Szulejmán bin Daúd és a talált Kincs

S

Szólhatna ez a mese, édes gyermekem, Balkiszról és a ma’aribi gátról, Harún ar-Rasíd púpos udvari bolondjáról, aki megette a tányéralátétet, Pau Ammáról, aki a tengerrel játszott, vagy a pillangóról, aki toppantott. Ez a mese azonban, édes gyermekem, Szulejmán bin Daúdról szól, a csodálatos, bölcs királyról, akinek a szakálla háromszor körbeérte a Szaharát, aki olyan magas és szilfid volt, mint akármelyik fenyő a Hargitán, és akinek a palotája ott állt az ordító sivatag közepében, a kerek városban, a kerek város legkerekebb hegyének legkerekebb közepében, egy kerek kertben, amelyben a világ minden tájáról voltak fák és bokrok, repülőszőnyegek hevertek feltöltésre várva az elektromos parkolókban, és zenélő szökőkutak dallták a legnagyobb zeneszerzők műveit éjjel-nappal.

Szulejmán bin Daúdot nagyon idegesítette ez az állandó ricsaj. Nem szerette a komolyzenét, szívesebben hallgatott volna Rolling Stonest vagy Nightwisht, de az nem lett volna méltó a királyi méltóságához. Szulejmán bin Daúd ugyanis, édes gyermekem, roppant hiú király volt, állandó harcban önmagával, hogy mi az, ami összefér a királyi méltóságával, és mi az, ami nem. Volt egy táblázata, amelyben a csillagos tízeseket és a rosszpontokat gyűjtötte, és óránként ingadozott az aggodalom és az ujjongás között, hogy a zenélő szökőkutak vajon jópontokat szereznek-e neki a királyi méltóságért folytatott nehéz és kilátástalan harcban, amelyet a világ összes többi királyával, szultánjával, császárával és emírjével folytat, vagy inkább rosszpontokat, mert soha nem tudta eldönteni, hogy a világ többi szultánja, királya, császára és emírje, akiket titokban csodált királyi méltóságukért, de lenézett parvenü voltukért – amiért korántsem származtak olyan nagy és híres családból, mint ő, aki mégiscsak Ábrahámig tudta a családfáját visszavezetni –, vajon hogyan értékelik a zenélő szökőkutakat.

Szulejmán bin Daúd kiegyensúlyozatlan egyéniség volt,

szorgos és feszült taktikus, aki állandó harcban állt a világ összes szultánjával, királyával, császárával és emírjével annak érdekében, hogy elismerjék kiválóságát, és állandóan véresre rágta a körmét, amikor azon aggódott, hogy titokban mégsem ismerik el. Szulejmán bin Daúd elszántan és céltudatosan haladt előre, hogy megvalósítsa céljait, és óránként hisztérikus rohamot kapott, amikor azon aggódott, hogy ezen célok nem valósulnak meg.

Így vásárolta a zenélő szökőkutakat is. Először jó ötletnek tűnt, hogy a szökőkutak Bach, Handel, Palestrina és Verdi műveit harsogják, mert arra gondolt, hogy a világ összes többi szultánja, királya, császára és emírje meg fog pusztulni a sárga irigységtől, amikor meglátja és meghallja, amint a szökőkutak az ő nagyságát zengik, majd rögtön eszébe jutott, hogy a világ összes többi szultánja, királya, császára és emírje soha nem fogja látni a szökőkutakat, mert soha nem jön hozzá senki látogatóba. Amikor Szulejmán bin Daúd idáig jutott a gondolkodásban, leült a kerek város kerek hegye kerek palotája kerek kertjének legkerekebb közepében, a kedvenc szokotra-fája alá, és sírt.

Amikor megtörölte könnyektől maszatos arcát, és kifújta az orrát a kék-sárga kaftánjának az ujjába, kifésülte az állandó babrálástól kócos szakállát és beolajozta a Kelet legfinomabb rózsaolajával, amit Etiópia királya küldött neki még a múlt télen, válaszul az elektromosteve-flottára, Szulejmán bin Daúd megparancsolta az egész háremének, a palota összes szolgájának, minden miniszterének, valamint az ifríteknek és a dzsinneknek, akiket a bal keze kisujján levő gyűrűvel varázsolt elő, hogy azonnal mindenki vonuljon le a kerek sivatag kerek városa kerek palotájának kerek kertje legkerekebb majomkenyérfája alá, és énekeljenek róla dicsőítő himnuszokat.

A háremhölgyek, a szolgák, a minniszterek, a teljes diwán, és a három világ, a Fent, a Lent és az Itt összes ifrítje és dzsinnje hosszú tömött sorokban vonult le a kerek sivatag kerek városa kerek palotájának kerek kertje legkerekebb majomkenyérfája alá, ahol először előadták az Énekek énekét, utána a Példabeszédek könyvét, a Prédikátor könyvét, de amikor eljutottak Joseph Heller Isten tudja című könyvéig, Szulejmán bin Daúd megdühödött, és visszazavarta őket a palotába.

Egyszer, amikor éppen azon aggódott,

hogy vajon milyen benyomást keltene, ha a következő vitorlázóversenyre az elektromos repülőszőnyegével nevezne be, Szulejmán bin Daúd annyira kiborult a rosszpontok és csillagos tízesek okozta feszültségben, hogy kirohant az ordító sivatagba. Végigrohant a Wádi Rúmon, a Rub al-Khálin, a Ténérén és a Góbi-sivatagon, végigrohant Petrán, a Death Valley-n és az Atacama-sivatagon, a Nagy Homoksivatagon, a Kalahári-sivatagon és a Taszilin, és rohant, rohant, egyre gyorsabban és gyorsabban, hogy a dzsinnek és az ifrítek is lemaradtak mögötte, megelőzött néhány vadászgépet és szuperszonikus repülőgépet, Teslát és Porschét, mígnem egyszer csak megbotlott és elhasalt a sivatag kellős közepén. A puffanástól megremegett a világfa gyökere, leesett néhány csillag az égről, Izlandon kitört egy vulkán, és Japánt elborította a szökőár, a porfelhő beterítette az egész eget, és zavarokat okozott a légiközlekedésben, és még a világ másik felén is homokviharok söpörtek végig.

Szulejmán bin Daúd pedig feküdt a sivatagban és töprengett. Hét nap és hét éjszaka feküdt a homokban, beburkolózva sárga és kék gyapjú-selyem kaftánjába, amibe az orrát szokta fújni sírás után, szemét a látóhatárra és a csillagokra függesztve, és gondolkodott és gondolkodott. Hét nap és hét éjszaka után, miután elfáradt a gondolkodásban, vaslogikával fontos következtetésre jutott: hogy feláll és megnézi, miben botlott meg.

Így is tett. Feltápászkodott, megigazította fehér turbánját, amelynek a közepében a mekneszi vasúti átjáró szemaforjának üvegszeme a La donna e mobile ritmusára villogott, leporolta a sárga és kék kaftánját, megkötötte a sivatagi csizmája cipőfűzőjét, kikapcsolta a Stravát, megivott egy kis pohárka rákit, majd a szakállát vakargatva lenézett a lába elé.

A lába előtt, a sivatagban, nagyon porosan, ott hevert a Kincs.

Szulejmán bin Daúd megpiszkálta sivatagi csizmája sivatagi orrával, de a Kincs nem mozdult. Körbejárta, de a Kincs nem mozdult. Megnézte elölről, hátulról, mindkét oldalról, ráöntött egy kulacs vizet, de a Kincs nem mozdult. Elment, megtöltötte a kulacsát, ivott, elszívott egy rövid és elegáns szumátrai szivart, majd visszament a Kincshez, és belerúgott, de a Kincs nem mozdult, és, édes gyermekem, Szulejmán bin Daúd, a királyok királya, az emírek emírje, a szultánok szultánja, a legnagyobb uralkodó, akiről minden oázisban hosszú legendákat mesélnek a tábortűz mellett, amíg a rézibrikben megfő a kávé és a cseréptálban a tazsin, Szulejmán bin Daúd öt percet ugrált a homokban féllábon, mert megfájdult a kislábujja a rúgástól, majd hátratolta a turbánját a tarkójára, kopasz fejét simogatta, és zavartan gondolkodott.

Ezzel aztán eltelt egy kis idő, mert Szulejmán bin Daúd lassan gondolkodott. Amíg gondolkodott, eljött és elmúlt az esős évszak, elhaladtak a Perszeidák, az Ikeánál kitaláltak egy új polcrendszert, a Himalája három métert nőtt, Kína felépítette a nagy falat, kifogyott az olaj a Perzsa-öbölből, John Milton megírta az Elveszett paradicsomot, a zsidók megint eltévedtek a pusztában és kitaláltak belőle, Elon Musk elfoglalta a Holdat egy piros autóval, és a Hargitán felépült a világ legnagyobb pléhkrisztusa. Szulejmán bin Daúd pedig eladta az egész sportautó-gyűjteményét, repülőszőnyegét, megvásárolta a sivatagot, majd fogta a Kincset, felnyalábolta,

odagumipókozta az elektromos tevéjére, és visszavágtatott vele a palotába.

Betette a Kincset a nagymamájától örökölt vitrinbe, a kék üveghal és a porcelánkutya közé. A vitrin egy iszfaháni perzsaszőnyegen állt a trónteremben a fal mellett, egy ikeás tolóajtós szerkény és egy Chippendale-pohárszék között, mert Szulejmán bin Daúd nem tudta eldönteni, hogy melyik bútordarab hat királyibban a trónteremben, és mivel gyakorolhatna nagyobb hatást a világ összes szultánjára, királyára, császárára és emírjére, akik soha nem látogatták meg őt.

Ezután Szulejmán bin Daúd a szabadidejének nagy részét a Kincsnek szentelte. Megpróbálta megfúrni, de nem sikerült. Megpróbálta baltával szétvágni, de nem sikerült. Megpróbálta druzsbával szétfűrészelni, de nem sikerült. Megpróbálta egy konzervnyitóval kinyitni, de nem sikerült. Megpróbálta csákánnyal kettéhasítani, de nem sikerült. Megpróbálta beleszúrni a svájci bicskáját, de nem sikerült. Végül dühösen leült a Kinccsel szemben, amely ott hevert a vitrinben a porcelánkutya és a kék üveghal között, és gondolkodott.

Miközben gondolkodott, Szulejmán bin Daúd, édes gyermekem, mivel nem volt valami lelkiismeretes király, elmulasztott egy Bécs–Budapest szupermaratont, két híradót, három diwán-ülésszakot, négy sajtótájékoztatót, öt napfelkeltét, hat állófogadást, hét operett-bemutatót, nyolc vacsorameghívást, kilenc Whatsapp-hívást és egy teljes Zoom-konferenciát a világ összes királyával, szultánjával, császárjával és emírjével.

Egy nap Szulejmán bin Daúd a trónteremben mászkált idegesen, a körmét rágta, s éppen azon aggódott, hogy az ebéd, amire a világ összes állatát meg akarta hívni, vajon eléggé tükrözni fogja-e a királyi méltóságát. Egyrészt azt gondolta, hogy neki, mint a királyok királyának, az emírek emírjének, a szultánok szultánjának és a császárok császárának joga van akkora ebédet adni, amekkorát csak akar, ha ezzel megszerezheti az elnökök elnöke címet, amiért versenyben állt a világ összes királyával, emírjével, szultánjával és császárával. Másrészt aggódott, hogy a világ legnagyobb ebédje, amivel kérkedni akart, esetleg mégsem hozza meg neki az áhított címet, mert az Elbíráló Bizottság nem fogja figyelembe venni sem a minőséget, sem a mennyiséget.

Szulejmán bin Daúd, édes gyermekem, semmit nem tudott a Bírálóbizottság szempontjairól, sem arról, hogy mennyire igazságos a verseny. Ha igazságos – gondolta Szulejmán bin Daúd –, akkor feltétlenül én nyerem meg, mert kétségtelenül én vagyok a világon a legnagyobb uralkodó. De mi van akkor – töprengett tovább, kissé elszontyolodva –, ha meg van bundázva a verseny, és Etiópia királya hátulról megelőzte őt azzal, hogy lefizette a Bírálóbizottságot? – és Szulejmán bin Daúd szinte sírva fakadt arra a gondolatra, hogy neki ez eddig nem jutott eszébe, miközben mindenki másnak nyilvánvalóan igen, és behozhatatlan hátrányra tett szert abban a versenyben, amit a világ összes királyával, szultánjával, emírjével és császárával folytatott. A hüvelykujján a sok rágástól beszakadt a köröm, és ettől Szulejmán bin Daúd elsírta magát,

mert az egész trónteremben nem talált egy ragtapaszt.

– Marhaság.

Szulejmán bin Daúd abbahagyta a sírást, mászkálást és a körömrágást, és megdöbbenve nézett a vitrin felé, ahonnan a hangot hallotta. A Kincs helyén egy porcelánbalerina ült egy sámlin, keresztbe tett lábbal dohányzott és szemtelenül nézett. A hamut elegánsan a kék üveghal szájába szórta.

– Mit mondtál?

– Marhaság – ismételte meg a porcelánbalerina, és Szulejmán bin Daúdra fújta a füstöt. Ezután elnyomta a cigarettáját egy Ming-kori hamutartóban, a farzsebéből előhúzott egy reszelőt, és a körmét reszelte.

– Mi marhaság?

– Az ebéd. Az egész ebéd marhaság. Csak kérkedni akarsz. Ó, Szulejmán bin Daúd, kérlek, hagyd ezt abba.

– Én, kérkedni? Akinek a szerénysége ismert a világ összes királya, szultánja, emírje és császára előtt? Ne adjak ebédet? De miért?

– Mert ki fog jönni egy nagyon nagy állat a tengerből, és az ebédet, amit te a világ összes állatának készítettél, egy falással bekapja. És akkor megint megszégyenülsz, hogy megint kérkedtél és nagyképűsködtél, és a világ összes állata rajtad fog nevetni. Tessék, itt egy ragtapasz, ó, király, vérzik az ujjad.

Azzal a porcelánbalerina beletúrt a rózsaszín ridiküljébe, előrántott belőle egy ragtapaszt, és hirtelen visszaváltozott Balkisszá, a legcsodálatosabb, legbölcsebb, legeslegszebb Balkisszá, mert ugye, te is rájöttél már, édes gyermekem, hogy Balkisz volt az ott a vitrinben. Balkisz, a legokosabb, legszebb Balkisz azonnal felpattant a fehér tevekancájára, és elvágtatott az ordító sivatagba, ahonnan soha többé nem tért vissza. Szulejmán bin Daúd pedig azóta is ott ül a trónteremben, és bután bámul a Kincs üres helyére a vitrinben.

Nyitókép: Salamon király és a méh (Jacob Chayat, 2015 – Wikimedia Commons)

Mese Szulejmán bin Daúdról és az unalomról

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Gyöngyösi Csilla
Gyöngyösi Csilla

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória