Az etnikai szavazás vége és egyéb mesék

A

A politika természetéből adódik, hogy az ebben a közegben mozgó szervezetek, pártok sikerességét vagy sikertelenségét négyévente mérik, a választásokon elért eredmény pedig gyakorta teljesen felülírja az elmúlt négy évben az adott pártról kialakult közvélekedést. Magyarán: egy politikai szervezet a mennybe megy, ha nyer, s a pokolra jut, ha veszít, még ha e két állapot között csupán egy pár szavazatnyi eltérés is van. Nincs ügyes második, csak ügyes első van, a második pedig jó eséllyel a kollektív emlékezet szemétdombjára kerül. Pár év távlatából ki emlékszik még a második helyezettek nevére?

(jó, mi, marosvásárhelyiek emlékszünk, mert többnyire mind a mieink voltak).

Ha viszont egy politikus vagy párt képes nyerni – mondom, akár pár szavazattal –, akkor egyszeriben sok bűne megbocsáttatik, szavazóinak méltó és bátor képviselője lesz, ha pedig veszít, akkor az adott párt belső válságáról, különböző belső érdekcsoportok aljas aknamunkájáról illik beszélni, hatalmi torzsalkodásokról, vezetőinek mélységes alkalmatlanságáról stb. A nyertes pártban persze nincs torzsalkodás, nincsenek ármánykodók, csupán ügyes fiúk és ügyes lányok, akik vállvetve és fáradhatatlanul dolgoznak az általuk képviselt közösség sorsának javításán.

Soós Zoltán marosvásárhelyi győzelme kétségtelenül nagy siker és nagy öröm a magyar közösség számára. Érthető, hiszen a 90-es márciusi eseményektől kezdve egy folyamatosan traumatizált, megfogyatkozott, szétcincált magyar közösség közös sikeréről beszélünk.

Mielőtt azonban máris azt gondolnánk, hogy a választások másnapjától teljesen új világra ébredünk, amelyben az Azomureș kombinát is rózsaszínű illatfelhőket ereget, azért érdemes végigfutnunk pár kérdésen. Mondom ezt amiatt, mert a nagyarányú marosvásárhelyi győzelem kapcsán a sajtóban, a hivatalos nyilatkozatokban olyan megállapítások is megjelentek, miszerint annak köszönhető a siker, hogy sikerült áttörni az etnikai gátakat, és a választópolgárok nem nemzetiség szerint, hanem programra szavaztak.

Lehetséges, hogy tényleg ez történt például Temesváron; Marosvásárhelyen azonban teljesen másról szól az élet.

E megközelítés meglehetősen félrevezető,

bár bocsánatos bűn: ez vélhetően Soós kétnyelvű „mindenkihezisszólok” jellegű kampányának igazolását szolgálja, amivel alapvetően nincs baj, legyen ilyen is, de a jelentőségét azért nem kell túldimenzionálni. És ezt vélhetően azok is tudják, akik ezt állítják, csak hát jól hangzik. Marosvásárhelyen nagyon is etnikai szavazás zajlott: ennek nagyon sarkítva az a lényege, hogy a magyarok egységesen és nagy számban egy jelöltre, a román választók pedig szintén etnikai alapon három komolyabb jelöltre szavaztak (valószínűleg, mert számukra nem állítottak egy mindenki számára elfogadható román jelöltet). Aki pedig a Soósra szavazó román nemzetiségűekre gondol, mint a „beautiful friendship” előhírnökeire, azt javasolnám, állítsunk szobrot egyenként nekik. Mind az ötüknek.

Jó, ez ebben a formában nem teljesen igaz, valóban voltak román nemzetiségű választók, akik Soósra szavaztak, de ezeket a szavazatokat vélhetően nem a Soós kétnyelvű kampánya hozta, vagy csak részben. Valószínűbb, hogy a POL holdudvarába tartozó liberálisabb román értelmiségiek szavaztak rá, de nem olyan számban, hogy ezzel Soós meggyőző, 50%-nál nagyobb fölényét magyarázni lehessen, és nem is indokolja azt, hogy rögtön az etnikai gátak átszakadásáról beszélhessünk Marosvásárhelyen. Soós győzelmét a magyarok elsöprő akarata és a román szavazók politikai fragmentálódása, valamint az ebből adódó tanácstalanság, zavar eredményezte. Hogy miért e zavar, arra a későbbiekben még visszatérek.

Az etnikai választóvonal fellazulásáról beszélni azért is elhamarkodottnak tűnik, mert az etnikai kérdés igazi próbatételei egyébként is most következnek Marosvásárhelyen. Ilyen a valós kétnyelvűség megteremtése a városban, a magyar intézmények egyenrangúvá tétele, a magyar gazdasági szereplők hátrányos helyzetének a megszüntetése (erre sokan azt válaszolnák, hogy a gazdaságnak nincs etnikai dimenziója – de van). Mind-mind olyan kérdés, amely a következő időszakban jelentős szembenállást eredményezhet a marosvásárhelyi közéletben, feltéve persze, ha az új városvezetés hozzá akar nyúlni érdemben a fentiekhez. Reméljük, hogy így lesz. Ezt csak azért tartom fontosnak megjegyezni, mert láthatóan máris megkezdődött az egyébként egyértelmű magyar siker ilyen irányú politikai fruktifikációja – ez nem baj, csak kár lenne elvinni ezt a kérdést is a politikai populizmus irányába, maradjunk inkább józanok, tartozunk ezzel a közösségnek.

Számomra a legérdekesebb dolog nem is Soós Zoltán győzelme: valóban nagy volt az esélye, időben „fel volt építve”, ahogy mondani szokás, a kampányba beleadtak mindent, nagyon sokan és nagymértékben megdolgoztak érte, ez tény.

A kérdés román dimenziója érdekesebb.

Pontosabban az: hogyan lehet az, hogy ebben a sokat átélt, megharcolt frontvárosban, a román nemzetpolitika ezen okkult, mengelei laboratóriumában ennyire simán történjen a rendszerváltás, a hatalomátvétel (meg ha egyelőre csupán szimbolikusan, de már ez is nagy dolog)?

Először is elgondolkodtató, hogy Soós népszerűségének tudatában a helyi román politikai erőknek nem sikerült megállapodniuk (nem is nagyon volt látványos kísérlet erre) egy többé-kevésbé közös jelölt támogatásában (igaz, korábban is volt több román jelölt, de valahogy azért mindenki azonnal tudta, hogy kire kell szavazni). Szembeötlő ugyanakkor, hogy ezúttal – egy-két kellemetlen intermezzótól eltekintve – elmaradtak a helyi RMDSZ-szervezetben, illetve a magyar szervezetek között a korábbi választások előtt az unalomig ismert, óramű pontossággal beinduló belső szembefeszülések, vádaskodások, széthúzások is.

Még szembeötlőbb, hogy a független magyar jelöltet nem érte igazán durva, őt lejáratni kívánó, magyarságában sértő, esetleg fenyegető támadás (ami egyébként akár meglepő is lehetne, ha nem itt élnénk már évtizedek óta, és ne láttuk volna számtalanszor, hogy milyen is egy becsületesen felépített, kiporciózott magyarellenes vásárhelyi propaganda-akció). De teljességgel hiányoztak azok a sztártémák is, amelyek akár „békeidőben” is képesek hetekig lázba hozni a közbeszédet: például a római katolikus iskola ügye, például az Unirea Líceumban tanuló román gyerekek sorsáért aggódó, „elesett” szülők ”kétségbeesett” nyílt levelei, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem minden hájjal megkent, fondorlatos, európai mázú vezetőinek „adminisztratív” intézkedései, amelyekről már a postáról látszik, hogy a magyarok ellen irányul… De hol maradtak a Lazăr Lădariu-szerű, gyomorforgató uszítások a helyi román sajtóban, hol vannak a máskor igen aktív, tehetséges Vadim-imitátor Marius Pașcan fenyegetőzései, hol marad a kétnyelvű utcanévtáblák ügyének Dallas-hosszúságú politikai szappanoperája?

Más dolog: nem kell tősgyökeres marosvásárhelyinek lenned ahhoz,

hogy felmerüljön benned a kérdés, hogyan lehet az, hogy a választások éjszakáján, amikor bekövetkezett a vásárhelyi román választók számára évtizedekig nemzeti apokalipszisként beállított magyar „hatalomátvétel“, senki nem akadt, aki kivonult volna román zászlóval a főtérre, hogy hangot adjon dühének és csalódottságának? És ennek valószínűségéről vélhetően nemcsak én fantáziáltam, bármi is volt a levegőben; egyébként szemtanúk szerint a sokat megélt marosvásárhelyi főtéren éjszaka hemzsegtek a belügyisek, akik végül unalmukban valószínűleg a virágóránál számolták a lassan múló, ám mégis változó időt…

Hogyan lehet az, hogy a választások másnapján egyetlenegy ember vagy szervezet sem kiáltott választási csalást, nem fellebbezte meg az eredményt, nem kérte a szavazatok újraszámolását (mindez azért nevetségesen életidegen, mert korábban Vásárhely a választásicsalás-gyanús esetekről híresült el, az éjszaka leple alatt járkáló „zsákos bácsikról”, akik hozták-vitték a szavazólapokat). Mindezek tetejébe a román polgármeserjelöltek egytől-egyig – még a magyar választók mumusa, Marius Pașcan is – igen jólfésült és visszafogott módon gratuláltak Soós Zoltánnak. Nem azt mondom, hogy ez nem pozitív fejlemény, sőt, ez lenne a normális, hanem azt, hogy mindez rendkívül furcsa abban a városban, amely az elmúlt évtizedekben minden volt, csak nem normális.

Fontos magyar győzelem történt szeptember 27-én, és ahogy mondják, fontos az egész városnak is. Harminc év elteltével azonban, azt hiszem, már elegendő tapasztalatunk van ahhoz, hogy megállapítsuk, Romániában a román–magyar kapcsolatok állapota, és egyáltalán az etnikai viszonyok minőségének alakulása nem kizárólag egyfajta természetes, organikus, jó, vagy akár rossz társadalmi folyamatok függvénye, még csak nem is feltétlenül a politikum látható dimenziójában mozgó szereplők, a politikai pártok és kisebbségi szervezetek szándékaitól, politikai cselekvésétől függ, hanem – legalábbis részben – tudatos, racionális, megszervezett, politikailag kiszámított, profi forgatókönyvek befolyásolják több-kevesebb mértékben.

Romániában az etnikai feszültségkeltés,

a különböző nemű, formájú, tartalmú diverziók, a politikai diskurzus kisebbségi szempontból pozitív vagy negatív alakulása valószínűleg szervezés kérdése is. Szomorú, de nem állhat távol az igazságtól az sem, ha azt állítjuk, etnikai szempontból Romániában maga a normalitás is szervezés, tudatos döntés kérdése. Mint ahogy ez történt most valahogy Marosvásárhelyen is. Jó, hogy így történt, de egyelőre csak találgatni lehet, hogy miért volt az az érdek, hogy itt és most normalitás legyen, nem kelteni hangulatot, nem megszervezni a román emberek tömeges szavaztatását, nem manipulálni az eredményt, nem egy adott román jelölt fele kanalizálni a választói szándékot, hanem hagyni, hogy minden úgy történjen, ahogyan a helyi közösségek szeretnék. Persze, ez nem csorbítja semmiben Soós győzelmének értékét, az ugyanis egyértelműen a magyar közösség példás kiállásának eredménye, bárki bármit is mondjon most az etnikai szavazás alkonyáról.

Ilyen megközelítésben Soós Zoltán győzelme történelmi fordulat: nem csak azért, mert bebizonyosodott, a magyar közösségben évtizedek kudarcai után is van még potenciál arra, hogy győzzön Marosvásárhelyen, de valószínűleg amiatt is, mert ezzel a választással végre megtört az 1990 márciusa óta tartó trend: az állam – legalábbis ez alkalommal – elengedte, szabaddá tette a vásárhelyi szavazópolgárok kezét.

Bár ez a feltevés

(még csak nem is elmélet, mert nem bizonyítható, de azért érdemes megfontolni) talán nem hangzik túl jól, azért szolgáltat némi reményt is. Ha ebben a városban meg lehet teremteni a békés politikai-etnikai váltógazdaságot, ha ebben az országban meg lehet szervezni a többé-kevésbé megfelelő, békés etnikai együttélés politikai feltételeit, akkor van elméleti lehetőség arra, hogy ezt a magyar politikai tőke hatékonyabb hasznosításával, a magyar együttműködési szándék okosabb kondicionálásával – és nyilván sok politikai felelősség- és kockázatvállalással, például kormányzati szerepvállalással – tartósan pozitív irányba lehessen befolyásolni.

Szóval, a győztesek a mennybe mentek, a bűnök megbocsáttattak. Most következik a munka, a választók erre szavaztak. Etnikailag. A magyarok is, a románok is.

Románia színeváltozása, különös tekintettel Marosvásárhelyre

Választói levél

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Csernik-Vass Attila
Csernik-Vass Attila

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória