Mire valók a költők ínséges időben?

M

„És mire valók a költők ínséges időben?” (Hölderlin)

Mire való az irodalom, művészet koronavírus idején? Mire való a magyartanár, ha bezárják az iskolát? 

Az életformánk pillanatok alatt alakult át: hétfőn még gyanútlanul léptünk be az iskola kapuján, tettük a dolgunkat, és próbáltunk minél kevesebbet figyelni a kinti világ híreire, aztán délután már többen rámírtak a tanítványaim közül, hogy hallották, bezárják az iskolát, és este 8-kor a híradóból értesültünk, hogy döntöttek a sorsunkról, járványügyi okokból szerdától (március 11-étől) a tanügyi intézmények meghatározatlan ideig felfüggesztik működésüket. Ilyenre még nem volt példa a történelemben, maximum háború idején, de akkor sem ennyire váratlanul. Ki ne örült volna egy kis szabadságnak? Végre nem kell korán kelni, soron kívül kiléphetünk a bejáratott kerékvágásból, és közben ébred a természet, hosszabbodnak a nappalok, virágba borulnak a fák, és mi szabadok vagyunk, mint a madár…vagy mégsem?

Mindannyiunk örömét hamar beárnyékolták az aggasztó hírek és ránk zúduló rémhírek a járvánnyal kapcsolatban, és hamarosan az online terek foglyaivá váltunk, hiszen a hírportálok olvasgatásán kívül minden tanítási intézmény igyekezett gondoskodni a munka folytatásáról különböző online platformokon. Digitális bennszülöttek, bevándorlók és „újszülöttek” vergődtek, hogy megértsék és alkalmazni tudják az új tanítási, tanulási módszereket, és hamarosan elkezdett működni a rendszer, mindannyiunk örömére…vagy mégsem? 

Online magyaróra. De hogyan?

Magyaróra a tévécsatornákon, digitális oktatás. A tanuló válogathat, hogy az anyaországi vagy a helyi televízió segítségével tanul, vagy a tanárát lesi a telefonján, jobb esetben a laptopján vagy otthoni számítógépén. A jelszó természetesen a diákok felkészítése a magyar képességvizsgára vagy érettségire, a többiek majd bepótolják, most a végzősök vannak a figyelem középpontjában… vagy mégsem? 

Eljátszottam azzal a gondolattal, amivel eddig soha, mi lenne, ha a magyar nem lenne vizsgatantárgy, ha nem megtanulandó tananyag lenne, hanem az, aminek született, az öröm, a feltöltődés, a közös élmény, a párbeszéd lehetősége? Eddig hatalmas szentségsértésnek és árulásnak véltem volna ezt a gondolatot, hiszen a diák csakis azt tanulja, amit kötelező, márpedig az anyanyelvünk irodalmát tanulni a kis- és nagyvilágunk egyik legfontosabb feladata – kisebbségben amúgy is a nyelvünkben és kultúránkban élünk, mi lenne velünk, ha ettől is megfosztanának? Mert ami nem kötelező, az a diák számára nem létezik, ahogyan nem fog létezni József Attila, Radnóti vagy az erdélyi irodalom, mert államilag lefújták, így aztán szegény diáknak van amúgy is elég baja, nemhogy a fránya magyartanárnő még ilyenekkel fárassza, hiszen nem kell az érettségire! Pedig ez lett volna a lényeg, most került volna fel a korona az „irodalomkirály(nő) ?” fejére, itt teljesedett volna ki a kép, Ottlik és József Attila, Örkény Tótékja vezet át a jelenbe, a saját világunkba, a késő- és posztmodern korba, de ha nem kell az érettségire, ugyan bizony kit érdekelne már… vagy mégis? 

Az online tér bármelyik változatát vizsgálom, az irodalom vonatkozásában hiányérzetem van, mert ha kiállunk a képernyő elé otthon vagy a tévében, és tudást akarunk átadni – minél hivatalosabb a fórum, annál szakszerűbben –, annál inkább figyelmen kívül marad a gyermek, a tanuló. A tanár minden esetben vizsgázik, lámpalázas és kiszolgáltatott is rettenetesen, hiszen bárki szakmabeli megnézheti és kritizálhatja (mert azt, ugye, a legkönnyebb), és miközben magas színvonalon, világosan, követhetően, PPT-ben összefoglalja, elmondja és felmondja a tudnivalókat, éppen a lényeg sikkad el. Az irodalomóra gyönyörűen levezethető, csoportosítható és megtanulandó leckévé válik, amit a tanár magának és „sorstársainak” mondott el, de nagy valószínűséggel a diák ingerküszöbéig nem jutott el, és ez cseppet sem a bevállalós tanár, hanem a körülmények és

az irodalom természetének a „hibája”.

Ki látott még (jó) magyarórát diák nélkül, megbeszélendő szövegek nélkül, az ő kíváncsiságuk, érdeklődésük, kérdéseik vagy akár a közönyös tekintetük nélkül, ami arra ösztönöz, hogy kizökkentsem és felpiszkáljam az érdeklődését, hogy provokáljam, hogy partnerré tegyem, hogy szóra bírjam. Ebben az irodalmi szöveg a szövetségesem, igyekszem megtalálni azokat az összefüggéseket, amelyek róla is szólnak, amelyek a saját kérdései, hogy az irodalom kilépjen a tantárgyszférából és élménnyé váljon, amitől lúdbőrözni kezd, amitől elered a könnye, amin felszabadultan nevetni tud, ami felháborítja, ami szóra bírja a „szív legmélyebb üregeiben / cseleit szövő, fondor magányt / s a mindenséget.” (József Attila)?

Mert minél öregebb és/vagy  tapasztaltabb vagyok, egyre inkább meggyőződésem, hogy az irodalom, művészet olyan útravaló, amit nem lecke formájába kell csomagolni, amelyet nem az érettségi követelményrendszere kellene elsősorban formálnia, hanem a gyermek kérdései, dilemmái, érdeklődése. Erre gyakorlatilag bármelyik értékes irodalmi mű alkalmas: Odüsszeusz a benne élő kalandort értelmezi, a megzabolázhatatlan kíváncsiságot, a külső szabadság hajszolását, az utazás izgalmait, amibe soha nem lehet belefáradni, Zrínyiben rácsodálkozik a hőseszményre, a hazáért, közösségért hozott áldozatra, a mártírra, és elgondolkozik azon, van-e valami olyan az ő életében, amiért az életét is feláldozná, és megpróbál lelkesítő beszédet írni valami olyan ügyről, ami őt foglalkoztatja (ha nincs ilyen, érezni kezdi a hiányát).

Mikes megmutatja, hogyan lehet okosan elütni az időt száműzetésben,

testi-lelki karanténban, Kármán Fannija arra tanítja, hogy a belső utazás is van annyira izgalmas és tanulságos, mint a külső, és nem csak ő küzd a felnőtté válás útvesztőiben, nemcsak őt gyötri az állandó hiányérzet, hanem egy két évszázaddal korábbi „elődjét” is, a különbségben mindig tetten érhető, fülön csíphető a szükséges, elsajátítandó tudás, és kialakítható a szakszerű fogalomhasználat, az elméleti tudás, de sohasem önmagáért, hanem az élményszerűség irányából. Bánk magánéleti és közéleti dilemmái, bár alapvetően távol állnak tőle, mégis lenyűgözi, ha közösen olvassuk és értelmezzük az első olvasásra idegen szöveget, rabul ejti őket a meghozandó döntés felelőssége és a nagyformátumú egyéniség felmorzsolódása a szűkre szabott hierarchiában, a katarzis nélküli tragikum, a jó megoldás nélküli végkifejlet.

Csongorral végigjárjuk a boldogságkeresés lehetőségeit, és rácsodálkoznak, hogy az általa megtett út metaforikus belső út tulajdonképpen, és sokan a nagyvilágban keresik a boldogságukat, megkerülik érte a világot, és nem veszik észre, hogy a saját kertjükben a kulcsa. Ádámmal meg akarjuk menteni a bűnös világot, önállóak és mindenhatók akarunk lenni, mint Isten, és hiszünk is benne, hogy ez lehetséges pusztán a lelkesedés (szabad akarat) és a hideg értelem segítségével, míg rá nem döbbenünk, hogy Éva és Isten nélkül fabatkát sem ér a küzdelmünk, hogy a szeretet átlendít a gyarlóságon, amin minden nagy eszme szükségszerűen elbukik, hogy a hit helyreállítja az elvesztett egyensúlyt.

Kölcsey és Vörösmarty a nemzeti öntudatot erősítik, miközben súlyos lét- és társadalomfilozófiai kérdéseken meditálnak, Petőfi szárnyakat ad, olyan fiatal lánglelkű forradalmár, akit a mai ifjúság csak a történelemből és a könyvek lapjairól (filmekből) ismerhet, Arany bölcsessége, kételyei, magánya, csalódottsága a   fájdalmat, az egyéni és közösségi tragédiákat katarktikus balladákká formálja, és van ereje öregen, és fáradtan megújítani a líraeszményt. A sort a végtelenségig folytathatnám, de azzal zárom, hogy Ottlikkal megérti az egyik legfontosabb tanítást: különbséget tenni a dolgok fontossága és egyben a fontosság lényegtelensége között, hogy majd egy zsúfolt autóbuszon (Kosztolányi: Esti Kornél, 18. fejezet) ne az ablak melletti ülésért tolakodjon (tülekedjen, teperjen), hanem ismerje fel a kékszemű lányban élete nagy lehetőségét, hogy ne látszatcélokért küzdjön, hanem valódiakért, mert

„Miért élnénk, miért félnénk, ha nem egy álomért…?”

Mert az iskola, a magyaróra felelős azért, hogy felébressze a gyermek, a diák lelkében a szép, jó és nemes iránti vágyat, hogy kitárja és feltárja a lét sokszínűségét, hogy a tanárral bebarangolja az irodalom történetét, de ne mint tananyagot, megtanulandó leckét, hanem mint élményt és kiapadhatatlan ihletforrást, amelyben a saját létének a nehézségeit, keresztútjait, potenciális lehetőségeit vizionálhatja. A tanárnak Vergiliusként kellene vezetnie a sok kis Dantét (bármennyire vicces is ez az analógia, arra jó, hogy érzékeltesse, hogy a hangsúly nem Vergiliuson, hanem Dantén van), aki önmagát és a világot, a kettő összefüggéseit keresi az irodalomban, és meg akarja találni a boldogsághoz vezető egyéni útját, amiben a műalkotások nyújtanak fogódzókat. Másik nagy felelősségünk a diákot szóra bírni, megoldani a nyelvét, hogy beszélni tudjon érzéseiről, gondolatairól, hogy a szavai pontosan és félreérthetetlenül, ha tetszik, szakszerűen fejezzék ki a saját és nem a tanár gondolatait, hogy ne csak rutinválaszaik, hanem kérdéseik és véleményük legyen, hogy szavaikkal majd hidakat és ne falakat építsenek maguk köré.

Hiszem, hogy a jó irodalomóra egyfajta kegyelmi pillanat, amikor megszűnik a tanár-mű-diák különvalósága, és létrejön az időn és téren kívüli lebegés, az a katarzis, ami csakis a személyes jelenlét, az egymásra és műre hangolódás által valósulhat meg… És amit a legmodernebb technikai eszközök sem tudnak kiváltani, felváltani.

Ezért gondolom azt, hogy az irodalom nem lecke és nem puszta felkészülés az érettségire (persze az is, de csak másodsorban), hanem valami olyan „batyu”, amit majd sokszor elő lehet húzni a kiszámíthatatlan és még sok váratlan meglepetést tartogató jövőben. 

Közben tavasz lett a javából, illatoznak a barackfák, az orgona már pattanóban, a napsugarak cirógatj(n)ák sápadt arcunkat, és minket bezártak a négy fal közé… vagy mégsem?

(A szerző a Kolozsvári Református Kollégium magyartanára)

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Rácz Melinda

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória