Manapság Erdélyben nagyon könnyen éles viták kereszttüzében találjuk magunkat, ha medveügyben véleményünk van. Ez a közvita – ami sokkal inkább veszekedésnek látszik – meglátásom szerint egy leegyszerűsítő félreértésen alapszik: vannak a „sötétzöldek”, akik számára fontosabb egy medve, mint egy ember élete, másrészt vannak a „bunkó parasztok”, akik képtelenek belátni, hogy a természet értéket képvisel. Ezzel a fekete-fehér képpel szemben a valóság sokkal árnyaltabb.
Mivel a kedves olvasó ezt a szöveget a Transindex felületén olvassa, megértem, ha azzal az előítélettel közelít, hogy most egy „sötétzöld” állásponttal találkozik. Hadd tisztázzam magam: olyan „sötétzöld” vagyok, akik életének felét „bunkó parasztként” töltötte, falun, mezőgazdasággal kínlódva.
„Bunkó parasztok”
Első kézből tudom, mennyire keservesen fájdalmas, mikor a vaddisznó tönkreteszi a termést, a róka éveken keresztül visszajár, hogy pusztítsa és „megmocskolja” a tyúkokat. Tudom, milyen éjszaka őrizni a termést, hogy a vadállatok ne tegyék teljesen tönkre, és nappal közben kicserélni a traktor hengerfejpakolását és tovább dolgozni. Mindig csak dolgozni, nincs szabadság, nincs ünnepnap, és azzal a tudattal dolgozni, hogy a túl sok eső, a túl nagy szárasság, a vadállatok mindezt hirtelen értelmetlenné teszik. Tudom milyen, amikor a vadszagtól megbokrosodik a ló, tudom milyen az esztenán a kutyák jellegzetesen vonyító-fájdalmas vészjelző ugatására riadni. Ott voltam, amikor hajnalban farkasok által szétmarcangolt juhtetemek maradványait számoltuk, vagy amikor az ijedtségtől az erdőbe elrohant teheneket kellett megkeresni. Volt szerencsém – hiszen túléltem – rókával, farkassal, vaddisznóval, medvével találkozni, féltem már iszonyatosan, és nagyon hamar megtanultam, hogy a konfliktust el kell kerülni.
És azt is tapasztaltam, hogy a vadász és az erdész óvva int, hogy valamit is tegyünk ez ellen, mert akár börtön is járhat érte. Ezt rá kell bízni. De persze semmit sem tehet. Láttam a helyi hivatalnok szemében, hogy persze, nyugodtan tegyünk jelentést a károkról, de a fene tudja, mikor és ki fogja azt megtéríteni. Majd intézkednek. Ismerem a tehetetlen dühöt, hogy nincs mit tenni, mert a törvények. Azt is tudom, hogy létezik ebből a tehetetlenségből eredő illegális orrvadászat, vagy pénzes emberek úri, legális keretek között zajló vadászata, és a kettő között a határ nem is olyan éles, ha az embernek jók a kapcsolatai. A „bunkó paraszt”, aki csak dolgozik és a kicsi pénzét – az egzisztenciáját – félti, azt magára hagyja minden hivatalos közeg.
Ebből az egzisztenciális féltésből, az emberek agyonverik egymást a földek határáért. Vagy azért, hogy ki hol legelteti a jószágot. Válaszolta már a rendőrség, hogy iktatták a panaszt, hogy éjszaka lelegeltették és megcsúfságolták a tábla kukoricát, és majd kinyomozzák ki a tettes. Hiszen azon a kicsinyke területen négy juhász van, több bojtárral és nyájjal, nem lehet tudni ki volt. Sajnos messze van, rossz az út, most nem tudnak kimenni, megnézni a helyszínt, majd ha jobb idő lesz. Nincs olyan autójuk, nincsenek is elegen. Többet ér, ha megbeszéljük az érintettekkel a konfliktust, és kiegyezünk valamiben.
Annyit ért. Mert nagyon nem mindegy, hogy az embernek csak 5 hektárja van, 2 tehene és 20 juha, vagy 100 hektárja, 10 szolgája, 100 tehene és 1000 juha. Mert az egyiknek a polgármester rokona vagy jó barátja, és húsvétkor megy az a kis bárányhús, meg amúgy is: mi magyarok tartsunk össze, intézzük okosan, mert a román törvénykezés annyi bürokratikus marhasággal nehezíti az ember dolgát. S ez nagyon igaz, mindenki belátja, az 50 éves UTB-vel kínlódó kisgazdák, a John Deeres EU-pályázatnyertes nagygazdák, az újdonsült Belaruszosok (a magyar kormány támogatása), meg a fura, nemrég megjelent, hibbant-hippi biósok, permakultúrások is. Bár ők, kicsit már „sötétzöldek”…
De a sok konfliktus mellett-felett itt vannak a vadállatok, amire senki sem tudja a jó megoldást.
És akkor kiderül: emögött valami nemzetközi pénzekből támogatott aktivisták állnak, a „sötétzöldek”. Bemondják a tévében, erről beszél a politikus, meg a helyi elöljáró. Hogy nekik a kezük meg van kötve, mert a „sötétzöldek”, a „természetvédő aktivisták”… Akiknek kedvez a kormány. Akiknek fontosabb egy rohadt vadállat élete, mint egy becsületes, kínkeservesen kínlódó ember kicsinyke vagyona, egészsége, sőt élete. Az embernek káromkodni kél kedve.
Szolidáris vagyok minden medveügyben károsulttal. Hiszen belátható, hogy egyre több ember esik áldozatául a jelenségnek.
„Sötétzöldek”
Már gyerekkoromban kiderült, milyen menő, ha az ember természetbarát. Éveken keresztül az ember szívja magába a sok információt – az iskolában, a különböző civil szervezetek foglalkozásain, a szülők magyarázatain keresztül –, hogy Románia és főleg Erdély mennyire telis-teli van természeti kincsekkel. Nincs jobb, mint végigutazni a legszebb, és a kevésbé látványos, de annál érdekesebb helyeket, és tenni valamit, hogy ezt megőrizzük, ezekre az értékekre felhívjuk mások figyelmét is.
Aztán az emberben észrevétlenül tudatosul, hogy mindez mennyire végzetesen veszélyben van. Olvas és tapasztal mindenfélét ezzel kapcsolatban. Szembesül a műtrágyák negatív ökológiai hatásával, a túllegeltetéssel, az erdőirtásokkal, azzal, hogy mindent felszántanak és monokultúrát vezetnek be, hogy egyre több kémiai vegyszert használnak, hogy pusztulnak a méhek, halnak ki az állatfajok, tűnnek el a védett növények. S mindezt végül tetézi a globális klimavészhelyzet.
Az ember próbál körültekintő lenni, megválogatja, mit és honnan vásárol, igyekszik csökkenteni az ökológiai lábnyomát. Hiszen csak ez az egy bolygónk van, de úgy élünk, mintha két és fél lenne. Ezt nem bírja el a természet. Hiszen nem csak a természeti kincsekről van már szó, hanem a levegőről, amit belélegzünk, a vízről, amit megiszunk, az ételről, amit megeszünk. A tájról, amit bebetonozunk, és amit a gyerekeink már nem fognak látni. Vagy már nagyon meggondolja az ember, hogy egyáltalán vállal gyereket, hiszen biztosan egy mérgező, pusztuló világot hagyunk nekik.
Az ember aktivista lesz, természetvédő. És akkor mit tapasztal Erdélyben? Kimegy egy hétvégén feltöltődni, de már nem lehet nyugodtan, mert a juhászok illegálisan nagyon sok kutyát tartanak, amelyek nagyon vadak, agresszívek. Ezek az állatok pusztítják a térség természetes állatállományát is, a fácánokat, fürjeket, nyulakat, őzeket. Szemmel láthatóan kopárra legeltetik a mezőket, így számos növényfaj – köztük ritka és igen értékes – kipusztul. A föld pedig kiszárad, elkezd sivatagosodni.
Ahol a tavalyelőtt egy értékes mező állott, amit kézzel kaszáltak, a tavaly más géppel volt teljesen lenyírva. Többször, mint kellene. A növények már nem érték meg, hogy virágozzanak, termést-magot érleljenek. Az idén már beszántották, és egy Amerikából származó hibrid kukoricatábla van ott. Azok a növények, amelyek ezt a drasztikus túlélték, és megpróbáltak kihajtani, azokat gyomirtóval teljesen kipusztították.
De nem csak a mezőket, legelőket, kaszálókat teszik tönkre, hanem kivágták az erdőket is. Ez jelentősen megnöveli az eróziót, a fölcsuszamlásokat, az árvizeket, amelyek további természetes területeket tesznek tönkre.
A romániai vadállatok élőhelye egyre csak szűkül és szűkül, a káros mezőgazdálkodással feltört, tönkretett terület, mint ahogyan a beépített terek is pedig csak növekednek. A vadállatok kénytelenek megszokni az ember jelenlétét, majd mivel a természetes hely már nem tudja ellátni őket, nincs más választásuk, mint a mezőgazdasági területekre rámenni. Majd mivel az sem elég, beszoknak a településekre.
S minderre mi a „bunkó parasztok” válasza? Hogy ki kell lőni a vadállatokat! Nem elég az a temérdek kár, amit természet-ellenes tevékenységük közben felhalmoznak, azzal tetézik, hogy tovább kell pusztítani a védett fajokat.
Tudjuk, hogy az utóbbi évtizedekben egyre több természetvédő aktivistát, ökológust szidalmaztak, bántalmaztak. Szolidáris vagyok minden természetvédővel, mert egyre több ember esik áldozatául ennek a jelenségnek.
Következtetés helyett: lőjük ki inkább az autókat!
Számos esettel találkoztam, amikor a „sötétzöldek” és a „bunkó parasztok” kommentjeikben szó szerint a másik halálát kívánták. Az egész vita érzelmileg nagyon megérintő, hiszen olyan ügy, ahol emberek kínkeserves munkáját és egzisztenciáját érinti.
Egy „sötétzöld aktivista” kívánta az én „bunkó paraszt” életem végét, mert úgy értette, számomra nem elég fontos egy medve élete, és ki akarom lövöldözni a medvéket az erdőkből. Pedig csak megértő voltam egy medve által nagyon súlyosan megsebesített ember állapota iránt. Hiszen ő már biztosan nem fog többet dolgozni, mivel a sérüléseiből sosem fog teljesen felépülni. Egy falusi embernek nincs olyan hozzáférése az egészségügyhöz, hogy ez egyáltalán reálisan felmerüljön, hiszen gyakran egészségügyi biztosításuk sincs, vagy a faluban nincs is állandó háziorvos. Másrészt nagyon komoly probléma, amikor egy falusi környezetben a munkakereső gazda kiesik: azzal vége lehet a gazdaságnak, amire egy család egzisztenciája arra épült.
De küldtek el a búsba „bunkó parasztok” is, mert egy kolozsvári természetvédő „sötétzöld” vagyok, akinek fontosabb egy rohadt állat, mint egy ember. Pedig csak arra hívtam fel az illető figyelmét, hogy egyáltalán nem az a megoldás, hogy minden vadállatot kilövünk.
Most meg arra hívom fel a figyelmet, hogy egy ilyen problémát, mint a romániai medveügy, nem fog megoldani az, ha a „bukó parasztokat” vagy a „sötétzöldeket” szidjuk a közösségi média oldalon. Az a medvéknek se nem árt, se nem segít. De borzalmasan árt a közös megoldandó problémának, hogy egyszerű, szorgalmas embereket, akiknek bőven van elég bajuk, kegyetlenül támadunk, mind ahogyan az is, amikor azokat a lelkiismeretes embereket, akik a mindannyiunknak életet adó természetet védik, közellenségnek állítunk be.
A medveügy hevességében még elgondolkodtató egy apróság. Hargita megyében a hatósági statisztikák szerint 2020-ban 456 közúti baleset volt, amelyből 132 eset volt igencsak súlyos, és 22 halálos áldozattal járt. Ennyi balesetnek az anyagi kára nagyon magasra rúghat, és az emberi egészség, élet azért fontosabb kellene legyen, mint az autózás. Lőjük ki az autókat? Tiltsuk be a forgalmat? Vagy nem fontos nekünk az emberi élet? Ha ebben a kérdésben lehetséges más megoldás, akkor biztosan a medveügyben is. Hiszen az biztos, hogy a medvék annyi kárt és emberi halált nem okoztak, mint a közúti forgalom, és statisztikailag sokkal veszélyesebb a forgalomban részt venni, mint a Hargitán medvék között mászkálni.
Nyitókép: anthony renovato fotója az Unsplash-en.
