Egy oktatásszervezési téma kapcsán kezdett pofozkodni Nagyváradon az RMDSZ és az EMNP. A konfliktus azonban messze túlmutat a lokális politikai kakaskodáson.
A partiumi városban a helyzet a következő: az RMDSZ új intézményt, egy önálló magyar iskolát hozna létre a lakónegyedi tagozatos iskolákban működő magyar osztályok összefűzésével, az EMNP pedig nem nyúlna ezekhez az osztályokhoz, sőt lehetőség szerint bővítené a számukat.
Mindkét félnek igaza van.
De a magyar gyerekek alacsony létszáma miatt a két megoldás egyszerre nem működik, nem az is-is helyzet áll fent, hanem a vagy-vagy.
A történet mellékszála – érdemes egy gondolat erejéig kifejteni –, hogy miért kerül képbe a döntéshozó pozícióval nem rendelkező Néppárt. A Bihar Megyei Tanács szintjén az RMDSZ és a szociáldemokraták többséget alkotnak, RMDSZ-es a tanács elnöke, a liberálisok ellenzékben vannak. Ezzel szemben a megyeszékhelyen az RMDSZ az ellenzék, liberális a polgármester és a tanács többsége, a városvezető pedig az EMNP egyik országos tisztviselőjét alkalmazta tanácsadónak. A megye és a város közötti folyamatos feszültség a magyar ügyeket is befolyásolja. Az már csak hab a tortán, hogy gyakran ez nem magyar–román meccsként csapódik le, hanem a néppártos tanácsadó személye révén magyar–magyar szembenállássá alakul.
De kanyarodjunk vissza az „önálló magyar iskola versus lakótelepi magyar osztályok” dilemmához, hiszen ez a székelyföldi tömbön kívül Erdély-szerte olyan komoly döntésre kényszeríti egyrészt a döntéshozókat, másrészt a szülőket és a diákokat, amelyet nem lehet megúszni.
Mi a jó döntés? Megítéléséhez külön kell elemezni a közösségi és az egyéni érdeket. Az önálló magyar oktatási intézmények ellenzői leggyakrabban azt hozzák fel érvként, hogy
szegregáció történik, szétválasztják a harmonikus kapcsolatot ápoló magyar és román gyerekeket,
megakadályozzák őket abban, hogy megtanulhassák egymás anyanyelvét. Az is elhangzik, hogy miért nem mindegy a gyereknek, hogy magyar iskolában, vagy vegyes-tagozatos intézményben tanul az anyanyelvén. Az igazság az, hogy a gyerekeknek valóban teljesen mindegy. És az is igaz, hogy semmiféle hátrányuk nem származna abból, hogy a szünetben román társaikkal verekednek, khm, pardon, barátkoznak.
Hogy miért fontos az önálló magyar oktatási intézmény? Erre példa a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem körüli cirkusz, és az egyetem román többségű szenátusa, illetve román nemzetiségű vezetőségének ellenállása a tanügyi törvény alkalmazása kapcsán: önálló intézményben
nem csak anyanyelvünkön tanulunk, hanem a döntéseket is mi hozzuk.
A mi intézményenként változó, például egy középiskola esetén a helyi tanács magyar képviselője, a tanárok, a szülők és a diákok közös testülete. A kulturális autonómiától még messze állunk, azonban ha visszagondolunk az 1990-es viszonyokra, amikor még minden központosítva volt, azt látjuk, hogy jelenleg az iskolaszékek számos kérdésben dönthetnek. Az ideális az lenne, ha a minisztériumtól és a megyei tanfelügyelőségtől a lehető legtöbb hatáskör és forrás közvetlenül az oktatási intézmények vezető testületei szintjére kerülne, hiszen ott tudják a legjobban, hogy milyen gondokkal küszködnek, milyen elvárások, törekvések, igények fogalmazódnak meg velük szemben. Jelenleg a vegyes iskolákban van egy magyar aligazgató, de ha magyar nyelvű oktatással kapcsolatos bármiféle döntést kell meghozni, akkor előbb meg kell győzni a románokat, hogy nekünk mi a jó.
Vizsgáljuk meg az érem másik oldalát, vagyis a lakótelepi vegyes iskolákban működő magyar osztályok helyzetét. A tendencia egyértelmű: ezek az osztályok lassan-lassan megszűnnek, a diákok lemorzsolódnak, hiszen a csökkenő születésszámmal párhuzamosan a szülők szívesebben járatják gyereküket a belvárosi, patinásnak elkönyvelt iskolákba, mint a kártierbeli, gyengébbnek számító osztályba. Így hát a családok vállalják, hogy minden reggel még korábban kirángatják a porontyot az ágyból, leküzdik a csúcsforgalmat, majd délután ugyanez hazafele.
Illetve sokan inkább a pár percre lévő román iskolába íratják a gyereket,
mert nem tudják vagy nem akarják megoldani mindennapos utaztatását a belvárosba.
Ha az utcasarkon nincs magyar osztály, jó lesz a román is, legalább a kölök rendesen megtanulja a nyelvet – hangzik nagyon sok szülő érvelése. A szülők 6-ra vagy 7-re járnak dolgozni, nagyszülők nincsenek, iskolabusz nem működik, ezért nincs aki 8-ra bevigye a gyereket a központba. Már elég nagy ahhoz, hogy a mellékutcákon egyedül elmenjen az iskoláig, de a főúton nem mehet át, a közszállítást nem tudja biztonságosan használni.
A statisztikák azt mutatják, egyre több magyar család van ebben a helyzetben, és alternatíva híján románul taníttatják a gyerekeket. A lakónegyedi vegyes iskolában működő magyar osztályok létrehozásával és fenntartásával talán növelni lehetne az anyanyelven tanuló gyerekek számát, akik később a belvárosi magyar líceumba járhatnak.
Az önálló döntéshozatal joga, vagy a magyarul tanuló gyerekek számának potenciális növelése? Ez a dilemma, ez a tét. A közösségi érdek, a rendszer hosszú távú fennmaradása szempontjából talán az önálló döntéshozatal a fontosabb. Az egyén, a család szemszövégből nézve pedig a saját boldogulás a prioritás. Mi a jó döntés?