Thank zou!

T

Sokat vonatozom. Vannak így ezzel mások is. De én szeretem is a vonatozást. Legalábbis sokkal jobban, mint alternatíváit, az autózást és a repülést. Itt érzem leginkább úgy, hogy még magamnál vagyok: érzéseimnél, gondolataimnál, örömeimnél és vágyaimnál. De leginkább a figyelmemnél. Kiszakadva természetes körülményeimből, egy lelassult időben nyugodtan elgondolkozhatom, szemlélhetem az elfutó tájat, a domborzatok továbbgördülő formáit, megfigyelhetem az embereket, kileshetem szokásaikat, mozdulataikat, és bizony illetlenül ki is hallgathatom beszélgetéseiket, ha egyáltalán még van alkalmam ilyesmire, ha még szólnak egymáshoz a vonatokon az emberek. Egyre kevésbé.

A lelassult figyelem azonban, mint mindig, itt is meghozza a gyümölcsét. Olyan dolgok is szembetűnnek, amik különben könnyen belesimulnak a dolgok szokásos menetébe.

A vonatnak a vécé a kritikus pontja. Nem a zsúfoltságot, a kényelmetlenséget, az indokolatlan  lassúságot, hanem ezeknek a vécéknek az állapotát lehet utazás közben a legnehezebben elviselni. Ecsetelhetném, mivel találkozhatunk itt, de úgy gondolom, az olvasó tudja, mire utalok. De azt nem tudom, gondolt-e arra, hogy ezeket az állapotokat szemlélve leginkább magunkkal nézhetünk tükörbe. Hányszor előfordult már, hogy néhány óra utazás után az a vécé, ami induláskor még használható állapotban volt, elkoszolódva, eldugulva, bebüdösödve fogadta látogatóját.

Valami történt vele útközben.

A kelet-európai közvécék állapotáról sokan értekeztek már.

Van, aki azt gondolja, e vécéknek a helyzete egy ország, illetve az ott lakó népesség viselkedési, mentalitásbeli állapotáról ad viszonylag pontos látleletet. Most Nádas Péter neve jut eszembe, aki, állítólag, néhány hasonló vonatozás után egyenesen a magyar állam csődjét szándékozott bejelenteni. A bűzben, a nedvességben állva, a padlón átnedvesedett, elkoszolódott kéztörlőket szemlélve mi is gondolhatnánk azt, hogy csődöt mondott az állam. Képtelenné vált ellátni alapvető feladatait. Az az állam, ami, nem szabad erről elfeledkezni, mi vagyunk. Jogilag mindenképpen.

Az elmúlt években nem egy ilyen helyzet volt, ahol érezhettük a csődnek ezt a keserű leheletét. Sorolhatnám azokat a látványos közügyeket, botrányokat, amelyek társadalmunkat durván megrázták. Most azonban egy sokkal visszafogottabb, akár jelentéktelennek is tűnő helyzetre szeretném felhívni a figyelmet, a Sepsiszentgyörgy–Marosvásárhely között közlekedő gyorsvonat vécéjében találkoztam vele, miután egy jót mosolyogtam, akár legyinthettem volna is rá, de aztán elgondolkozva a látottakon, úgy éreztem, hogy valami olyasmivel szembesültem, ami minden botránynál pontosabban jelezheti számunkra, hogy hol élünk, kik vagyunk. 

Szeretnénk ezt tudni. 

Egy feliratról van szó. A vonat tele van ehhez hasonló szövegekkel. Ez a vécéülőke fölé van felerősítve, így vizelés közben a férfiaknak kényszeresen többször végig kell olvasniuk.  Négynyelvű az a felhívás, ami az utasokat arra buzdítja, hogy az egymás iránti tisztelet okán hagyják tisztán és rendben a helyiséget. Románul, németül, angolul, franciául. Ebben a sorrendben. Magyarul nem. Erről is lehetne külön értekezni. De most az angol felirat válik érdekessé számunkra. A felhívás végén álló „köszönöm” szócska, annak az elírása, a „Thank you!” helyett álló „Thank zou!”. Nem csak egyetlen vécében, hanem az összesben, több járaton is, ahogyan később meggyőződtem róla.

Mi történt? Hogyan lehetséges ez? Hogy fajult idáig a helyzet? Miért nem vette észre senki, miért nem javították és cserélték ki a feliratot?

Elröhögve magamban a helyzetet, ezekkel a kérdésekkel kezdtem nyugtalanítni magam. Mert hamar nyugtalanná váltam. Éreztem, valami nagyon nincs rendben ezzel az elírással. Gyakran érezzük, hogy nincs minden rendben ebben az országban. Sőt mi az, hogy minden. Semmi sincs rendben. Hogy itt is, ott is hibádzik a dolog. Sokhelyen, sokféleképpen. Mondjuk, arra is gondolhatnánk, így van rendben az egész, így, hibásan, trehányan, fusizva mennek nálunkfelé a dolgok. Elviselhetetlenül könnyedén, kelet-európai módon. 

A huszonegyedik században vagyunk, de úgy tűnik, egy, a tizenkilenc században született elmélet eddig a legjobb fogódzónk arra, hogy bevilágítsunk abba a társadalmi realitásba, ami körülöttünk gomolyog. Igen, a tartalom nélküli formák elméletére gondolok, amelyet ma is gyakran kapunk elő, ha valamilyen állami, esetleg intézményes megnyilvánulás fogyatékosságainak magyarázatára akarunk vállalkozni. Ebben az esetben, azt gondolom, nem ez a megfelelő értelmezési keret. Itt nem egy kívülről átvett forma elégtelen kitöltéséről van szó. Itt magát az intézményes működést kell átvilágítani, az emberi relációkat, az igényességhez való viszonyt. Nem beszélve arról, külön pikantériája van annak, hogy mindez egy olyan mondatban fordul elő, amely a tiszteletre hívja fel a figyelmünket. Respect! – különös aktuálpolitikai felhangja van ennek a szónak. Hát így torzulhat el. Így fordulhat ki önmagából.

Egyáltalán hogyan keletkezhetett a hiba? 

Úgy képzelem, az első mozzanat az lehetett, hogy aki beírta a számítógépbe a szöveget, régi Windowst, és azzal együtt olyan billentyűzet-programot használt, amely felcseréli a „z” és az „y” betűket. (Sokat kínlódtunk mi is ilyen billentyűzetekkel.) Az illető bepötyögte a sort, de nem vette észre, hogy megtörtént a hiba. Valószínűleg el sem olvasta a szöveget. És innen beindult a gépezet. A feliratnak sok kézen kellett átmennie, és senki nem jelezte, hogy hiba van a szövegben. Vajon miért? Azt nem tudom elképzelni, hogy nem vették észre. De ha észrevették, miért nem szóltak? Tudatlanságból? Az ájlávjú mellett ezt a szót mindenki ismeri. Ennyit mindenki tud angolul. És innen válik érdekessé a dolog. Mert lehet tippelni: figyelmetlenségből, hanyagságból, érdektelenségből. De azt is el tudom képzelni, miután már ki voltak nyomtatva a matricák, valaki, egy szemfüles, izgága alkalmazott észrevette a hibát, és szólt a főnökének. „Las’, că trece!” − válaszolta az. Hagyd, még elmegy. Elcsúszik. Senki sem veszi észre. Különben is, bonyolultabb lenne visszavonni, újat nyomtatni helyette, több pénzbe is kerülne. S így is érthető. Működik. Ahogy az ország is, kérem szépen. Hibái a mindennapi élet természetes menetébe illeszkednek. Észre sem vesszük őket. Elműködünk így is.

Köszönöm magunknak.

Köszönöm néked, Románia!

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Tamás Dénes

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória