Miért kell beszélnünk a kollektív traumákról?

M

Az, hogy kisebbségben élni sokak számára traumatikus élmény, frusztráló, nehéz, nem is kérdés. Az egész történelmünk, a „majdnem győztünk, de aztán mégsem, mert jött a Gonosz külhatalom, és elvette, felszámolta, kivégezte”, „mi hősiesen küzdöttünk, de elárultak, kihasználtak, kisemmiztek, elvették és nem adták vissza”, a történelem kizárólagosan egyszempontú értelmezése kisgyerekkortól beleég mindannyiunk tudatába. A szabadságharcok. Az elbukott forradalmak. Trianon. Az egész kisebbségi lét, amely alatt, hosszú időszakokon keresztül megpróbáltak megtörni, de mi állunk rendületlenül, mint Wass Albertnél a fenyőfa, miközben porlunk, mint a szikla.

Ránkgyógyult ez az univerzum, ebből a narratívából akkor sem tudunk kilépni, nem tudunk elvonatkoztatni tőle, ha a tények megváltoznak körülöttünk, s ez a narratíva már az akadálya annak, hogy belássuk, hogy a történelemben mi sem voltunk ártatlan szereplők, és hogy azok a népek, amelyek most többségben vannak ott, ahol mi kisebbségben, miért tekintenek (múltbéli) elnyomóként ránk.

Rájuk is ugyanúgy rágyógyult a saját narratívájuk. 

Ebben a narratívában csak egyféleképp lehetséges saját magunkat elhelyezni. A kritikai gondolkodás alig-alig lehetséges, annak felismerése, hogy ez a narratíva mennyire szűk, visszahúzó, kontraproduktív, provinciális, és hogy rajtunk kívül mennyire nem érdekel senki mást: ezt nem, vagy alig lehetséges belátni. Mi vagyunk a saját univerzumunk közepe, roppant komolyan vesszük saját magunkat, és halálosan megsértődünk, ha valaki egyáltalán megpróbálja megérteni, hogy mi történik velünk. Aki egy trauma csapdájában vergődik, semmi mást nem lát, csak a saját problémáját, nem hiszi el, hogy az, aki hozzányúl a sebhez, nem feltétlenül ellenség. 

A Convivence Vallási Pluralizmus Kutatócsoport legutóbbi megbeszélésén Szegeden arról vitatkoztunk, hogy miért olyan sarkalatos pontja a magyar identitásnak (és tágabb értelemben a közép- és kelet-európainak) az áldozat narratívája. Az áldozati narratíva nagyon erősen érzékelhető kisebbségi helyzetben, itt Erdélyben kifejezetten erősen, és minden olyan helyzetben bekapcsol, mint egy automata szöveg, ha valaki, ha erről a témáról van szó, más szempontokat akar felvillantani.

Ha például arról beszélünk, hogy a mi kiegyezés utáni aranykorunk mennyire nem volt aranykor azoknak a román anyanyelvűeknek, akik a magyar közigazgatás alatt éltek, és épp a nemzeti önállósodás útjára léptek. Vagy ha arról beszélünk, hogy lehetséges-e egy románnal együtt örülni az ő nemzeti önállósodásuknak, ami a román történelemben kétségtelenül nagy lépés,

miközben sírunk a magunk veszteségei felett. 

Sokat gondolkozom azon, hogy miért nem – vagy alig-alig – lehetséges értelmes, átfogó társadalmi vitát folytatni e kollektív sebzettségről. Akadnak ugyan néhányan, akik megkísérlik átkeretezni a narratívát, de ezek a szövegek (ahogy az enyém sem, nyilván) nem hatolnak a társadalom gondolkodásának mélyére. És társadalmon itt kifejezetten nem csak azokat értem, akikkel lehet és érdemes vitát folyatni, mert érveket állítanak az érvekkel szemben, álljunk akár a politikai paletta két ellentétes oldalán, hanem azokra a tömegekre, amelyeket érzéketlenül leseprünk az asztalról azzal, hogy mi nem ereszkedünk le a kommentelők színvonalára, mert úgysincs kivel beszélni. 

Be kellett látnom,

hogy nagy tömegek számára a traumatikus múlt az a kapaszkodó, amitől azonosnak gondolják magukat azzal a csoporttal, ahova tartozni szeretnének. Az egyén pszichológiájából tudjuk, hogy a trauma része az ember személyiségének, és ugyanígy, a közösségi trauma is része a közös csoporttudatnak. Miként a személyes életben a trauma átélése a személyiség fölötti kontroll elvesztésével jár, a kollektív trauma ugyanennek a közösségi megélése: mások döntöttek helyettünk, átlépték a határainkat.

Ugyanakkor ez a közösségi trauma, a közös sors hozta létre a közösség tudatát. Ezért van az, hogy szinte bármilyen, erről szóló, a narratívákat árnyalni, módosítani, átkeretezni akaró beszélgetés automatikusan felidézi azokat az érzelmi kommenteket, amelyek egyrészt lehetetlenné teszik a további vitát (érzelmekkel nem lehet vitázni, nem vitathatod el senkitől a jogot, hogy úgy érezze magát, ahogy éppen érzi), másrészt leárulózzák a szerzőt. Hát persze, hiszen a trauma megszűnése sokak számára a közösségi élmény átélését szüntetné meg, identitásának lényegi részét érinti: azt a sebet piszkáljuk, amelyik a legjobban fáj. 

Ha tehát empátia nélkül, erőszakos módon megpróbáljuk a traumát kivonni a közös emlékezésből, az annak a veszélyével jár, hogy magát a közösségi tudatot szüntetjük meg, sokkal nagyobb kárt okozva ezzel, mint hasznot. Ugyanakkor sokkal gondosabb érvelésre, sokkal több személyes beszélgetésre, helyi vitákra, értelmező beszélgetésekre, sokkal kevesebb lenézésre, és sokkal jobb elitképzésre van szükségünk, hogy a magasan képzett elit azon tagjai, akik visszamennek a saját közösségeikbe (lelkészként, köztisztviselőként, orvosként, tanárként, újságíróként, művészként), árnyalni tudják az erről szóló párbeszédet. Soha, de soha nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az erdélyiség lényege ez a küldetéstudat, amely a náluk rosszabb helyzetben levőkhöz vezeti a szerencsésebbeket. Az ugyanis, aki jó családba született, jó iskolába járt, emelkedett a társadalmi ranglétrán, adott esetben vagyont is szerzett, felelősséggel tartozik azokért, akik nem voltak ilyen szerencsések. Az erdélyi közösségi value set csúcsán (ami alapján társadalmi ítélet születik valakiről) ugyanis nem a pénz és a vagyon áll, hanem a társadalmi felelősségvállalás. Ezért nem lesz a Lénárd Andrásokból emléktábla és utcanév, hanem a Bánffy Miklósokból. 

A kollektív viselkedés egyik jellemző viselkedésmintája

az ingroup–outgroup dichotómia, azaz a mi–ők viszony létrejötte, létrehozása. Az ingroup a „mi”, akikkel azonosulni tudunk, az outgroup a mások, akik nem olyanok, mint mi, jobb esetben ellenfelek, rosszabb esetben ellenségek, akikre homogén csoportként tekintünk. Nincs olyan háztartás ma Erdélyben, ahol legalább egyszer ne hangzott volna el az a mondat, hogy „hát ezek a románok ilyenek”, legyen szó viselkedési kultúráról, szokásokról, ortodoxiáról, államigazgatásról, közlekedésről. Hosszú ideig a mi ingroupunk az erdélyi magyarság volt, ezt konstituálta elsősorban a nyelv, a közös történelem tudata, a közös áldozati szerep, a közös mítoszok és hősök, úgyismind Mátyás király, Bethlen Gábor, Báthory István. Ez volt az a csoport, amellyel a csoport tagjai, függetlenül a másfajta meghatározottságoktól, végső soron azonosították magukat. 

Ez a magától értetődő tény mostanában megváltozni látszik. Egyrészt azért, mert a felnövekvő székely nacionalizmusban nem marad hely a másfajta erdélyi magyar identitásoknak, ők létrehoznak maguknak egy ingroupot, amelyből mi, a többiek (a libsik, a feminácik, a kolozsvári elfajzottak, vagy a Királyhágón túli alig-magyarok, akik nincsenek rajta a székelység mentális térképén, Kolozsvár is csak azért, mert itt van az egyetem), kizáródunk; másrészt, mert ismét megerősödni látszik egyfajta nemzetiség-feletti rommagyar transzilvanizmus, Erdély-tudat, amely az ingroup határait nem a nyelvben, hanem a földrajzi elhelyezkedésben és egy régióban határozza meg, illetve ennek a régiónak a sokarcúságáért száll síkra. 

Másrészt a helyi, regionális identitások is inkább kizáró, mint befogadó jellegűek. Nagyon nehéz egy csoport részévé válni, elérni, hogy akár egy olyan, magát kozmopolitának, nyugatosnak, liberálisnak, haladónak gondoló halmaz, mint az ún. kolozsvári magyar elit befogadja azokat, akik nem belülről, hanem kívülről jönnek. Sokak számára ez a távolságtartás az, ami miatt egy nemzetek feletti, vagy inkább-román, vagy román-kozmopolita identitás válik inkább vonzóvá. 

Ugyanakkor felnövekvőben van egy generáció,

akiknek a hangja egyre jobban hallható a közösségen belül, akiknek már nem a frusztrált nemzettudat és az ehhez való viszonyulás keretezi a közösségi identitását, hanem a kapitalizmus-kritika, a szegénység problémája, az egyenlőtlenség, a globális technokráciának való kiszolgáltatottság, és a klímakatasztrófa egyre láthatóbb előjelei. Ők azok, akik számára nem sikerült átörökíteni ezt a történelmi traumát, amit mindenki másnak Trianon testesít meg. Ha az idősebb generáció nem tud kilépni a saját áldozati narratívájából, csak és kizárólag ezt a „népnemzeti-elnyomnak minket” vonalat hajlandó minden fórumon képviselni, ez azzal a veszéllyel jár, hogy elveszíti a következő generáció legtehetségesebb tagjait, akik – ha nem találják meg ebben a közösségben a helyüket, és az nyilvánvaló, hogy ebben a narratívában nem találják – rövid úton Nyugatra távoznak, ahol progresszív értékeiket hiteles módon képviselhetik. És nem hiszem, hogy az erdélyi magyar közösség megengedheti magának – már persze, ha fenn akar maradni –, hogy újabb, jelentős veszteségek érjék. 

Mit lehet ezzel tenni?

Kell-e tenni ezzel az identitáskérdés-halmazzal valamit? Miért foglalkoztat engem, s velem együtt más, rendszeresen publikáló szerzőt? Létezik-e egyáltalán a probléma? Miért látjuk ezt az egészet problémának? 

Két válaszkísérletem is van: az egyik az, mindenki, aki valaha járt a nyugati elitek között, az felismerte, hogy az, ami jelen pillanatban Erdélyben zajlik, néhány nagyszerű kivételtől eltekintve mennyire szánalmasan provinciális, és mennyire egyedül maradunk, ha továbbra is ezzel a Brian élete-szerű identitás-halmazzal lobbizunk Európában. Márpedig egy közösség a jelenkor Európájában akkor lehet sikeres, ha jól képzett vezetői vannak, képes sokrétű együttműködésre, például a román progresszív közösségekkel.   

Másrészt azt szeretném, hogy az erdélyi magyar identitások legalább egy része ne kizáró, hanem befogadó legyen, ne az ellenségkép (negatívum), hanem egy pozitív értékskála határozza meg. Hogy ki tudjunk lépni az önsajnálatból, az áldozati narratívából. Van-e pozitív értékskálánk, el tudjuk-e mondani azt, hogy miért jó, nagyszerű, egyedülálló élmény erdélyi magyarnak lenni, mi az, amit mi tudunk egyedi, pozitív módon hozzátenni az emberiség nagy közös történelméhez, vonzóvá lehet-e tenni ezt az identitást, hogy nem erdélyi magyarok vagy nem-magyarok akarjanak erdélyi magyarok lenni?


Kapcsolódó cikkeink

Miért van blokád a román és magyar progresszívek között?

Az erdélyi magyar értelmiség kóborlása

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Gyöngyösi Csilla
Gyöngyösi Csilla

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória