Nem zuhanunk-e folyton? TGM Antitéziséről

N

Nietzsche mesél egy bolondról, aki fényes nappal lámpást gyújt és Istent keresi. Az álldogálók gúnyolódni kezdenek – ők már nem hisznek Istenben. A bolond válaszából származik a félreértett szállóige: Isten halott – és mi öltük meg. Nem tudok ettől a vonatkozástól megszabadulni. Tamás Gáspár Miklós kolozsvári filozófus Antitézis címmel megjelent kötete ilyen kinyilatkoztatásnak tűnik.

„A szocializmusra mint múltra gondolni rendkívül nehéz. Szemben áll az összes klasszikus történelmi intuíciónkkal – az enyémmel is. Tehát nekem is nehéz ezt mondanom…” – mondta a szerző a könyv bemutatóján. E mondatok értelme végigvonul a köteten. Hogyan lehet számot vetni ezzel a veszteséggel, melyet még csak nem is fogunk fel veszteségként?

Visszatérnek, ha másképpen is, azok a kérdések, amelyeket Nietzsche bolondja szegezett a gúnyolódóknak: „Ki adta nekünk a szivacsot, hogy az egész látóhatárt eltöröljük? Mit tettünk, amidőn ezt a földet eloldoztuk napjától? Hová mozog most? Hová mozgunk mi? El minden naptól?

Nem zuhanunk-e folyton?”

Mint az köztudott, Tamás Gáspár Miklós felhagyott a közéleti cikkek írásával. Egy, az Azonnali.hu-nak adott interjúban elmondta, írásainak alig van hatása, nem látja értelmét folytatni. Ugyanebben az interjúban mondja a következőket:

„Az összemberi emancipációt a proletárszocializmus képviselte. Nem a proletariátus érdekében képviselte, hanem az egész szerencsétlen emberiség érdekében: a proletariátus volt az, amelynek meg kellett volna valósítania az emberiség emancipációját. Nem pusztán a saját helyzetének a megjavítását.

Az volt a forradalmi szubjektum. Akkor ma ki a forradalmi alany?

Nincs.

Ez önt elszomorítja?

Tekintettel arra, hogy ennek következtében vége a világnak, nem mondhatom, hogy fölvidít.”

Ez az a perspektíva, amely elveszett a szocializmussal. Ezen, mint azt az olvasó is tudhatja, nem a reálszocot, a „kommunizmus” néven gúnyolt államformációkat kell érteni – e rendszerek épphogy eltörölték a munkásmozgalmi szocializmust, amely a kapitalizmus eddig ismert egyetlen hatásos ellenlábasa volt. Ez a szocializmus („valóságos szocializmus” szemben a „létezett szocializmussal”) ellenkultúra, ellengazdaság, ellentársadalom volt. A kapitalizmus múltbéli antitézise – ennyiben is ellentéte a reálszocnak, mely a kapitalizmus egyik fajtája volt (termelés a termelésért, termelőerők fejlesztése a termelőerők fejlesztéséért, jóléti engedményekkel; ugyanaz: folyamatos kívülre kerülés, elidegenülés, ki-merülés).

Elveszett az, ami ténylegesen mást képviselt: a szabadságot, a felszabadulást minden elnyomás alól, mindenekelőtt a kapitalizmus elvont uralma alól. Komolyan tudja ezt venni ma valaki? Ki tudja mondani anélkül, hogy elmosolyodnék: „összemberi emancipáció – ezt akarom!”? Ha nem tudja, nem értheti meg ennek a könyvnek legbelső értelmét. Ha tudja, nem bírhatja el ennek az értelemnek súlyát.

„Húsz év után újra TGM magyarul!”

– de vajon hány év kell ahhoz, hogy radikális antitézisét megértsük? Mintha még mindig nem érett volna meg az idő, hogy egyáltalán eljussunk addig a problémáig, melyet itt felmutatott. A történelem sodra visz magával, s ha visszanézünk sem várjuk, hogy megpillantsuk azt, amiről úgy reméltük: feléje tartunk.

Ma még pesszimizmusnak tűnik az, ami voltaképpen történeti megállapítás: a szocializmus halott. A fasiszták által – történelmi győzelmük jeléül – hátrahagyott maradványokon a posztfasizmus lejt táncot, úgy tűnhet, ügyesen, bár tehetné ügyetlenül is. A szocializmus halott. Mennyire furcsa e nekrológot egy kommunista szájából hallani! Hiszen még a mindenütt sikereket arató posztfasiszta szélsőjobboldal is folyton a kommunizmussal, kommunistákkal riogat – történelmi győzelmét még az sem képes elviselni.

Nem is tudom, már hol olvastam: az emberiség csak akkor fogalmazza meg problémáit, ha már meg is tudja oldani azokat. A probléma: a szocializmus mint múlt – mit kezdenek ezzel azok, akik a posztfasizmus megvesztegetését visszautasítják és antikapitalizmusukból sem engednek? Többek között ennek megfogalmazásához nyújt támpontokat Tamás Gáspár Miklós új könyve.

Címlapfotó: Szőcs Petra 

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Szilágyi Botond
Szilágyi Botond

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória