Oltásvita. Útban a közösség felé?

O

Elkéstünk. Nem mindennel, de a negyedik hullám teljes erejével zúdult rá a romániai társadalomra. A járvány első hullámakor tapasztaltak és a mostani helyzet között nagyságrendi különbség van – emlékszünk arra, hogy tavaly márciusban még a napi 200-as esetszám is magasnak tűnt? Ma már minden nap több százan halnak bele a betegségbe. A helyzet bagatellizálásából jócskán kivették a részüket a felelős döntéshozók, ahogy az államelnök is – aki, amíg nyugaton az új hullámmal kapcsolatos aggodalom és készülődés volt napirenden (még augusztusban) arról beszélt, hogy „gyakorlatilag megállítottuk a pandémiát”. Majd, mikor megérkezett a golfpályáról és – későn, rettenetesen későn – intézkedések foganatosítását szorgalmazta.

Hogy ezzel a helyzettel szembesülünk, kérdéseket vet fel. Nem mindenhol alakult így, nem volt szükségszerű, hogy ide jussunk. Magyarázatot követelünk – és az egyik ilyen magyarázatot a bűnbakképzés adja. Azok a hibásak, akik nem oltatták be magukat, vagy egy szűkebb csoport, az „antivaxxerek” hibája az egész, mert álhíreket terjesztenek. E mechanizmusra hívta fel a figyelmet cikkében Horváth-Kovács Szilárd, amely elindított egy vitát. A válaszokban egyre többször tért vissza a személyes felelősség kérdése. A vitaindító szerint tiszteletben kell tartanunk azoknak a döntését, akik nem vállalták az oltást – vagyis kerülnünk kell megbélyegzésüket; ez az értelmes párbeszéd feltétele. Mind a kommentekben, mind egy későbbi válaszban, amelyet Gyöngyösi Csilla írt, ez a javaslat kifordult magából és azzal fenyegetett, hogy eltörli mások személyes felelősségét.

Ez a csavar sokatmondó. Nyakatekert analógiák, közjóról való töprengések mintha mind abba az irányba mutatnának, hogy ami itt történik az nem bűnbakképzés, hanem a személyes felelősség fesztiválja. Holott egyszerre mindkettő. Egyrészt nem csoda, hogy a személyes felelősség fogalma ilyen fontos szerepet játszik a helyzetről való közbeszédben – korunk egyik legszívósabb ideológiai maszlagjával van dolgunk. Másrészt az sem csoda, hogy ez a fogalom egy aktív és nagyon veszélyes bűnbakképzési mechanizmust mos tisztára; hiszen ez volt ideológiai funkciója még a kezdetekkor is. Lásd a thatcherizmus legkedvesebb bűnbakjait, a gyermekeiket „nevelni képtelen” egyedülálló anyákat, illetve a „segélyezetteket”, akik csak elszívják az állami erőforrásokat – amiket egyébként a nagytőke kellene elszívjon; el is szívta. Ennek indoklása, mint azóta folyton: a személyes felelősség, amelyet nem vehet át a társadalom valamely szerve. Egymásért nem tartozunk felelősséggel, először a magunk háza táján rakjunk rendet, stb.

Az Átlátszó Erdélyen megjelent egy üdítően megfontolt írás – amelyet Geambașu Réka írt – amely pont a személyes felelősség kétélű használatát világította meg. Társadalmunkban az egyéni felelősség hangoztatása tulajdonképpen az áldozathibáztatás morálisan elfogadható(nak tűnő) formája: „Beteg vagy? Mit szúrtál el? Bajban van a gyereked? Hogyan teljesítettél szülőként? Szegény vagy? Vagy csak nem gyarapszol anyagilag? Akkor biztosan elég motivált és tettre kész vagy?” És elkerülhetetlenül eszembe jut a levegőért kapkodó betegek elé tartott mikrofon a kérdés után: „Be van oltva?”. A romániai média klasszikus eljárása: az áldozatok körbe hordozásával, megdorgálásával próbál jobb belátásra bírni, vagy inkább elszörnyülködtetni.

*

A felelősségre vonás szellemében máris vannak olyan javaslatok, amelyek társadalmunk mégoly törékeny egalitárius alapját is kikezdik. Egy orvos és egészségügyi közgazdász például úgy vélekedik, hogy az oltást nem vállaló személyeknek ki kellene fizetniük azt az egészségügyi ellátást, amely egyébként alanyi jogon jár minden román állampolgárnak. Ugyanezt a mentalitást tükrözik azok a korlátozó intézkedések, amelyek az oltást nem vállaló embereket diszkriminálják. Bár ezeket az intézkedéseket lehetne epidemiológiai érvekkel alátámasztani, itt mégis mintha inkább büntetésről lenne szó.

Kezdjük azzal, hogy kormányunk (a világon nem egyedüliként) megfeledkezni látszik az epidemiológiáról amint a Gazdaságról van szó. (Még a pandémia kezdetén magam is írtam egy jegyzetet erről a vonatkozásról.) Ez bizonyos mértékig érthető lenne, hiszen valamilyen gazdasági tevékenység nélkülözhetetlen, hogy megtermeljük azokat a javakat, amelyekre szükségünk van. Csakhogy a kapitalista gazdaság elsődleges célja nem a szükségletek kielégítése. Sőt, a szükségletek ki nem elégítése a fizetésképtelen emberek esetében kapitalista erény. A pandémia alatt a leggazdagabb tőkések az eddiginél is nagyobb mértékben gazdagodtak, a szegények pedig… Jól tudjuk. Az, hogy a Gazdaságnak tett engedmények mindannyiunk érdekét szolgálja – egyszerűen nem igaz. Persze, persze: a rendszertől mindannyian függünk, és számára a függőségek fenntartása roppant fontos. De nem úgy tűnik, hogy arányosan hozunk áldozatokat.

Szóval az epidemiológiai érvek csak korlátozottan érvényesülnek. Például: mégepidemiológiaibb érvek szolgálnának nem diszkriminatív korlátozások mellett. Sőt. Ezek lettek volna szükségesek még a negyedik hullám legelején. Azonban akkor nem igazán lehetett volna fesztiválszezon, a szolgáltatóipari egységeknél korán megszorították volna a csapot – egy sor káros hatása lett volna a Gazdaságra. Ehhez ideológiai kiegészítőként érkezik az oltást vállalók igazságérzete: én megtettem azt, amit meg kellett tenni! Engem ne büntessenek, büntessék azokat, akik nem oltották be magukat!

Hagyjuk hát az epidemiológiai alátámasztásokat, hiszen láthatólag nem erről van szó. Talán a körültekintés teljes hiánya miatt, de mégis egyenesen beszélt az ügyben Cseke Attila ideiglenes egészségügyi miniszter: „különbséget kell tenni, és nem szabad büntetni azokat, akik felelősek voltak és beoltották magukat.” Egyszer volt Budán felelősségvállalás. Ha valaki beoltotta magát, onnantól slussz-passz, többet nincs mit elvárni. Érdekes módon a járvány terjedését gátló önkorlátozás még a felelősség bástyájából is büntetésként jelenik meg – nem szükséges áldozatként, összetartozásunk kifejezéseként, szolidaritásként. És azon, hogy az állam úgy tekint ránk ebben a helyzetben, mint büntetés és jutalmazás alanyaira – magát Pavlovnak, minket a kutyáinak néz –, el kellene gondolkodnunk. Hol itt az epidemiológia?

De térjünk vissza államelnökünk megvilágosodásához. Nyilatkozata viccnek is rossz, azonban ideológiai szempontból pontosan leképezi az „oltáspártiak és oltásellenesek” közti feszültséget; nemkülönben rámutat, mennyire kapóra jön a közhatalom birtokosainak az oltást nem vállalók személyes felelőssége körüli csinnadratta. Klaus Johannis ugyanis rögtön miután beismerte, hogy a hatóságok mulasztottak, menekíti a felelősségvállalás elől a kormányt és a bukott #győztescsapatot. Ugyanebben a nyilatkozatban azokat okolja, akik nem vállalták az oltást – felelőssé és bűnössé teszi őket polgártársaik elhalálozásában. Nem csoda, hogy úgy gondolja, meg kell őket regulázni. A műfogás egyértelmű: itt bűnbakképzésről van szó. A felelősség kategóriájának alkalmazásában semmilyen következetesség nincs. Ilyen az álmorál: mindig csak a másikra vonatkozik.

*

A személyes felelősség kérdése azért gabalyodik bele a bűnbakképzés zsákutcájába, mert ebben a formában elfedi mindazokat a tényezőket, amelyek maguk is alakítják a helyzetet, de amelyek nem a személyes képességeink hatókörébe tartoznak. Az emberi létezés olyan dimenzióit hagyja figyelmen kívül, amelyek éppen közös erőink irányításával (vagy irányítatlanságával) függnek össze. Így például elfedi a társadalmi egyenlőtlenségeket, amikor elvont morális kategóriaként (ami már önmagában is problémás: a morális helyzet mindig konkrét) a társadalom minden egyes tagjára azonos módon vonatkoztatjuk. Elfedi az intézményes rend és a gazdasági-adminisztratív szférák működésének hatását mind a helyzetre, mind mireánk – és azokat a hiányosságokat és visszásságokat, amelyek miatt rengeteg embernek alapos oka van bizalmatlansággal és gyanúval viszonyulni a hatóságokhoz, a szaktekintélyhez, stb.

Ezeknek a tényezőknek a száműzése a helyzet megítélésének folyamatából egy misztifikált valóságképet eredményez, amely szerint már csak az áldozati bárányok kijelölése segíthet; vagy az „oltatlanok” büntetése. Pedig csak ront a helyzeten, hiszen éppen azt eredményezi, hogy kegyetlenné edz bennünket, hogy honfitársainkra úgy tekintsünk, mint akik érdemtelenek. Mire? Azt majd kitaláljuk, és amíg a probléma fennáll, rengeteg dolgot megvonhatunk tőlük. Ingyenes egészségügyi szolgáltatás? Már akinek. De miért állnánk meg itt? És ahogy eddig is, a személyes felelősség éppen annak megindoklásában játszik kulcsszerepet, hogy még több erőforrást megvonjunk azoktól, akiknek eddig sem állt rendelkezésükre mindaz ami szükséges ahhoz, hogy kifejlődjenek azok a képességeik, amelyeket számon kérünk rajtuk.

És épp ez az, ami kimarad a felelősséget számon kérő közbeszédből: a képesség. Ha nem vagyok képes valamire, akkor nem lehetek felelős ebben a vonatkozásban. Természetesen felmerül az a probléma, hogy ezzel a magasból elnézzük a „szegény buta népnek”, hogy mit tesz és mit nem tesz. De ezzel viszont nem indokolhatjuk meg azt, hogy épp olyan képességeket kérjünk számon honfitársainkon, mely képességeknek kifejlődéséhez és gyakorlásához társadalomként (a közösből, ha úgy tetszik) nem nyújtunk elegendő erőforrást. Ha valakit nem tanítunk meg olvasni, nem várhatjuk el, hogy tudományos kérdésekben tájékozott álláspontot fogalmazzon meg és felelősen döntsön.

Hogyha el akarjuk kerülni ezt a zsákutcát, szükség van arra a perspektíva-váltásra, amelyre Geambașu Réka is felhívja a figyelmet írásában: a társadalom szintjén kell rákérdeznünk a felelősségünkre és felismernünk az ezzel összefüggésben levő problémákat. Ez a perspektíva-váltás tudatos létezésünk kiterjesztését jelentené a személyesen túlra. Ez azt is jelenti, hogy azokért a mulasztásokért, amelyek a mieink, s amely ebben a személy fölötti és közötti dimenzióban lettek elmulasztva, nem személyként vagyunk felelősek.

Amikor személyként úgy érzem, hogy a társadalom bajai az én vállamat nyomják, összeroppanok a súly alatt. Tehetetlen vagyok. Ezért inkább kisebbítem, letagadom ezeket a bajokat, kiűzöm őket gondolataimból. Ez csak azért van így, mert nem látom, hogy milyen egészből részesülök. Pontosan azokról az eleven társadalmi „szervekről” van itt szó, amelyek el tudnák viselni ezt a terhet.

Az ember társadalmi dimenziójában a képességről úgy beszélhetünk, mint szervezetekről és szerveződési formákról, amelyek közös erőinknek adnak keretet – képessé tesznek. György I. Attila is hasonló irányba próbálta mozdítani a vitát, írásában olyan vonatkozásokról beszélt, amelyek kognitív képességeinket keretezik. Azonban a dolog gondolkodás felőli megközelítéséből kimarad a kérdés: ki gondolkodik? Ennek megválaszolása nélkül óhatatlanul az uralkodó keretezéssel, az individualizmussal maradunk – egyének gondolkodnak. Így olyan képet kapunk, amelyekben egy közös dimenzió (vita) működése egyéni képességek meglététől függ. Nem történik meg az a paradigmaváltás, amely átjárót nyit egyéni létezésemből társadalmi létezésünk felé. Ez pedig szükséges ahhoz, hogy társadalomként legyünk képesek felelősséget vállalni mulasztásunkért, és jóvátenni azt.

*

A gond éppen az, hogy nincsenek meg ezek a „szerveink”, amelyek képességgel és erővel rendelkeznének úgy, hogy az egyének feletti dimenziónkban egyáltalán felvessük a felelősség problémáját. Így valamennyire megalapozottan az a benyomás alakul ki bennünk, hogy ezeknek a dimenzióknak a bevonása a jelenlegi helyzet megítélésébe a probléma elmaszatolását jelenti. Például T. Szabó Csaba cikkében azt írja, hogy évszázados „hagyománya” van az állammal és a közintézményekkel szembeni bizalmatlanságnak. De ha a mi történelmi létdimenziónknak megvilágítását és a történelmi cselekvés lehetőségeinek felkutatását elmulasztjuk, akkor az ilyen érvek óhatatlanul amellett szólnak, hogy „nincs mit tenni, ez van”. És ez nem elég. Nem elég, mert minden nap több száz honfitársunk hal meg.

Túl azon, hogy egyszerűen felismerjük ezt a bizalmatlanságot és a félelmeket, illetve azt, hogy ezek tartósnak bizonyulnak egy hosszú történelmi periódusban, valahogy mégiscsak meg kellene magyarázni azt, hogy miért van ez így. Miért nincs bennünk bizalom, miért tartunk az államtól, az egészségügytől, a közintézményektől?

Azt hiszem a dolognak sok köze van a kontroll kérdéséhez. Bár az államot szokás annak a „szervezetnek” gondolni, amely az emberi lény társadalmi dimenziójának megtestesülése, a probléma az, hogy ezt nem érezzük a sajátunknak. Erre minden okunk megvan. A modern állam – mint a modern társadalmi formák és szervetek legtöbbje, nemkülönben a tőke – kettős jellegű: egyrészt valóban közös erőink megtestesülése és irányítója, másrészt azonban ezeket az erőket tőlünk függetlenül és gyakran velünk szemben mozgósítja.

A kontroll kérdése az egészségügyben és más technológiai-adminisztratív szerveződési formák esetében is felmerül. A betegek (vagy valamilyen kezelésre szorulók) legtöbbször nem partnerként vannak kezelve, inkább „elvégzik rajtuk” a folyamatokat. Nincsenek bevonva, nem magyaráznak meg nekik összefüggéseket – egy olyan titokzatos működésnek vannak kitéve, amelyet nem látnak át. (És ez csak részben tudható be annak, hogy szűkösek a személyzeti keretek.) Ugyanígy az ügyfelek, vagy felhasználók – mindannyian tudjuk, mennyire kevéssé kontrolláljuk azokat az adatokat, amelyeket felhasználnak különböző internetes oldalak. Esetek garmadájával lehetne folytatni.

Plainer Zsuzsa ironikusan azt írja, hogy a Big Pharmával kapcsolatos nyavalygás megmosolyogtató, hiszen manapság minden „Big”. Persze ettől még nem lesz jó is – a nagytőke „nagysága” abban mutatkozik meg leginkább, hogy teljesen figyelmen kívül hagyhatja azoknak az érdekeit akik rá vannak utalva, és hogy kikerülhet minden olyan együttműködést, amely termékek és eljárások közös, részvételi megtervezését tenné lehetővé. Itt nem egyszerűen technikai kérdésekről van szó, ahol a szakértelem mindenhatóságát vitatni szentségtöréssel ér fel. Abban a hülye helyzetben vagyunk, hogy hagyatkoznunk kell arra a gyógyszeriparra, amely minden kritikát megérdemel. Óriási könnyelműség Diana Șoșoacanak átengedni a „Big Pharma” bírálatát – láthatólag nem képes árnyaltan kezelni a kérdést.

És míg az egyik oldal minden demokratikus és egalitárius gyakorlatot megkerülve gyors és technikai megoldások mellett érvel, addig egy hangos kisebbség (többek közt az AUR és holdudvara) az ellenérzések és félelmek meglovaglásával a tömeges paranoiát állandósítja. Egyik megoldás sem elfogadható, hiszen mindkettő tovább fokozza a kontroll elvesztését: így a bizalmatlanságot is.

*

Ha bizalmatlanok vagyunk, az azért van, mert semmilyen befolyásunk nincs azokra a szervezetekre, amelyekre hagyatkoznunk kell. Mert ezek nem a mieink… Persze, mint már mondtam, elkéstünk. Késésben ugyan, de úton vagyunk. Egy útkereszteződésnél állunk. Egyik lábunkkal próbálgatjuk a bűnbakképzés zsákutcáját. Van egy másik út.

A másik út nem kecsegtet gyors megoldásokkal, hosszú és fáradtságos. Olyan szerveződési formák megalkotásáról szól, amelyek közös erőinket egybefogják és lehetővé teszik számunkra azt, hogy közünk legyen ahhoz, ami történik velünk. Nem tőlünk idegen fogalom vagy racionalitás kormányzását jelentenének, hanem közös önigazgatást. Ezek lennének összetartozásunk szervei, amiket immár tudatosan alakítunk ki, próbálgatjuk azt, milyen nem csak egyénként, hanem közösségként és társadalomként is élni. Holt és dologszerű állam, ipar és technológia helyett eleven és emberi, embertől és emberért való… Aminek nevét nem ismerjük.

Ahhoz, hogy közös mulasztásunkért felelősséget tudjunk vállalni, hogy jóvátegyük azt az igazságtalanságot, ami ehhez a helyzethez vezetett – azt tehát, hogy egyeseknek van lehetőségük kifejleszteni képességeiket és van forrásuk ezeket gyakorolni, másoknak meg nincs –, ahhoz meg kell szereznünk, ki kell fejlesszük és meg kell erősítsük azokat a képességeinket, amelyek lehetővé teszik e felelősségvállalást. Szerveződnünk kell, össze kell állnunk, hogy közös erőinket próbálgassuk. Közösségekbe, egyesületekbe, tanácskozó testületekbe kell verődnünk, hogy kifejlesszük a társadalmi irányítás valódi szerveit, melyeket immár sajátjainknak tudhatunk. Ezzel a hatalmas feladattal szembesít a jelenlegi helyzet, és annak belátása, hogy nem egyszerűen „műszaki hiba” az, ami ide vezetett, hanem az egyén feletti szerveink elégtelensége, különállása, elidegenedettsége.

A pandémia pusztítása ránk nehezedik és sürget. Valóban szükség van gyors válaszokra, de épp ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy elhalasszuk a megfontolt gondolkodást. És nem halaszthatjuk el azt, hogy megpróbáljunk végre kinyújtózni és elsajátítani közösségi, társadalmi lényszerűségünket. A hirtelen és könnyen jött válaszok, mint próbáltam bemutatni, nem visznek közelebb a bölcsességhez, a bizalomhoz és közös erőink tudatos irányításához.

Márpedig épp erre lenne szükség – nem csak most, hiszen az előrejelzések szerint lesznek még pandémiák, és más globális válságokkal is kezdenünk kellene valamit. Ez a pandémia, azok a halálok, amelyek gyászba borítanak megannyi romániai családot, túlcsordulnak a jelenen. Az a tragédia, az a válság amely most ránk nehezedik lyukat ütött közös valóságunkon. A csapás fájdalmas, a veszteség komolyságra int. De a gyönge és elidegenedett szervezetek, intézmények alulmaradása, az ebből következő megrendültség megmutatja, milyen változásra kell törekednünk. Van már egy közös szerv, amelyet próbálgatunk: ez pedig a vita. Meg kell találnunk magunkban a bátorságot, hogy folytassuk. Ez is része annak, amivel egymásnak tartozunk.

Illusztráció:  Adam Nieścioruk, Unsplash  

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Szilágyi Botond
Szilágyi Botond

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória