Nemcsak a dinnyehéj úszik el… – Duna-kockák

N

„zavaros, bölcs és nagy volt a Duna”

● 2850 kilométer, 10 ország, fővárosok, természetvédelmi területek, élő és elpusztult civilizációk, kis népek nagy történelmi pillanatai, és megszámlálhatatlan egyéni sors. Ez a Duna. Mi, erdélyi magyarok csak jelképesen kapcsolódunk ehhez a méretében és jelentőségében is hatalmas folyamhoz. Nem élünk a partján, folyóink többsége is nagy kanyarral érkezik meg hozzá, de történelmileg-kulturálisan minket is determinál. Tudjuk, hogy ki nézte a budapesti rakparton az úszó dinnyehéjat, és talán azt is tudjuk, hogy ki írta le, hogy „szenny és virág úszik rajta vegyesen”. (Reményik.)

● A tengerbe futó folyam bűvölete mindig itt volt velünk, közöttünk. Kolozsvár kikötőváros, és erre nem tudok hathatósabb érveket felhozni hirtelen, mint Karácsonyi Zsolt verseit. Meg a Kolozsvári Kikötőt, ezt az évente megismétlődő, közép-kelet-európai irodalmárokat felvonultató rendezvényt. Kulturális berögződésünk tehát, amellyel ehhez a több ezer éves metaforához kapcsolódunk, megkérdőjelezhetetlen.

● Ha a Dunáról gondolkodunk, Európáról, az európai történelemről és az európai értékekről, azoknak sokféleségéről is gondolkodunk – állítja Anne-Rachel Hermetet. Ugyanezt írja le Claudio Magris is, aki az egyik legnagyobb hatású esszéregényében foglalta össze mindazt, amit a Dunáról gondol: „az összetett és az ellentmondásosan rétegeződő modern identitás, sőt mindenféle identitás metaforája, mert a Duna nem azonosítható egyetlen néppel vagy kultúrával, hiszen sok országot átszel, sok népet, nemzetet, kultúrát, nyelvet, hagyományt, politikai és társadalmi rendszert összeköt”.

● A Duna, e történelemmel terhelt, egyszerre összekötő és elhatároló funkciójú, többnemzetiségű és több nevű folyó Európa ütőereként, vízi országútjaként régóta meghatározó szerepet tölt be a dunai népek életében. A folyam a maga földrajzi meghatározottságán túl történelmi, kulturális metafora is.

● Annak ellenére, hogy az elmúlt másfél évszázadban elsősorban a közép-európai identitás egyfajta szimbólumaként emlegették, és azokra a kis népekre koncentráltak, amelyek földrajzi szempontból valóban ahhoz a térséghez tartoznak, fontos kiemelni azt is, hogy összeköti ezt az közép-európai tudatot a balkáni, kelet-európai fílinggel.

● Arra, hogy ez a folyam egyfajta kapocsként is működhet,  már régen fölfigyeltek. A térség története bővelkedik az egységesítő, szövetség létrehozását célzó, és soha meg nem valósított tervekben. Néhány példa erre: Wesselényi Miklós báró dunai szövetségének terve, Széchenyi István 1849-es soknemzetiségű programja, Kossuth Lajos dunai konföderációs terve, vagy  Aurel Popovici 1906-os tervezete, amely A Nagy-Ausztriai Egyesült Államok címet viselte.

● De eszünkbe juthat Németh László is, aki a dunai népek sorsközösségéről írva szorgalmazza „tejtestvéreink” megismerését. A folyó összekötő szerepét tehát sokan hangsúlyozták. A földrajzi meghatározottságból kiindulva egyfajta történelmi, természeti, művészeti, pszichológiai tájat próbáltak megrajzolni, ami erdőt és hegyet-völgyet, várakat és városokat, és „lélekszakadékokat” és „tudattalan-örvényeket” is jelent.

● A Duna, Donau, Danubio, Dunaj, Dunav, Dunărea pedig hömpölyög megállíthatatlanul egy interszubjektív mentális térképen, amelyen kinek-kinek más van megjelölve: Mohácstól a budapesti zsidóság folyóba lövetésééig, Az arany ember Senki-szigetétől Ada-Kaleh elsüllyesztésééig, az 1990-es évek délvidéki dunai hídbombázásaitól a romániai kommunizmus dunai kényszermunkatáboráig, a Duna-csatornáig, a Kék Duna-keringőig, a szabadságra vágyó fiatalok sírjáig. A Romániából Jugoszláviába szökők nagy része ugyanis a diktatúra alatt ezt a megoldást választotta: a jó úszók eljutottak Nyugatra, de sokan vízbe fúltak, sokukat elfogták vagy lelőtték a román határőrök. A Duna mindkét partján a többnyire ismeretlen határsértők névtelen sírjai sorakoznak – „fecseg a felszín, hallgat a mély.”

● A folyó, amelyről időnként azt hisszük, hogy működhet összekötő kapocsként a partjain élő  kis népek kultúrái között, igazából feldolgozhatatlan hordalékként teríti elénk mindazokat a történelmi traumákat, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni, akármelyik partján éljünk is a Dunának. A történelem pedig azt igazolta – eddig legalábbis –, hogy az „összdunai identitás” egy időszakosan fellángoló utópisztikus terv, amelyet mindig felülírnak a helyi sérelmek, a lokális identitásharcok. A „közép-európai népek olvasztótégelyként” működő egykori Osztrák-Magyar Monarchia is abba bukott bele, amit most az Amerikai Egyesült Államok sem tud kivédeni, azaz egy nagyléptékű geopolitikai rendszerben nem lehetett  kialakítani és fenntartani a hasonlóságokon alapuló együttműködések és a különbségeken alapuló verseny egészséges és építő egyensúlyát.

● Sokféle identitásunk közepette, amelyek egyre szűkülő körökben határozzák meg azt, hogy kik is vagyunk, időnként jó volna olyan közös kapcsolódási pontokat találni más közösségekkel, amelyek kicsit túlmutatnak a ránk nehezedő, személyes felelősségünket, választásunkat folyamatosan hangsúlyozó hovatartozási diskurzusokon.

● Miközben néhány mondatban próbálom meg összefogni az összefoghatatlant, azon gondolkodom, hogy mindaz, ami a Dunához kötődően ott van a közös mentáliánkban, miért lett mellékes, érdektelen? Miért redukálódik le hangzatos mondatokra, alkalom szülte metaforákra, miért nem tudjuk ezt igazán megélni? A bolgár, szlovák, szerb, román, magyar stb. kulturális polifónia miért nem működik? Miért van az, hogy a Duna, amelyről folyamatosan azt mondjuk, hogy összeköt, igazából elválaszt minket? Hogy a multikulturális projektjeink is olyan szélmalomharcok, mint az ökológiai katasztrófa ellen zajló szélmalomharcok? Élni akarásról prédikálunk, miközben pusztít a cián, a vegyszer, a fáradt olaj, a lebetonozott partvidékek lehangoló látványt nyújtanak, a nagyipari szennyvíz sokszor ellenőrzés nélkül és ijesztő mennyiségben ömlik a Dunába.

● A folyó virágzó életéről szónokolunk, a szellemi értékeket létrehozó, szállító és összekötő kollektív lelkületről, miközben a valóság más. Mindig más. Vannak az önmagukba forduló, már-már skanzenként funkcionáló közösségek, vannak a teljesen perifériára szorultak, és vannak azok, akik a globalizáció áldásait teljesen magukénak vallják. A Duna felső folyásán élők sosem cserélnének azokkal, akik a Duna-deltában élnek, ahol elöregedett halászfaluk süllyednek a nádasba nap mint nap. 

● Azt szokták mondani, hogy a megölt folyók bosszút állnak azokon a népeken, amelyek tönkretették őket… talán ezért látja József Attila is dülöngélő sírköves temetőnek a folyót.

(A szöveg apropója: a Duna Védelmi Nemzetközi Bizottság kezdeményezésére a Duna Védelmi Egyezmény aláírásának tizedik évfordulója alkalmából tizenhárom dunamenti ország 2004. június 29-én rendezte meg az első nemzetközi Duna-napot.) 

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Vig Emese
Vig Emese

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória