Társadalom és koronavírus

T

Antonin Artaud szerint a pestis szellemi betegség: Színház és pestis című esszéjében egy török követre hivatkozik, „aki 1720 vége felé Languedocban járt, vonalat húzott Nizzától Avignonon és Toulouse-on át Bordeaux-ig, kijelentve, hogy ennél északabbra nem terjed a pestis”, és egy ilyen erejű járvány esetében legalábbis bámulatra méltó, hogy határai legyenek. 2020-ra az ember annyira elterjedt, hogy már semmilyen betegség nem lesz regionális, ám ettől nem kevésbé szellemi. Aki vallásos, tartsa a koronavírust Isten büntetésének – jómagam szerényebben csak annyit mondok, hogy bosszút álltak rajtunk a saját bűneink, mohóságunk, arroganciánk, elkényelmesedésünk.

Ez utóbbinak természetesen ma is sok jelét adjuk. A járvánnyal „akarták térdre kényszeríteni Európát”; Kína küldte a vírust a világra; de nem, mert az arabok; és persze a zsidók sem lehetnek ártatlanok, hiszen világéletükben bűnösök voltak. Ennek ellenére mégis kialakul valami, ami régen nem volt: közös tapasztalat, egy élmény, amely mindenki számára közös. Sokan éppen ezt hiányolták a diktatúra után, bár mindenféle provinciális kifogásba rejtve; végignézve az eltelt harminc év filmjét és hozzáképzelve a korábbiakat, úgy gondolom, a művészek csinálnak valamit, amit a közönség úgyis másként ért; 

a művészet mégis fennmarad valamiképpen. 

Leginkább Harag György munkásságára és annak recepciójára gondolok, amikor ezt mondom. A diktatúra megteremtett számára egy nagyon hálás közeget, ő pedig a munkatársaival csodálatos világokat talált ki; a forradalom utáni évtizedek harcai azt mutatták, a közönség egy része nem azokat a csodálatos világokat fájlalja, hanem azt az érzést, hogy a magyarság semmiről sem tehet, és a zsarnok–elnyomottak kettőségben mindig az elnyomottakkal azonosul. Holott sem az Éjjeli menedékhely földgömbje, sem a Csillag a máglyán tárgyalása, sem a Csongor és Tünde játszótere, sem a Cseresznyéskert kóberes szekere nem ezt akarta mondani, mert nem etnikai alapon látta és láttatta a világot.

De hát én sem csupán etnikai alapon beszélek. Tocilescu Hamletje vagy Ciulei Elveszett levele, Pintilie művészete sem ilyen egyszerűsített egyenletekben gondolkodott; a románság egy része mégis a legvidékibb illúziókban él. A minap láttam egy dokumentumfilmet Geo Saizescuról, a filmrendezőről: „azt akarják, hogy elveszítsük az identitásunk”, mondta, mármint a román identitást, és persze valami sötét erők akarják. 

Nemcsak ez a réteg él azonban ilyen tévhitekben.

A társadalom zöme teljesen átadta magát a pénz és a státus hajszolásának. Dubajban nyaralunk, és házunk van a hegyen – nagyjából így lehetne összefoglalni. Következésképpen lenézünk mindenkit, aki a román tengerparton nyaral, és egy lakásban lakik valamelyik negyedben. A pénzességet összetévesztjük a méltósággal, gondolkodni pedig fölösleges, hiszen az nem jár nyereséggel.

A járvány talán elhozza – szép lenne, ha elhozná – azokat az időket, amikor elmozdulunk ezektől a kártékony előítéletektől. Egy magánkórház nem vállalja a koronások kezelését; felszökik a maszkok és a fertőtlenítőszerek ára; drágul ez, drágul az – mindez a pénz világának logikája. Az viszont, hogy segítők indulnak a rászorulókhoz, hogy a szomszédok a teraszon énekelnek vagy tapsolnak, nos, az már az empátia és a jó hangulat világának logikája.

Most az is veszít, aki korábban csak felhalmozott; és miközben sokan megint a nyomorultakat hibáztatják mindenért, lesznek talán, akik megértik, hogy a csapások mindenkit érhetnek, társadalmi, etnikai és vallási hovatartozástól függetlenül. 

Nem hiszem, hogy mindez fordulóponthoz vezet abban az értelemben, hogy most majd mindenkinek elpárásodik a szeme, hálát ad Istennek, hogy neki sikerült, és nem önmagát fogja éltetni. Csak azt remélem, hogy a társadalom hajszálereiben megindul valami, ami néhány év reménnyel tölti el az embert. Gondoljuk el, hová jutott a forradalom? A szabadság szép pillanatából pár esztendőnyi igazi Közép-Európa lett, vagy legalább az illúziója, olyan jelenségekkel, mint Václav Havel. Aztán pedig a nacionalizmus térhódítása, amire számítanunk kellett volna, hiszen Ceaușescu zsarnoksága éppúgy arra épült, mint Kádár gulyáskommunizmusa, ha másképp nem, akkor abban a formában, hogy „nekünk jobb, ti pedig meg sem érdemlitek”, és négy évtizedet nem lehet csak úgy kitörülni az emberek lelkéből, agyából, reflexeiből és ösztöneiből.

A színház – hangzik Artaud esszéjének gondolatmenete – olyan, mint a pestis: mindent felforgat, és a borzalom révén megmutatkozik az igazság. Metaforikusan mondom, de remélem, érthető lesz: már hosszú ideje nem volt ilyen színházunk.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Demény Péter
Demény Péter

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória