A nagyszebeni Ökumenikus Kutatóintézet egyike Európa legismertebb teológiai intézeteinek, amelyek a vallások közötti párbeszédet és a vallásos intézmények történetét kortárs, nemegyszer vallástudományi módszerrel kutatják. Az intézet nemrég került a romániai sajtó figyelmébe, amikor a svájci származású, hosszú évek óta már a nagyszebeni élet meghatározó alakjának számító Stefan Tobler, az intézet igazgatója német nyelvű nyílt levelében kifejtette, hogy a Norvég Alap által 1,1 millió euróval támogatott projektjére a Román Ortodox Egyház (BOR) „nem adta áldását”. A román ortodox egyház domináns, mindent áthálózó jellegét eddig is ismertük, ám kutatási projektbe és az akadémiai világba ilyen agresszívan talán még nem avatkoztak be. Az ortodox egyház azt kifogásolta, hogy a projekt egyháztörténeti kutatásai során a Román Ortodox Egyház XIX. század középéig tartó, kolostorban használt roma rabszolgáinak helyzetét is fogja kutatni és a kutatásban részt vevő ortodox egyetemi alkalmazottak erre nem kaptak egyházi áldást. A botrány odáig fajult, hogy az egyház hivatalos nyilatkozatban kellett cáfolja: nem a kutatás ellen van, „csupán” az abban tevékenykedő ortodox papoknak és egyetemi alkalmazottaknak nem adta áldását – magyarán, a projekt munkatársainak szabad kutatói tevékenységét nem engedélyezik.
A nagyszebeni Lucian Blaga Egyetem végül áldását adta a projektre és biztosította Stefan Toblert és munkatársait a projekt befogadásáról és kivitelezéséről, ám az ma sem egészen világos, hogy a projektnek dolgozó ortodox papok és tanárok hogyan fognak kutatni, valamint a projekthez elengedhetetlenül szükséges elsődleges forrásokhoz, iratokhoz, hogy fognak hozzáférni.
Stefan Tobler esete sajnálatos, ám rámutat Románia – és talán egy általánosabb, Közép-Kelet európai – jelenségre: a hatalom, a vallás és a tudomány problematikus kapcsolatára.
A középkori intézményrendszer egyik alapvető sajátossága volt, hogy a világi és vallási hatalom kéz a kézben fejlődött egymással, még ha akadt néhány intenzív összekoccanás is a két erő között. Püspökök és pápák az esetek döntő többségében a világi hatalom legitimizálásának letéteményesei voltak, a két erő egymással szimbiózisban élt. A felvilágosodást és a francia forradalmat követően azonban – különösen a XIX. század végére –, az egyház szerepe nagyban visszaesett, a XX. században pedig a szekularizáció folyamatának eredményeképpen a nyugat-európai világban az egyház, mint intézményrendszer teljesen elvesztette hatalmi legitimitását még a létező alkotmányos monarchiákban is.
Ez a folyamat azonban teljesen más utat járt be mifelénk:
itt, ahogy ezt már Adytól és Maiorescutól tudjuk, minden gyorsan és jó alapok nélkül lett bevezetve, a nyugat majmolása pedig nem követte az itteni társadalmi realitásokat. A romániai Ortodox Egyház óriási hatalma részben a kommunista hatalommal történt kiegyezésének, részben az 1990 utáni egyházi „reneszánsznak” és deszekularizációs folyamatnak köszönhető, amely egyféle lelki támaszként a románság mélységesen vallásos nemzeti jellegének megtartójaként karolta át intézményi szinten a román társadalmat a rendszerváltoztatást követően. Az egyház szerepe az elmúlt 30 évben ugyan valamelyest csökkent, különösen a Colectiv tragédia után a fiatalok körében, de az Ortodox Egyház továbbra is az egyik legerősebb intézménye Romániának: több ezer alkalmazottjával, több milliárd euróra becsült vagyonával, hatalmas erdőivel, földjeivel, ingatlanjaival és politikai befolyásával nem csoda, hogy nincs olyan romániai elnöki eskütétel, amelyet ne az ortodox pátriárka nyitna meg. Aligha van még egy olyan ország a világon, ahol a világi hatalom letéteményese nem léphet fel a pódiumra elnöki eskütételre azelőtt, hogy az ortodox pátriárka ne imádkozna érte. A romániai elnöki eskünek legalább két vallási mozzanata is van: a pátriárka imája és a Bibliára történő eskütétel. Az Ortodox Egyház ugyanakkor a Román Akadémiával is elválaszthatatlan kapcsolatot ápol, különösen Ioan Aurel Pop elnöksége alatt, akinek „tudománypolitikája” ma már elválaszthatatlan az egyháztól.
Ilyen példákat természetesen számos más országban találunk Közép-Kelet Európában, így `Magyarországon, Szerbiában, Bulgáriában is. Ezekben az országokban a vallástörténet, vallási intézmények kutatása és a vallás elemzése szociológiai, pszichológiai, történeti módszerek által még gyermekcipőben jár és ennek egyik fő oka lehet az egyházak ilyen mértékű hatalomközelsége. Pedig a vallás vitathatatlanul egy fontos, meghatározó jelensége a XXI. századi ember életének: ugyan ezt a fiatalabb generáció nem érzékeli, különösen Nyugat-Európában, de a világ közel 8 milliárd emberének nagyobbik része aktív vallásgyakorló és hívő ember ma is (muszlim, keresztény, hindu, buddhista, zsidó vagy más vallásokhoz tartozó).
A vallás – legalábbis a pandémia előtt még – évente tízmilliókat mozgatott és késztetett zarándoklatra Európában, Ázsiában és Latin-Amerikában, de ugyancsak vallási indíttatásból íródnak ma tucatnyi országban törvények, új jogszabályok, folynak ádáz etikai és erkölcsi viták, politikai és ideológiai harcok és sajnos, vallásos alapon és hovatartozás miatt ma is ezrek halnak meg világszerte. A vallás tehát egy élő, változó és velünk maradt jelenség, amely a sokáig hangoztatott szekuláris forradalom ellenére ma egy új reneszánszát éli számos helyen a világon.
Ennek a jelenségnek pedig a kutatása nem a teológia, nem az egyházak és nem a politikusok dolga, hanem olyan kutatóké, akiket közel fél évszázada immár hivatalosan, „diszciplinárisan” is vallástudósnak nevezünk (a német Religionswissenschaftler szóból). Míg a teológusok többsége – különösen mifelénk – vallásos jelenségeket az isteni ágencia (Isten létezésének) bizonyításának céljából kutatnak és az isteni létező számukra evidenciaként szerepel a kutatásban, addig a valláskutatót nem az isteni ágencia, erő létezése érdekli, hanem a vallás, mint társadalmi, történelmi, szociológiai, pszichológiai, lélektani jelenség és annak ezernyi arca és megnyilvánulása.
A valláskutatót ember és az isteni ágencia közötti kommunikáció érdekli.
Miért fontos ez ma, a XXI. században? A fent említett evidenciákon túl, amely egyértelműen rámutatnak arra, hogy a vallás továbbra is egy élő jelenség társadalmunkban, a vallástudomány számos jelentős hozzájárulást tud hozni közvélemény-kutatásokban, nagy statisztikákban, országos kimutatásokban, előre tud jelezni társadalmi, politikai és nemegyszer nemzetbiztonsági jelentőségű folyamatokat, kutatni tudja a társadalomban jelen lévő vallási közösségeket és azok hétköznapi életét, megismeri a régmúlt vallásos örökségét, amelynek hagyatéka ma egyre nagyobb veszélyben van.
A vallástudomány – amely közel 150 éves múlttal rendelkezik Nyugaton, de alig honosodott meg sajnos mifelénk – nem a dogmatikus, teológiai irányvonal szerint, „egy Istenség”, „egy vallás” szemszögéből látja a világot, hanem az ember, mint faj vallásosságának egyetemes, globális jelenségeit kutatja glokális, azaz helyi sajátosságai révén. Romániában, amely 1918-1920-as létrejöttét követően egy multikulturális kiméraként formálódott eggyé számos, radikálisan más történelmi utat bejárt régióival vallástörténeti szempontból is teljesen más örökségeket és hagyományokat egyesít magában Európában egyébként szinte egyedülálló módon:
van itt ortodox, görög-katolikus, római-katolikus, református, evangélikus, unitárius, zsidó, muszlim és megannyi más vallás és felekezet.
Ennek ellenére, a romániai lakosság jelentős része szinte semmit se tud a más vallású embertársairól, komoly(abb) vallástudományi kutatásokat pedig csak nagyon kevés ember végez jelenleg Romániában (kiemelendő itt Kiss Dénes, Zamfir Korinna, Eugen Ciurtin munkássága). Bár hitoktatók százai jönnek ki évente az egyetemi és teológiai padokból, az ő vallástudományi oktatásukra egyelőre nem történt intézményesített kísérlet, pedig erre nagy szükség lenne, hisz sokkal nagyobb társadalmi haszna lenne, ha nem (csak) teológiát, Biblia-történetet, de vallástörténetet és vallásos kultúrát és érzékenyítést tanulnának a diákok már elemi iskolás koruktól.
Stefan Tobler és csapatának kutatásai, valamint az a néhány tucat erdélyi és magyarországi valláskutató munkája ezért is lenne rendkívül fontos, mert tudományos és objektív kapcsot tud teremteni egy szekuláris, az intézményesített egyháztól eltávolodott ifjúság és a növekvő egyházi jelenlét és jelenségek között. Bízom benne, hogy ez az eset sokaknak felhívja a figyelmét, hogy a vallástudomány nem csak valami lábjegyzetszerű tudományág, hanem egy társadalmi hasznossággal és jelentős jövővel bíró tudományága lesz a XXI. századi Közép-Kelet Európának, amely biztosan számos, vallási alapú kulturális változást fog a közeljövőben átélni.
Nyitókép: James Coleman on Unsplash
