itt éltem életem nagyobbik részét, mondhatom-e akkor, hogy kolozsvári vagyok?

De amikor az ismerőseim tüntetésre hívnak, kitérek, nem megyek… Mert még bennem él az a formátlan, alaktalan, színtelen emlékfoszlány, hogy csendben kell lenni, sötétítőket behúzni, mert az utcán… Mikor a hivatalokban vagy a boltokban szóba kell állni valakivel, akkor nagyon hamar ráérzek, hogy bár románul beszélünk, az illető magyar. A vidéki buszokon, maxitaxikon utazva nem borzadok el a káoszon, a mocskon, a rendetlenségen, hanem szomorú, otthonos hangulat lesz úrrá rajtam. Mert vásárhelyi vagyok. A roma kérdés érzékeléséhez nem kellett nekem Patarét.

A fekete március harmincadik évfordulójáról ma még azok beszélnek, akik megélték. De azt hiszem, ebben rejlik egy tévedés. Mert az akkori események leginkább nem is azokat traumatizálták, akik felnőtt fejjel részt vettek benne, hanem minket, az utánuk jövő generációkat. És azokat, akik 1990 márciusa után költöztek a városba.

A mostani választási kampányban a sok jelölt részéről rengeteg ígéretet kaptunk. A városnak tényleg változásra van szüksége. De nem biztos, hogy ez elérhető csak azzal, amiről a kampányok szólnak: gazdaságfejlesztés, innováció, minőségi közszolgáltatások. A kampányban elhangzottak szerint Dorin Florea után újra életet kellene lehelni a településbe. De én azt tapasztaltam, hogy Dorin Florea csak tünete a bajnak, nem kizárólagos oka. Bármelyik jelölt is nyerjen, az nem lesz automatikusan Vásárhely győzelme, ha csak a tüneteket szünteti meg. A város mélyebben beteg.

Marosvásárhely akkor győzhet, amikor szembenéz a saját múltjával, amely még nincs rendezve. Látszólag nincs etnikai probléma: de akkor két mondat között miért figyel egy teljes nemzedék arra, hogy a megszólaló román-e vagy magyar? A városban nincs roma probléma, legfeljebb nagyon súlyos szociális gond: de akkor a nemzedékem miért annyira romaellenes (emlékezzünk Dorin Florea romaellenes megnyilvánulásának kvázi ünneplésére), vagy miért annyira érzékeny a témára?

Úgy látom, mindegyik polgármesterjelölt kampánya némileg elhibázott: elsétál a valódi probléma mellett. A jelzések szerint a legesélyesebb Soós Zoltán, aki a kampány indulásánál pénzt, rendet és életet ígért. Mit kezdjen ezzel egy beteg város? A diagnózisra szépen rámutatott Vida Gábor Választói levele is.

Elmerengek, hogy az eszméletre nem jutó félelmen túl, a gőzmozdony fenségessége után, a középiskolás kalandok mellett mi az, ami e városban számomra meghatározó. Ami a most zajló kampánynál mélyebb, valódibb és tényleges változást ígér: szembenézést, párbeszédet. Van ilyen? Politikai vonalon még nem látom, de vannak biztató jelek máshonnan.

A marosvásárhelyi változás azzal kezdődött, hogy ’90 márciusában kiálltak a polgárok a színvonalas magyar oktatás mellett (gyertya és könyv), és bár se MOGYE, se színvonalas oktatás (leszámítva a belvárosi elitiskolákat), ma is felvillan a kiállás egy bajba jutott felsőoktatási intézmény mellett, miután lett Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem.

De erre utalhat az is, hogy felújították a Kultúrpalota orgonáját: amely szimbólum, a város zeneicentrum-voltára utal. A gesztus, hogy felbontottak egy szerződést, mert nem megfelelően restaurálták a Kultúrpalotát. Hogy vannak színvonalas képzőművészeti kiállítások, hogy felpezsdült az élet a Múzeumok Éjszakáján, hogy lett Szféra. Hogy még működik a Látó. Hogy a városban mindenek ellenére független alkotók független színházakat működtetnek.

Nem fogok Vásárhelyen szavazni, nem oda szól a személyi igazolványom. De meg vagyok győződve róla, hogy valódi változást csak a színház, a képzőművészet, a minőségi zene, az irodalom hozhat, amennyiben szembenéz és feloldja a történelmi traumát. Ehhez eddig nem voltak meg a feltételek, de a jelek szerint a szándék igen.

A megyei történelmi múzeum igazgatója, mint polgármester? Mihez érthet igazán? Máshol ez rossz kérdés lenne, de Vásárhelyen egy biztató „talán”. Ha elkerüli a politikai csatározásokat, és a sokat és szépet ígérő kampányon túl valóban hozzásegíti a várost a történelmi megújuláshoz. Vagyis, ha polgármesterként nem csak politikus lesz, hanem az, ami eddig is volt: vezető történész, akinek a dolga hozzásegíteni az embereket annak a megértéséhez, hogy kik ők, honnan jönnek, és merre menjenek. Aki megteremti a feltételeket, hogy a város közössége megújuljon, és önbizalmat adhat ehhez.

S akkor hátha nem jövök már zavarba attól, hogy marosvásárhelyi vagyok.

Nyitókép: Kultúrpalota Marosvásárhely közösségimédia-oldal, fotó: Barabási Albert-Csaba

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Horváth-Kovács Szilárd
Horváth-Kovács Szilárd

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória