Mire jó a mese?

M

Manapság egyesek ezt az egyébként nem egyszerű kérdést röviden úgy válaszolnák meg, hogy ledarálnak gyermekeknek szánt könyveket. A könyvdarálás és -pusztítás az emberiség történelmének alighanem legsötétebb időszakát idézi, amikor olyan szellemi alkotásokat égettek el, amelyeket saját etnikai, vallási, kulturális vagy épp szexuális identitásukat nem feltétlenül kedvük szerint választó emberek írtak. Az 1930-as évekből fennmaradt, sötét fotókon éjszaka halomra dobált, tűzben lángoló és pusztuló könyvek látványa az emberi létezés mélypontját idézi, egy kollektív tébolyt: a homo sapiens, a gondolkodó ember, mint különleges állatfaj és tudatos lény történelmi megbicsaklásának egyik etalonjává lett ez a pillanat. 

E szellemi romlást és sötétséget

idézik fel azok is, akik gyermekeknek szánt könyveket pusztítanak el a XXI. század második évtizedében. Amikor azt hinnénk, hogy az emberiség szellemileg egy lassú, de biztos, lineáris fejlődésen megy át, sajnos manapság ez a remény egyre inkább illúziónak tűnik. XIX. századi ideológiai és kulturális konstrukciókban élő embercsoportok nem tudják tartani a lépést a változó világgal, és Cato Maior megátalkodott merevségével próbálnak a változó világ, a romló Köztársaság letűnőben lévő értékeiért harcolni. Ezen igyekezetük pedig olyan kétségbeesett és tragikomikus lépésekben nyilvánul meg, mint a könyvdarálás vagy a szivárványzászlók letépése köztereken.

A kétpólusú – „bal” és „jobb”, „konzervatív” és „progresszivista”, „keresztény” és „újmarxista” – világrend keretében a képzelt vagy épp valós harc ma oda jutott, hogy a legártatlanabb szellemi alkotások is az ideológiai csatározások áldozatává válnak. Mindkét nagy csoportképző gondolatkörnek természetesen megvannak az eltúlzott, végletekbe vitt változatai, amelyek nehezítik a két tábor közötti szükségszerű párbeszédet. A baloldal vehemens ateistái, agresszív feminista mozgalmai vagy a közép-kelet-európai társadalmi közeget és annak kulturális nyelvrendszerét figyelmen kívül hagyó LMBTQ-mozgalmak sokszor nem veszik figyelembe azt, hogy a mi régiónk társadalmait nem lehet a nyugati világban már 1968 óta meglévő folyamatok és módszertan szerint alakítani. Egy sajátos, glokális, vagyis nemzetközi trendeket követő, de lokális igényekhez mért nyelven és stratégiákkal kell dolgozni. A lassú lépések módszerével, emberi megközelítésekkel nagy sikereket lehet elérni.

A meseírás például ilyen eljárás lehet.

Mi is a mese tehát? Irodalmi műfaj, bár létezése jóval az irodalom megjelenése előtti időkre vezet bennünket. A mese a mítosz és a legenda közötti bonyolult történelmi és irodalomtörténeti határmezsgye világába kalauzolja az olvasót: ez a valóságtól a legtávolabb eső  műfaj, ahol az emberi képzelet és szabadság minden határ, minden kontroll nélkül szárnyra kelhet sárkányokkal, szörnyekkel, boszorkányokkal, hercegekkel, hercegnőkkel, félig állat, félig ember, félistenszerű vagy mágikus lényekkel. Nem számít, hogy a sárkánynak ki az anyja, ki a hercegnő apja, van-e vérfertőzés, erőszak, emberáldozat, gyilkosság, ármány, halálfélelem, szerelem, bátorság egy mesében: olyan fantáziavilágot ábrázol, amelynek metahistorikus tere határtalan, végtelen és minden valóságot felülmúl.

Míg humánus és földrajzi ágenseiben a mese világa nagyrészt irreális, érzelmi töltetében, mondanivalójában, üzenetében nagyon is emberi. A mesék minden korban egy társadalom éppen aktuális jelenségeit, változásait, érzelmi hangulatát, félelmeit, konfliktusait jelenítették meg és oldották fel legtöbbször pozitív végkifejletben.  Nem véletlenül, ma már külön pszichológiai terápiaként alkalmazzák: legmélyebb félelmeink és traumáink karaktereit megtaláljuk a legősibb népmesékben, de az írók alkototta mesékben is. 

A mesék aktuális, kortárs jellegére megannyi példát fel lehetne sorolni: az ókori Egyiptom meséi és annak főhősei (Szinuhe története, a Westcar-papirusz meséi, hellenisztikus állatmesék) együtt változnak és alakulnak az adott történelmi korszakkal: a Középbirodalomban megjelennek az utazók, hisz ekkor kezd Egyiptom délre és a Közel-Keletre is terjeszkedni. A hellenisztikus korban már a görög irodalom és társadalom szereplői bukkannak fel az egyiptomi mesékben is. A középkori mesékben az adott társadalom vallási és történelmi eseményei köszönnek vissza: a „gonosz boszorkány”, mint javasasszony, mint mágikus erőkkel bíró nő képe nagyban változik a középkori és koraújkori boszorkányüldözések hatására is, de a mesék „ördöge” is a középkori Sátán-kép hatására lesz csúf, fekete és kecskelábú.

A mesék szereplői olyan archetipikus figurák, amelyek annak ellenére, hogy az idők során folyamatosan átalakulnak, ugyanazokat a toposzokat mesélik is el. A barokk korban megjelennek a habos ruhájú hercegnők és hercegek, paloták. A XX. századi mesékben és modern mítoszokban már a földönkívüli élet, az űrutazás, az űrbe vágyódás, a repülés igénye is megjelenik – elég itt a Kis Herceg történetére gondolnunk. A mese kultúrtörténeti evolúcióját elnézve tehát nincs abban semmi botrányos, ha olyan mesék is megjelennek a XXI. században, amelyben a szexuális kisebbségek tagjai is helyet kapnak, hisz ez valós, létező társadalmi jelenséget mutat be. Bár vitatkozni, párbeszédet indítani érdemes a mesékről és a szövegek szereplőiről, azonban mesekönyveket ledarálni, elpusztítani olyan erős félelmet, frusztrációt és bizonytalanságot sejtet, amely külön mesehőst – antihőst – érdemelne;

és meseterápiával kellene kezelni. 

Baljós időket élünk: a konzervatív világ védelmi mechanizmusai egyre kétségbeesettebbek és egyre radikálisabbak, talán leginkább Cato Maior leáldozóban lévő régi Rómájának utolsó vad kiáltásaihoz hasonlók. A történelem és az emberi természet rendje az evolúció, a változás, a folyamatos átalakulás. Így volt ez az elmúlt 15 000 év során, azóta, amióta az ember megépítette Göbleki Tepe anatóliai szentélyét és belépett a történelembe. Azóta folyamatosan változtatjuk létezésünk narratíváit, történeteit, amelyeknek egyik eleme a mese. Aki a változatlan, örök értékekről beszél, az sem az állatvilág biológiai jelenségeit, sem az emberiség kultúrtörténetét nem érti.

Könyvdarálás helyett az ilyeneknek ajánlunk egy fantasztikus civilizációs találmányt: az olvasást.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

T. Szabó Csaba
T. Szabó Csaba

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória