Miért nem könnyű feministának lenni Erdélyben? Egyszemélyes valóságshow  

M

 

 

Mottó: „A nők feminista kongresszust tartanak, ahol sorban felszólalnak, és megosztják élményeiket. Először az amerikai nő megy fel, és elkezdi: – Hát az úgy volt, hogy jött haza a férjem, Charles, és követelte, hogy vasaljam ki az ingjeit! Én pedig mondtam neki: kedvesem, van kezed, megfogod a vasalót és szépen kivasalod! Hát első nap nem láttam semmit, második nap sem láttam semmit, de a harmadik nap Charles vasalt, mint a kisangyal. Nagy taps, nők ujjonganak a teremben. Másodikként a francia nő megy fel, és kezdi: – Velem ugyanez történt. A férjem, Jean követelte, hogy mossam ki azonnal a ruháit, én pedig mondtam, szépen pakolj be mindent a mosógépbe, és mosd ki!! Első nap nem láttam semmit, második nap sem, de harmadik nap Jean mosott! Ismét nagy taps… Utoljára Manci néni lép fel az emelvényre, és elkezdi: – Hát az én Pistám egyik nap hazajött, az asztalra csapott, hogy vacsorát kér, de ízibe! Én meg mondtam: Fiam, nem vagy béna, megfogod a kést, megpucolod a krumplit, és szépen megfőzöd! Hát első nap nem láttam, semmit, második nap sem láttam semmit, a harmadik nap a bal szememre már láttam…”

Olyan kultúrában nőttem fel, amelyben az itt mottóként használt „viccen” fényesen szórakoztak. Férfiak és nők. Együtt. (És még ma is szórakoznak, amíg meg nem halnak).

A magyar kultúrkörnek eme „szellemi sziporkájára” (mainstream ez a javából, ne áltassuk magunkat!) válaszként csilingelő vagy éppenséggel öblösen hömpölygő nevetésben minden benne volt/van: az esély- és jogegyenlőség homályos perspektívanélkülisége, a nemi szerepek esetleges újraértékelésére való hajlandóság tátongó hiánya, de a családon belüli erőszak komoly témaként való percipiálásának esélytelensége is.

De nem menjünk messzire: maga az a tény sem „természetszerű” nálunk, hogy egy nőnek lehet önálló, saját akarata és elképzelése a világáról.

Tehát, minden is benne van ebben a népi eredetű, mulattatónak szánt gondolatsorban, amitől egy épkézláb, józaneszű nőnek – a már említett magyar kultúrkörben – elmegy a kedve testközelből vagy pódiumról kérnie, követelnie, szóvá tennie azokat az alapértékeket, amelyeknek felvetésére egy nyugati női konferencián elbóbiskolna a hallgatóság fele, mert ez, ilyen formában már nem is téma.

Nálunk még mindig az. És a nők szeme igazából és képletesen is bekékülhet-zöldülhet-lilulhat, amint ezeket megemlítik akár a legenyhébb formában is. A vád mindig nagyon egyszerű: „Azt akarod, hogy a nők férfiak legyenek, a férfiak meg nők?! Merre haladhat, hová tarthat egy ilyen világ?” És ezzel a beszélgetés lezártnak tekintett.

A másik dimenzió

2012-őt írunk. Egy kedves nőrokonom nappalijában beszélgetek az akkori barátjával a baloldali eszmék kelet-, illetve nyugat-európai gyakorlatéról. A fickó közben vasalja az ingét, mert este kimegyünk nagyobb társaságban szocializálni. A beszélgetés félig angolul, félig meg spanyolul zajlik, mert én csupán értek spanyolul, az ő szókincse pedig angolul gyatrább. Az eszmecsere pedig azért tevődött esti órára, mert beszédpartnerem éppen a végére ért a házi munkának, azon a hétvégén ugyanis ő volt a „szolgálatos”: bevásárolt, főzött, takarított és közben mosott, hogy a párja is tudjon lazítani, női magazinokat olvasni és reszelgetni, festegetni a körmét, ha úgy tetszik neki. Nem vágtam ehhez a jelenséghez felvilágosult női képet, kicsit inkább olyat, mint aki most szabadult az őserdőből, és felfedezte, hogy létezik mozgólépcső, amely mindkét irányban működik.

Nyilván, erről az egész helyzetről nem az ötlött fel elsőként bennem, hogy mekkora főnyeremény egy olyan pasi, akinek tevékeny hozzájárulásával tartósan meg lehet spórolni a bejárónőt, hanem hogy mennyire más alapokról indulhat egy olyan kapcsolat, amelyben nincs az a beszélgetés, hogy bizonyos ügyek „női dolgok”, a többiek meg „a férfijogok”.

És ezzel most nem azt mondom, hogy szép Erdélyországban egyetlen férfi sem vasal inget, nem mosogat otthon, hanem azt: ha ez a téma előkerül egy átlagos férfitársaságban, akkor alacsonyan röpködnek a jelzők, amitől az illető egyfelől furán érzi magát, másfelől úgy gondolja, szabadkoznia kell, nehogy „férfiatlannak” és „papucsnak” tekintsék őt a falka béliek. Hatékonyabb, például, mosogatógépet vásárolni: az elektronikus „esélyegyenlőség” kicsit többe kerül ugyan, de meg lehet spórolni vele egy felesleges kasztrációs komplexust (nem a terapeutát, mert oda „rendes férfi” nem jár, csak az, aki „bolond”).

Milyen „hagyományt” őrzünk? (Női magazinok)

Nos, ebből a felvázolt alaphelyzetből indítanak általában a magyar kultúrkör női magazinjai: a nemi szerepek adottak, meg- és átörököltek, ezekkel pedig egyetlen dolgot lehet csinálni – átvenni és alkalmazni gondolkodás és dilemma nélkül.

Azonban a szép, fényes lapokat tarkító fotók lehetnek bár „nyugati” minőségűek és beállításúak, ha alattuk-felettük-közöttük, szövegszinten, alapvetően megmaradtak a „női dolgok/problémák” és „férfi dolgok/itt kevés vagy egyáltalán nincs is probléma” (eszem ágában sincs ezeket felsorolni, annyira tudja mindenki, hogy miről beszélek). Nem jó ezeket piszkálni, mert akkor kékülünk szóban és cselekedetben.

Tudjuk, ugyan, hogy az a fajta megnyugtató, egészséges, békés egyenjogúság, ami nekünk is jó lenne, amiről mi is írhatnánk, beszélhetnénk, megvalósult már máshol. Olvastunk, hallottunk és láttunk is már ilyet. De nálunk, sajnos, ez nem jöhet szóba, nem jöhet létre abban a formában, mert mi „hagyományőrzők”, kicsit européerebb megfogalmazásban „keresztény-konzervatívak” vagyunk (és most nem szeretnék itt senkit megbántani, de emögé a fogalomtársítás és címke mögé, a tapasztalati világban elég jó sok disznóság – jobb esetben: méltánytalanság – fért eddig, ha az egyenjogúság oldaláról nézzük ezt az ideológiát), szeretjük a „klasszikus” férfi-női szerepeket.

A „hagyományőrzés” ebben a tekintetben azt jelenti leginkább, hogy világháborújárta nagy- és dédszülők, kommunizmus-tapasztalta nagyszülők és szülők nő-/anya- és férfi-/apaképét görgetjük magunk előtt, és gyakorta kínlódva, összeszorított foggal próbáljuk ráerőszakolni a saját vonatkozó képeinkre, azonosulni ezekkel az értékekkel. Még úgy is, hogy összeroppanunk a teher alatt, és valahol, nagyon mélyen érezzük, tudjuk, hogy erre a „hagyományra” jobb lenne mindössze kultúr- és társadalomtörténeti tényként tekinteni, csupán ekként tisztelni, helyette pedig beszereznünk magunknak egy teljesen új, más nő- és férfiképet, egy annál élhetőbbet. Olyat, amelyben jogunk van, például, a saját traumáinkhoz, nem a megörökölteket kell végeláthatatlanul görgetnünk magunk előtt, és átörökítenünk vele szükségszerűen azt is, hogy „anya főz, mos, takarít, bevásárol, gyermeket nevel, apa pedig békésen újságot olvas, csak a világ gondjaival bajlódik, de legalább nem megy semmiféle világháborúba”.

Amúgy, én teljesen értem a női magazinok dilemmamentességének okát: fényes lapra nem lehet rányomtatni azt, hogy az alapértékeink bizonytalanok, nem állják a jelen próbáját, és hogy igazából gyökeresen más nő- és férfikép kellene, mert a hagyományossal boldogtalanok leszünk az idők végezetéig…

Meg különben is: kinek van kedve módszeresen és nyíltan szembe menni a szeretett édesanyja megjelenítette nő- és anyaképpel, a szeretett édesapja megformálta férfi- és apaképpel, ami egyszersmind azt is jelentené, hogy alapjaiban rengeti meg a saját világát?!

Ki merné nyíltan és fennhangon azt mondani a magyar kultúrkörben (valamely megtorlás veszélye nélkül): „gyerekek, ezek a hajdani értékek engem már a legkevésbé sem szolgálnak, elhúztam másokat szerezni magamnak, legyetek csókolva”?!

Hát, akkor már inkább a „hagyományőrzés”… !

Nagyanyai örökségek, „hagyományok”

Az én nagyanyáim is nagyon szívesen őrizték volna, az 1940-50-es évek táján, egy kiegyensúlyozott és működőképes férfi-nő kapcsolaton, egyenjogúságon alapuló házasság és család hagyományait. De, ahogy mondani szokás: igény lett volna rá, csak éppen mód nem volt.

Anyai nagyanyám fájó szívvel és egy kisgyermekkel az ölében visszaengedte hitvesét (értsd: elvált tőle) az anyai/anyósi kebelre, hadd ecsetelje ő továbbra is jó bőven, hogy milyen is az „ideális nő”, és mennyire engedelmesen ildomos viselkednie, apai nagyanyám pedig úgy döntött, hogy nem tekinti sajátjának azt a hitvesi projektet, miszerint egy kisgyermekkel az emigráció a legjobb és legbiztonságosabb megoldás egy kitűnő és reményteljes közös éltre, úgyhogy itthon maradt  egyedülálló anyaként.

Aki azt gondolja, hogy ez két teljesen egyforma koordinátájú közegben történt, nagyon téved: az előbbi vidéki, az utóbbi városi környezetben öltött formát és valósult meg, két teljesen és alapvetően különböző vérmérsékletű nő életében (úgyhogy még tudományos szempontból is érvényes a sztori).

Azokban az időkben nőként önállóan gondolkodni és dönteni igencsak életveszélyes volt. Egy ilyen gesztussal egy nő gyakorlatilag mindent kihúzhatott maga alól – az anyagi biztonságtól kezdve egészen az elfogadható társadalmi státusig. Ezek a nők mégis úgy döntöttek, hogy nem fogadják el azt, hogy valaki helyettük, a fejük fölött döntsön, hiszen nekik is ugyanannyi beleszólási joguk kellene, hogy legyen mindenbe, ami közös. Nem volt, léptek…

Nem ecsetelném itt, hogy mi minden járt együtt ezzel…

De emiatt a férfiaknak, az én családom női „hagyományai” felölről szemlélve, elég rossz „hírük” van, és ez teljesen empirikus tapasztalaton alapult: a felelősség hárítása és a gyávaság eltussolása, a család mikroközösségkénti működtetéséhez való hozzájárulás teljes kudarca, a nőkhöz szükséges házi ellenségként való viszonyulás elsöprő látleletei… Nos, nekem ezt a „hagyományt” kellene ápolnom, szeretnem ezeket a „klasszikusként” rám örökített szerepeket és viszonyrendszereket (amiből már a nagyanyáim is kiszálltak),  imádnom kellene többek között a női magazinokat, amelyek a klasszikus férfi-nő szerepet az egyetlen valós, érvényes, egészséges és követendő modellként adják elő. Hát, mit is mondjak… nincs túl sok kedvem ehhez 😊.

Nagyanyáimnak nem volt lehetőségük a női egyenjogúságért szót emelni nyilvánosság előtt – tévében, rádióban és újságban –, de ezt most szívesen megteszem helyettük annyi eszközzel, amennyi csak rendelkezésemre áll. Tőlük, a mostani lépték szerint, kissé torz, bűnre és bűnhődésre, túlpörgésre és túlteljesítésre épülő nő- és anyaképet is örököltem, amelyet tiszteletteljesen letettem az idők során, egy olyanra cseréltem, amelyben minden tévedés egy megtanulandó lecke, és amelyben naponta – tetszés szerint – átírhatók az „ideális nőt” eredményező tevékenységek arányai. (5 éves lányom le is rajzolta ezt a minap úgy, hogy a hercegnő otthona ugyanakkorra, mint a női táskája, de attól még vidáman mosolyog.)

Szóval, nekem nem nehéz feministának – szabad átlagmagyar fordításban: „férfigyűlölő”, „kielégíthetetlen” és „frusztrált” nőnek – lenni, Erdélyben viszont nem túl könnyű. És ez azért van, mert ennek az értékrendnek a gyakorlatba ültetéséhez kellenek a férfiak is, nem lehet egyenjogúságot egyedül megvalósítani. Sajnos! Azok is kellenek hozzá, akik – empirikus tapasztalatim szerint – elsöprő mértékben még mindig ellenállnak bármiféle változásnak, mert kényelmesebb a megszokott (és működésképtelen) szerepformálás langymelegében meghúzódni, mint azt mondani, hogy „oké, minden döntést hozzunk meg közösen, a NATO-ból való kilépéstől a pelenkavásárlásig”.

Ezért a magam részéről az erdélyi feminizmust akkor tekintem majd sikeresnek, ha a közéletben jelen lesz majd a feminista férfiak hangja is. Ezt nem úgy képzelem el, hogy az illetők a gáztűzhely mellől, kötényben és fakanállal betelefonálnak egy főzőműsorba, hogy hasznos és praktikus tanácsokat osszanak az általuk fölöttébb egyenlőnek tekintett nőknek.

Hanem arra gondolok, hogy hasznos lenne az egyenjogúságot valló (és a gyakorlatban is megteremtő) férfiakkal eszmét cserélni a nemi szerepekről és ezek újraértékeléséről. Én ismerek ilyen férfiakat. És érdekelne, hogy mit mondanak.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Bartha Réka

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória