Valahol Naaztánban (mese realitáselemekkel)

V

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki úgy érezte, hogy ütött az utolsó órája.

Összeszedte maradék erejét, és elment a pópához, hogy megkérje, adja fel neki az utolsó kenetet. De a pópa nem volt otthon, mert ördögöt űzött annak az asszonynak a házából, akihez múlt héten betévedt egy sikló. A siklót sikerült kettévágni egy kapával, de a rossz szellemek átokként telepedtek a házra, s ezeket a pópának kellett sok pénzért visszaverni. A pópa tehát nem volt otthon, amikor az ember, aki úgy érezte, hogy ütött az utolsó órája és felkereste.

Ígyhát fogta magát, és elment a járóbeteg-rendelőbe, mert arra gondolt,

a lélek az első, de rögtön a második a test.

Az orvost kereste, aki hallomása szerint csodákra is képes egy boríték fejében. Ha mást nem, legalább a halál beálltát lesz, aki megállapítsa. A rendelő zárva volt, pedig az ajtajára kifüggesztett órarend szerint fogadóórában érkezett. Mit tegyen, mit tegyen, tanakodott magában megmaradt erejével az ember, aki úgy érezte, ütött az utolsó órája. S hát amint így tanakodik, érzi, hogy a hideg már kapaszkodik felfelé a lábán. Ez hát a halál, gondolta, alattomosan húz lefelé a földbe. Annyi időm van már csak, amíg a fejem búbjáig nem ér. Igen ám, de ez a hűvösség latyakos is volt meg lucskos is, tocsogott benne a lába, tehát nem belülről csengetett a vég, jéghideg szele nem a csontok üreges belesjéből fújt, ó nem.

A hűvösség nedves volt, és habzó csatakokban csordogált a rendelő ajtaja alól. Az ember, aki úgy érezte, hogy ütött az utolsó órája, tett hátrafelé két lépést, a cipője egészen megszívta magát a habos lével, apró buborékokat pöfékelt a vászon. Nofene, hümmögött az ember, és megvakarta a fejét. Hát itt valamit úgy felejetettek, vagy csak a szokásos csőrepedés. Bármi lehet odabent, de hogy nem rendjénvaló, az biztos.

Hívom a tűzoltókat, gondolta, és elővette a telefonját. Tárcsázta a 112-t, de amíg a Für Elise tenyérbemászó dallamát hallgatta a vonalkapcsolás várakozási idejében, eszébe jutott, hogy nem valószínű, hogy tűzoltóéknál komolyan vehető egy csőtörés miatt telefonáló egyén. Gyorsan ki is nyomta a hívást. De az ajtó alól előkúszó csermelyek egyre nagyobb patakká duzzadtak, és az ember, aki úgy érezte, hogy ütött az utolsó órája, mostmár határozottan Domestos-szagot érzett. Aha, gondolta, itt valaki takarít. Az ember visszalépett a járóbeteg-rendelő ajtajához, és bekopogott. Nem jött válasz. Megismételte a kopogtatást, kicsit a kilincset is megrángatta, aztán fülét az ajtóra tapasztotta. Kisvártatva csattogást, aztán káromkodást hallott odabentről, vízsugár surrogását, spriccelését. A csobogás egyszercsak elhallgatott, kattant a zár, és az emberünk hátraugrott.

A főorvos jelent meg a kinyitott ajtóban, tetőtől-talpig védőfelszerelésben, mint egy asztronauta. Mit akar, kérdezte meglehetősen ellenségesen.

Nem mondhatni, hogy nyomban úrrá lett rajta a caritas jótékony szelleme, vagy hogy mohón csillogó szemmel ismerte fel emberünkben a pácienst. Mögötte hab gomolygott, elázva csöpögött a rendelő, mintha csak özönvíz után. Éppen fertőtlenítek, mondta aztán engedékenyebben a főorvos, látva, hogy az előtte álló moribundus nem jut szóhoz. Ugyanis a takarító személyzetet elbocsájtottuk. Így megtarthatjuk a jövedelmét, tette hozzá magyarázólag. Esetleg ki tudna vizsgálni?, kérdezte tétován az ember, aki úgy érezte, hogy ütött az utolsó órája. Heves szívdobogást érzek, pulzusom alig, végtagjaim jéghidegek. Sajnos most nem érek rá, láthatja, bökött maga mögé a főorvos. De nincs is nagy szüksége rám, hiszen az imént sorolta fel a bajait. Na de… kezdett volna alkudozásba emberünk, de az orvos közbeszólt. Elnézést, mennem kell. Délután jön a SANEPID, addigra ki kell rántanom a mocsokból ezt a fertőt. Azzal becsukta a rendelő ajtaját.

Na, és most mi legyen, szontyolodott el az ember, aki érezte, hogy ütött az utolsó órája.

Pap és orvos nélkül fogok meghalni, mint egy nincstelen, névtelen senki.

Hopp! Nevem azért még van. Elmegyek az anyakönyvi hivatalba, bejelentem, hogy halotti bizonyítványra lesz szükségem. Tereljük hivatalos útra az ügyet. Úgy is tett.

Elment a polgármesteri hivatalba, csakhogy már az ajtóban nehézségekbe ütközött. A portás ugyanis nem engedte belépni előre egyeztetett időpont nélkül. Márpedig ilyennel emberünk nyilván nem rendelkezett, hiszen az utolsó óra az az utolsó óra. Megjósolhatatlan, előreláthatatlan, egyszer csak ott áll a küszöbön, és akkor menni kell. Illetve akkor kell menni. Korábban nem lehet, de nem is érdemes. Hogyan lehetne hát időpontot egyeztetni az utolsó órára? Ezt a portás sehogyan sem akarta megérteni. Meg hát igyekezett ő, amennyire tőle tellett, végigfuttatta a lehetőségeket a sorszámosztó gépen, milyen ügycsoportba lehetne besorolni ezt az ügyet. Fizikai személyről van szó, ugyebár. Egyelőre még csak készül az asztráltestem, próbált viccelődni emberünk. Esetleg népességnyilvántartás? Jármű? Táppénz? Gyermekvédelem? Esetleg eredetigazolással importált áru vámkontingens engedélyének kiadása? Netán betanított állat külső kifutó nélküli tartásának engedélyezése iránti kérelem? Vagy hulladék hasznosítását vagy ártalmatlanítását nyilvántartásba vétel alapján szervező közvetítő szervezet tevékenységének engedélyezése iránti kérelem?

Á, inkább hagyjuk. Megyek a Gyászkegyekhez. Izé, a fentiek figyelembevételével… illetve… azonnali hatállyal felszó… szóval sok szerencsét, uram! szólt utána a portás.

Megszervezem a temetésem. Gyászkegyek. Emberünk mostmár igazán úgy érezte, hogy ütött az utolsó órája. Igyekezett hát a külvárosban található temetkezési vállalat felé, és azon gondolkozott, hogy milyen koporsót válasszon. Nyilván nem nagyon drágát. De valami olyat kellene, amiben nem olcsó műselyem bélés van, annak még a gondolatától is kirázza a hideg, nem hogy a tapintásától. Az ember hosszútávra tervez, szeretné magát tartós és minőségi holmikkal körülvenni. Kényelmesekkel, ha már ebben a siralomvölgyben minden olyan kényelmetlen (a cipője még mindig habzott). De hol késik már az a busz, nézett az órájára.

Ez volt az utolsó órája, az előbbiek elromlottak vagy elvesztek. Csakhogy a busz ettől a sürgető óranézegetéstől nem jött hamarább, menetrendje meg egyáltalán nem volt, úgyhogy emberünk azt a pár álldogáló embert szólította meg, akik a megállóban voltak, elment-e már a tizenhetes. Mióta én itt állok, nem ment el. Értem. És mióta áll itt? Mióta a huszonegyest várom. Vagy: A tizenhetest várja? Annak itt nincs megállója. Vagy: A tizenhetes? Azt már rég kivették, maga melyik világban él? Összevonták a negyvenhármassal, a végállomásánál épült az a bevásárlókomplexum, tudja, aminek van az az ingyenes járata, ahol a sofőrnél kell fizetni.

De milyen koporsó legyen?, gondolta erre az ember, és elindult gyalog. Ahogy ment, mendegélt (eszébe jutott egy közelebbi temetkezési vállalat, a belvárosi temető mellett), hirtelen megszólalt a telefonja. Összerezzent, meglepődött, szinte valószerűtlennek tűnt, hogy ő még hívható. Hogy őt még el lehet érni.

Ráadásul a kijelzőn a 112-es szám villogott. Te jó ég, gondolta. Most jönnek értem. Bizonyára telepatikus vészjelzést kaptak tőlem a mentőállomáson. Felvegyem? És  mi van, ha a rendőrség? Halló, nyögte végül a telefonba.

Erről a számról kaptunk riasztást, válaszolták a vonal túlsó végén. Valamint tájékoztatjuk, hogy a hívását rögzítjük, és amennyiben téves jelzésre történő kivonulás történik, annak költségeit ön köteles megtéríteni, mondta egy szenvtelen, kissé unott hang. Mintha azelőtt éppen evett volna, fogából ciccegve szívta ki a bele szorult maradékot. Emberünk nyelt egyet. Nos… én csak tárcsáztam, de aztán letettem. Nem jelentettem be semmit. Rendszerünk nullahuszonnégy órás valós idejű helymeghatározásával látjuk, merre mozog. Dehát én… kérem, én nem riasztottam senkit. Most megy el a város legjobb lángosozója előtt, ne is tagadja. Emberünkben megfagyott a vér. Dehát kivel beszélek?! A vonal végén röhögés. Itt a rendőrség. Ne is próbáljon meg elmenekülni. Ez már aztán igazán egy rémálom, verte ki a hideg verejték hősünk homlokát.

Ezt én nem élem túl. Megnézte a telefonját, a kijelző tényleg a 112-t mutatta. Aztán szétkapcsolt.

A lángosozó mellől rákiabált valaki. Hé! Gyere ide, báttya. Egy pultra támaszkodó rendőr volt az, hevesen integetett felé. Meghívlak egy miccsre, ha már így rád hoztam a frászt. Ha szereted, kapsz hozzá mustárt is. Emberünk úgy indult el felé, mint egy zombi. Az egyenruhától egyszerre költözött belé valamiféle biztonságérzet és a gyomorgörcs. Jelzett a rendszer, hogy a közelemből történt egy hívás. Ezeket a számokat sosem hívjuk vissza, de tudod, unatkoztam. Gondoltam, játszom egy kicsit.

Ez egy ilyen ország, lehet benne játszadozni. Mese habbal.

Pont az a jó benne, hogy senki nem fog felfalni miatta. Ha vigyázol, nem is nagyon karcolod meg magad. Na, mit vagy úgy oda? Ne vágj már olyan képet, mint akinek lőttek, vágta hátba a rendőr vigyorogva a holtsápadt fickót. Nézd csak, meg is jött a miccs. Felezzünk! Egy neked, egy nekem. Nem kell úgy odalenni, báttya. Minden elmúlik.

S úgy is lett.


Magyar nyelvterületen nagy figyelmet kapott a Meseország mindenkié című könyv, amely több kortárs szerző meséjét tartalmazza, olyan meséket, melyek hősei marginalizált emberek. Még nagyobb figyelmet, amikor egy szélsőjobb politikus, Dúró Dóra ledarálta ezt, mert úgy értelmezte, hogy homoszexuális propagandát tartalmaz, s mint ilyen, veszélyes a gyerekekre. A Transindex szerkesztősége mélységesen elítéli a könyvpusztítást , éppen ezért erdélyi prózaírókat kértünk fel  olyan meseszövegek megírására, amelyekben minket, erdélyieket, romániaiakat érintő problémákat tematizálnak. Hogy bebizonyítsuk, a mese nem fertőz, mesélni bármiről lehet, és nagyon sok mindenről egyenesen szükségszerű is.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Láng Orsolya

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória