Mi van a hallgatásaink mögött?

M

„Hallgatásfüggő” – találtam írni egy riport végére, melyben a szenvedélybetegekkel és a kezelésükkel foglalkoztam. Egész életemben ez foglalkoztatott, és most, hogy kriminovellákat kezdtem írni, ismét beleütköztem.

„Ne teregessük ki a szennyest”,
„ne hajtsuk a vizet az ellenfél malmaira”

és társaik, a szankciók, amiket a mentalitás applikál, ha úgy érzi, megsértettük ezeket a szent szabályokat; az a lány, aki a metoo kezdetén azt mondta, „nem kell olyan nagy dolgot csinálni belőle, engem is próbáltak megerőszakolni”, mert ha nagy dolgot csinálunk az ilyesmiből, akkor „egy csomó magyart leváltanak”, azok, akik különféle ürügyekkel nem mennek pszichológushoz, mert félnek attól, ami kiderülhet.

A kisebbség parancsai összefonódtak az 1989 előtti zárt rendszer utasításaival, illetve egy olyan nemzet szabályaival, amelynek egy része képtelen elfogadni és feldolgozni a veszteséget, következésképpen képtelen arra is, hogy belássa a tévedéseket, melyek ide vezettek. A problémátlan írók bálványozása csupán egyik tünete ennek a rendkívül káros komplexusnak.

Valahogy úgy fogalmaztam meg a diagnózist a magam számára, hogy ha gyilkosság történik, akkor mindenütt hallgatnak és mellébeszélnek, minden kérdés irritációt vált ki, itt azonban mindig és mindenről hallgatnak. Az antikommunizmusról és a csíksomlyói búcsúról persze bármikor beszélhetünk, arról viszont, ami rossz velünk vagy a polgártársainkkal történt, mindig mások tehetnek.

Talán ezért nincs erdélyi magyar krimi. Én legalábbis nem tudok olyan nyomozóról, aki itt nőtt fel valahol, és itteni ügyekkel foglalkozik. Bármilyen furcsán hangzik is, ehhez felszabadultság kell, az, hogy az ember merjen egy beszélő társadalomról beszélni.

A társadalom azonban nem beszél. Sokan inkább belepusztulnak a fájdalmaikba és a szenvedésükbe, mint hogy megszólaljanak.

Igazi megszólalásokról beszélek természetesen, nem olyan szavakról, amelyeket bármikor ki lehet mondani.

Nem is annyira a hazugság, mint inkább a konok hallgatás közegét kellett megteremtenem. Elliptikus, kihagyásos, drámai közeget, ahol az emberek előbb óhatatlanul és bizonyos értelemben szándéktalanul hazudnak, hogy aztán jussanak csak el az igazságig.

A nyomozóm nem lehetett hivatalos közeg. Egyrészt azért, mert Miss Marple-ekkel, Poirot-kkal és Sherlockokkal nőttem fel, másrészt azért, mert egy román rendőrt eleve gyanú kísér, bárhová is megy. Az a matektanárnő, akit megrajzoltam, erdélyi magyar, és megfelelően szögletes ahhoz, hogy elfogadják.

Remélem, a kriminovellák, melyek itt-ott feltünedeznek majd lassan, hogy végül egy kötetben kössenek ki, az erdélyi magyar társadalom hű tükrei. Drámaiak, mint Hemingway elbeszélései vagy Harold Pinter darabjai. Operálnak a közhelyekkel, de talán maguk nem közhelyesek. Végső soron egy torokszorító fájdalom és egy kapkodó szomjúság ábrázolásai a bűnügyi irodalom eszközeivel.

Illusztráció: Getty Images

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Demény Péter
Demény Péter

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória