Minden hogy bezárult

M

1989 körül az ember hitt a jövőben. Megkockáztatom, hogy egy szabadabb, egyenlőbb és testvériesebb jövőben. Sőt, elő is akarta idézni a jövőt. A rendszereknek, embereknek és dolgoknak meg kell változniuk. Nem élhetünk úgy, mint eddig. Sorsunk a kezünkben. Tetszik, nem tetszik az ember elsősorban ember volt, s csak másodsorban egyik vagy másik állam, vallás, osztály, rend, csoport tagja, hitte, hogy az egész világ megújul, nemcsak az ő kicsiny, szűkre szabott egyéni élete. Hinni kezdett a haladásban. Megint hitt az észszerűségben, sőt, a tudományban. Hinni kezdett a társadalmi felemelkedésben, az együttérzésben: az ember és ember közötti szolidaritásban.

Út a reménytől a reménytelenségbe

2021 fordulóján az ember elvesztette hitét a jövőben. Azt érzi, hogy minden történelmi lehetőséggel rendelkezett, de kiengedte a kezéből, s többé nem rendelkezik sorsa felett. Elveszett hite a másik emberben és önmagában. Szomorú reménytelenséggel úgy képzeli, hogy minden rosszabb, kevésbé szabad, egyenlőtlenebb és ellenségesebb lesz. Az emberek – államok, nemzetek, fajok, vallások, osztályok, kasztok, családok, nemzedékek, barátok – egymás ellen fordultak, a természetet idegenné és ellenségünkké tettük.

Élőkből túlélőkké lettünk. Vezetőink halálunkig „tévedhetetlenek velünk”. Az apokalipszis várás életprogrammá vált: következő járvány, következő gazdasági válság, következő környezeti katasztrófa, következő háború és tömeges menekülthalál. Itt vagy „Gulliverként halálod Lilliputjában”.

A reményvesztés első hulláma a 2001. szeptember 11-i terrortámadással és az arra adott amerikai válasszal következett. A Bush-Cheney-világ valamennyi területen – egypólusú hatalmaskodásában, két felesleges és drága háborújában, fegyver és olaj üzletelésében, gazdaságpolitikájában, a klímakatasztrófa kockázatának elutasításában – a szolidaritás, a társadalmi esélyegyenlőség ellen vette fel a harcot.

• Elpazarolta a világidőt, vagyis a glóbusz környezeti és társadalmi egyenlőtlenségi katasztrófájára elhárításához szükséges időt.

• Elvesztegette a világforrásokat, azokat a pénzeket, amelyeket a konfliktusok békés megoldására használhatott volna.

• Elkezdte szétzúzni a második világháború után létrehozott liberális demokrata világrendszert, amelyet egypólusú irányítása mellett meg kellett volna reformálnia.

A reményvesztés második hulláma a 2010-es évek közepén jött el, amikor a globális válságok hatására megjöttek a szuverenista-populisták, akik a globális világot erős nemzetállami rendszerekbe igyekeztek nemzeti, faji, vallási szolidaritás eszméjével szervezni: America First, Brexit, a Krím Oroszországé, él még Lengyelország, magyar, merj nagynak lenni! Ez a baisse-re játszás, a nulla összegű játék, a vagy ők vagy mi politikája.

A baloldali progresszív prófécia újra felfedezte a világméretű osztályharcot. A jobboldali prófécia a nemzetállamok és a globális/regionális intézmények közötti, illetve a nemzetek és fajok közti háborút. 

Ami a mi kárunk, az ő hasznuk: az amerikaiak kára a kínaiak haszna, az angolok – magyarok, lengyelek, olaszok stb. – bőrére megy az Európai Unió, ha Amerika győz Oroszország veszít. Ha a migráns bejön, munkádnak vége, mert az ő munkája a te munkanélküliséged. Légy szolidáris a nemzeteddel! Dehogy minden ember testvér, csak a keresztény, csak a fehér, csak a magyar, csak a családodhoz tartozó! Jólétünk magunktól függ és attól, hogy mások nem részesülnek belőle: először mindig magadra és családodra gondolj! „Szögesdrót-eső. / A magasság is hozzánk / alacsonyodott” – írta Kányádi még Ceauşescu Romániájában.

„Szívvel-lélekkel”

„Szívvel-lélekkel. / Tűzzel-vassal – s majd újra / szívvel-lélekkel” – folytatja Kányádi. Az én baby-boom nemzedékem történeti óráját úgy állították be, hogy kisgyermekként átélhettük 1956 világtörténelmi esélyes-esélytelenségét, amelyben egyszerre jelent meg a szabadság és függetlenség, az egyenlőség és a munkás testvériség szívvel-lélekkel álma és a keserű csalódás, a tűzzel-vassal megtorlás valósága. Kamaszként szívvel-lélekkel éltük át 1968 prágai „emberarcú szocializmusának” kísérletét, a magyar reformokat, s nekünk a szolidaritás a lengyel Sołidarnoscz-ot, a két évig harcoló szakszervezeti mozgalmat jelenti, amelyet 1981. december 13-án egyetlen éjszaka alatt le lehetett verni. És igen, 1989, vagy inkább a nyolcvanas évek második felének és a kilencvenes éveknek a szabadabb, világra nyílt mozgása azt a hitet is táplálta, hogy egyenlőbbek és testvériesebbek is leszünk. A magyarok szolidaritást mutattak a romániai menekültekkel, majd a romániai „forradalommal”, és a Nyugat felé igyekvő keletnémetekkel.

Szívvel-lélekkel hittem, hogy a rendszerváltó elit az új rendszer, valamiféle „emberarcú kapitalizmus” kidolgozásakor szolidáris lesz a válság sújtotta tömegekkel, hogy a válságba kerülők szolidárisak lesznek egymással, hogy a Nyugat szolidáris lesz a Kelettel. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy az új rendszer szabadabb, de a vesztesekkel szemben farkaspofája van. Se az elitek, se a Nyugat nem tud mit kezdeni a képlékeny tömeggel, nem szolidáris, nem állnak a kisnyulak pártján, hogy az egyéni és kiscsoportos, „aki dolgozik boldogul” önzésében felnőtt homo kadaricus, a kádári ember cserbenhagyja korábbi társait, s az utolsó lekapcsolja bezárt gyárában s gyárvárosában a villanyt. A kilencvenes években még bűntudata volt a nyerteseknek, a gazdag még szégyellt dicsekedni a gazdagságával, a rendszerváltó és visszaváltó tolvaj még sötétben járt.

Az ezredforduló idején, az aranyásó kor lezárulta és a kilencvenes évek közepi stabilizáció után, az európai integrálódás reményében, megint szívvel-lélekkel hittem, hogy végre konszolidált formát ölt egy európai magyar társadalom. Ebben a konszolidáltabb rendszerben elkezdődhet végre a fejlettebb Pannónia és fejletlenebb Hunnia, a jövedelmi, vagyoni, egészségügyi, oktatási, szociális egyenlőtlenségek, sőt, életformák, értékrendek kiegyenlítődése a nyugat-európai rendszerek és polgárosodás felé. Ha nem is egy általános „társadalmi szerződés”, amiben Hankiss Elemér reménykedett, de a társadalmi csoportok közötti összefüggő szerződések láncolata lehetővé teszi, hogy nemcsak a nagy társadalmi rendszereket alakítsuk át közösen, hanem európai integrációs programunkat is.

Ezután Magyarország elindult előre a zsákutcában. Elkezdődött a különböző választói csoportok eladósodásra, majd európai pénzekkel való megvásárlása. Folytatódott e csoportok egymásra uszítása. S végül ott találtuk magunkat saját 2006-os sokkoló gazdasági és utcai válságunk után a világméretű recesszióban.

2010-től olyan összefüggő rendszer kiépítése kezdődött, amely fokozatosan, de egyre gyorsulóan építette le a szabadság és a jogok már meggyengült intézményeit, az alul és középen lévők egészségügyi, oktatási, szociális közszolgáltatásait, s szervezte egy szűk hatalmi csoport javára a nyílt fosztogatásra és osztogatásra a központosított államot, hogy a társadalmi szolidaritásnak minden értékét és intézményét megsemmisítette. 

A zsákutcás Orbán-rendszer elpazarolta és ellopta a központosított magyarországi mellett azokat a bőven folyó európai forrásokat is, amelyekkel a fejlett világhoz való társadalmi felzárkózás – a digitalizáció, a tiszta környezet, az átlátható és jól működő közigazgatás, a hatékony és humánus egészségügy, a távlatot nyitó oktatás – megvalósítható, a Pannónia és Hunnia közötti egyenlőtlenség csökkenthető lett volna. A kívül s belül konfliktusos, megosztó, megállapodásokat és alkukat be nem tartó politikai rendszer szükségképpen veszítette el valamennyi szövetségesét a világban és Európában.

Egy zsákutcás történelmi pályához szükségképpen tartozik az eltorzult magyar alkat. Az évtizedes rendszer nem öntudatos, nyitott, társadalmi együttműködésre és szolidaritásra képes és hajló polgárokat nevelt, hanem fölfelé üllő, lefelé kalapács, Orbántól és hatalmától parancsot váró, zárt és előítéletes, erőre és erőszakra hajlamos, csak maga érdekét néző alattvaló homo orbanicusokat. Az orbáni ember süketnek és vaknak tetteti magát a rendszerszerű rablás láttán – „legalább magyaroknak jut, nem idegeneknek” magyarázza, a jövedelmére és vagyonára leső ellenségének tekinti a menekültet, a hajléktalant, a romát, sőt, általában a szegényeket és e népcsoportok segítőit. Dehogy akar adni a románnak tekintett erdélyi magyarnak, a szerbnek csúfolt vajdaságinak és az ukrán vendégmunkásként kizsákmányolt kárpátaljainak. Csak ő a magyar, az igazi, tősgyökeres magyar. Gyanakszik Európára, Budapestre, a nagyvárosra, az elitre, az értelmiségre, mindenre és mindenkire, ami vagy aki más. Félelemmel néz rá, mint aki ártó vakcinát akar belé szúratni, aki identitását meg akarja változtatni, aki biztonságát és meglévő javait fenyegeti.

A fák nem nőnek az égig. A zsákutca végén ott a fal. Ahogy Tisza István keserűn láthatta a Tiszák több évtizedes rendszerének összeomlását, Horthy Miklós és Kádár János hasonlóképpen, úgy ennek a rendszernek is megszámláltattak a napjai. A rendszer felfalta nemcsak a mi jövőnket, de saját magát is. Nem tudta, hogy miközben Kis Gömböce a mi jövőnket zabálva óriás és rút Nagy Gömböccé lett, Benedek Elek meséje szerint lenyelte a disznókondával a szegény kondásfiút is, aki kisbicskájával éppen az egyetlen falatját szelte. Ha ezzel a kisbicskával a Nagy Gömböc oldalát ki nem szúrta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A szöveget először a Népszava közölte, a szerző pedig a Transindexszel való szolidaritása jeléül fölajánlotta másodközlésre.

Címoldali fotó: John Moore, Getty Images

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Lengyel László
Lengyel László

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória