A pápalátogatás nem csak egy történelmi esemény volt, hanem nagyszabású ceremónia, látványos médiaesemény is, tele tétova és merev diplomáciai gesztusokkal, szimbolikus ajándékozásokkal. Mivel maradtunk a pápalátogatásból? Milyen üzenetet hozott nekünk? Mondott-e valami maradandót ebben a nagy zajban? Sikerült a találkozás vele?
Nehéz erről körültekintően gondolkodni, beszélgetni, és lehetetlen sommásan megmondani bármiféle „lényeget”. Már abban sem tudunk egyetértésre jutni, hogy kit látogatott meg a pápa. A katolikusokat? Az erdélyi magyarságot? A román államot? Barátkozni jött az ortodox pátriárkával? Egyáltalán egyházi esemény, vagy népünnepély volt?
Ami engem illet, egyszerű emberként közelítem meg a kérdést.
Hiszen vallási nézeteink, politikai álláspontjaink, nemzeti identitásaink, gondolataink a világ dolgairól nagyon különbözhetnek, és megosztanak minket. De mindezek mögött tulajdonképpen egyszerű, érző és gondolkodó véges lények vagyunk. Emberek, akik küszködünk a saját és közös létezésünkbe belebonyolódva. Innen szemlélve a „történelmi jelentőségű esemény” szenzációja mögött kirajzolódik egy bölcs, kissé megfáradt öreg zarándok figurája, aki eljött hozzánk, s valamit adni szeretett volna nekünk. Persze, nem az aranyrózsára gondolok. Hanem olyasmire, mint a
az őszinteség, a szókimondó problémaérzékenység, és az alázatos szolidaritás.
Ugyanis vegyük észre, hogy érkezése napján, a hivatalos állami fogadásán úgy és olyasmiről beszélt, ami nem nagyon hangzik el a Cotroceni-palotában. A formális és technikai köszöntések után egyből leplezetlenül megnevezte Románia egyik nagyon égető problémáját: a kivándorlást. Hiszen részben a politikai-adminisztratív döntéshozók felelőssége is, hogy nagyjából 5 millió állampolgár kénytelen elhagyni az otthonát és hazáját, hogy megélhetést és emberhez méltó életet külföldön keressen. Arra is reflektált, hogy ennek milyen kulturális-szellemi-lelki hatásai vannak, és mennyire romboló ez az életminőségre nézve. De azon túlmenően, hogy ezzel szembesítette a jelenlévő hatalmi pocizóban lévő közméltóságokat, arra is példát mutatott, hogyan kell a kivándorlás áldozataihoz viszonyulni. Alázatosan, tisztelettel, szolidárisan:
„Tisztelettel adózom Románia összes fia és lánya áldozathozatala előtt, akik a kultúrájukkal, értékeikkel és munkájukkal azokat az országokat gazdagítják, ahová kivándoroltak, és munkájuk gyümölcseivel segítik az otthon maradt családjukat” – monda ország-világ előtt.
Mértéktartásból, szerénységből, egyszerűségből is példával járt elől,
azzal a gesztusával, hogy egy Daciával közlekedett, ami közismerten Európa egyik legolcsóbb autója. Szinte meghökkentő volt látni a luxus Mercedesek, Audik és Volkswagenek között a kis kék Logant; a hazai egyházi és állami közméltóságok előszeretettel használják az autót státusszimbólumként, pedig lám, olcsó járművel is lehet közlekedni. Amikor előre ül a Logánban, akkor a saját státuszhelyéről is lemond, és csak mint egy érdeklődő ember utazgat, nyitott ablakkal integetve az őt köszöntőket. Az a közvetlen egyszerűség pedig, amikor az épülő Nemzet Megváltásának Katedrálisa előtt ő maga nyitja ki az ajtót, majd diszkréten becsapja maga mögött, élesen rávilágít a fontoskodó, urizáló szokásainkra, s státus-marakodásainkra.
De azt hiszem, az is ide tartozik, hogy amikor nem tudott helikopterrel Csíkszeredába repülni, nem módosítja a programot, hanem Marosvásárhelyig repülőzik, és onnan autóval megy Csíksomlyóra. Egy akkora út nekem is fárasztó, gondoljunk bele, mekkora áldozat ez egy 82 éves embertől, aki az út után egész nap sűrű és fárasztó munkát végez. A székelyföldi homíliájában
a párbeszédre, az egységre és a testvériségre hívta fel a figyelmet.
Több nemzeti érzületi ismerősöm is elmarasztalóan értékelte, hogy nem szólalt meg magyarul, közvetlenül a magyar himnusz eléneklése után visszavonult, meg hogy egyáltalán nem méltányolta eléggé a székely, az erdélyi magyar kisebbség helyzetét. Ahogy én értelmezem az ott történteket, azt látom fontosnak, hogy arra irányítja a figyelmet, hogy mennyire sokfélék vagyunk, mennyire sokszínű az Erdélyi kultúra és nép. De ezek a sokféleségek – valljuk be – gyakorlatilag párhuzamosak egymással, ezért indokolt a felhívás a párbeszédre. Fontos itt a többnyelvűség megjelenése – a pápai homília három nyelven hangzott el, a könyörgésben minden felekezet anyanyelvén szólalt meg –, de még fontosabb a mondanivaló. Hogy valójában emberileg mindannyian testvérek vagyunk, nemzetiségre és vallási felekezetre való tekintet nélkül. Azért többnyire mi, romániai magyarok, székelyek a román testvéreinket idézőjelben emlegetjük csak. Arra is felhívta a figyelmet, hogy:
„nem szabad elfeledni vagy tagadni a múlt összetett és szomorú eseményeit, azonban ezek nem jelenthetnek akadályt vagy ürügyet, hogy meggátolják a vágyott testvéri együttélést.”
Mi azért eléggé nacionalista módon nagyon ragaszkodunk ezekhez a testvériességet akadályozó, gyakran egyoldalúan ismert történelmi sérelmeinkhez. Pedig emberileg, a szeretet útján haladva – keresztény zarándokként, akár a pápa, vagy egyszerű világi vándorként –, lehetne a felszínes és közhelyes „egység” helyett valódi együtt járás is az emberi létezésünk.
Balázsfalván, ahol boldoggá avatott hét görögkatolikus mártírt, a
a romboló politikai ideológiák veszélyéről beszélt:
„Kedves testvéreim, ma is felütik a fejüket olyan új eszmék, amelyek alamuszi módon próbálnak előretörni és a leggazdagabb kulturális és vallási hagyományokból érkező embereket is el akarják szakítani gyökereiktől.”
Szóvá tette az ideológiai gyarmatosítások megosztó, ellenségeskedést szító, dehumanizáló, kirekesztő jellegét is, aminek apropóján utalt az 1568-os tordai országgyűlésen hozott, vallási toleranciáról szóló rendelkezésre. Úgy értékelte a vallásszabadság lényegét, mint amely elutasít mindenféle radikalizmust, fundamentalizmust, és a lehető legszélesebben kiterjesztett toleranciát hirdeti. Úgy vélem, ha kicsit körültekintőbben tájékozódunk Ferenc pápa tevékenységét illetőleg, akkor ebbe nemcsak a keresztény felekezetek tartoznak bele, hanem például az iszlám is. Mint ahogy a jelenlegi dehumanizáló, romboló eszmék között ott van a rasszizmus, az etnicizmus és a populizmus is. Hogy ez mennyire illeszkedik bele abba a szellemiségbe, amit képvisel, azt igazolni látszik a
bocsánatkérése a roma közösségektől az őket ért sérelmek miatt.
„Nyomja egy teher a szívem.” – vallotta be a katolikus egyház vezetője, majd így folytatta: „A diszkrimináció, a szegregáció és a rossz bánásmód terhe, amit közösségeiknek el kellett szenvedniük. A történelem azt bizonyítja, hogy a keresztényektől, még a katolikusoktól sem volt idegen ez a bánásmód. Emiatt szeretnék bocsánatot kérni. Bocsánatot kérek az egyház, az Úr nevében önöktől azokért a pillanatokért, amikor a történelem folyamán diszkrimináltuk, rossz bánásmódban részesítettük önöket, rossz szemmel, Káin szemével, és nem Ábel szemével néztük önöket, és nem voltunk képesek értékelni önöket.” Mi is bevallhatnák, mert mi, egyénileg, közösségileg, politikailag, még mindig diszkrimináljuk, szegregáljuk és rossz bánásmódban részesítjük a roma embereket. Romániának – és Erdélynek is – egyik legnagyobb vétke az emberség ellen éppen ez, és még megközelítőleg sincs tematizálva, megoldva semmi sem ezen a téren.
„A közömbösséggel tápláljuk az előítéleteket és gyűlöletre uszítunk. Ahányszor elhamarkodottan ítélünk, szavakkal megsértjük a másikat, távolságot ékelünk egymás közé. Amikor valakit hátrahagyunk, az emberiség nem tud már előre menni. Nem vagyunk jó keresztények, de még emberek sem, ha nem vagyunk képesek látni magát a személyt, előítéleteink nélkül” – hangsúlyozta ki Ferenc pápa. Ezt mind egyénileg, mind a községi képviseleti szintektől, egész az állami, sőt azon túlmenően is megszívlelhetjük. Mert ezt nem is valljuk be, nem is bánt, nem is kérünk bocsánatot. Mert számunkra a cigány gyakran nem ember, csak bűnöző, tolvaj, rabló és gyilkos. De közben így, ezzel a hozzáállással, már mi sem vagyunk jó emberek és jó keresztények. Súlyos üzenet, kétségkívül, csak legyen „hallásunk” és „látásunk” rá.
De végső soron maga a pápai látogatás is egy emberileg érvényes üzenet volt, a felhívás:
„Camminiamo insieme!”
Úgy gondolom, ezt az eredeti felhívást, nem a legszerencsésebben fordították magyarra úgy, hogy „Járjunk együtt”. Hiszen elég esetlenül és magyartalanul hangzik, az a helyzet jut eszembe róla, amikor fiatal szerelemesek elkezdenek „együtt járni”. Pedig a pápalátogatás felhívása ennél mélyebb.
Nem csak arról van szó, hogy a „cammino” olasz szónak „úton levés” jelentésárnyalata is van, ami a latin nyelvekben egyértelműen kapcsolódik a zarándoklathoz. Gondoljunk csak a spanyolországi El caminora, de ezt az értelmezési irányt erősíti a csíksomlyói beszéd utalása is, mi szerint maga a pápa zarándokként érkezett a Mária-kegyhelyre. A mottóval kapcsolatban itt lehet alaposabb tájékoztatást találni.
Hanem – egy tágabb kontextusban – arról is szó van, hogy az emberi életút egy zarándoklat, vagy vándorlás, amely a születésünktől a halálunkig tart. Ezen az úton mi emberek együtt kellene járjunk, békében, szeretetben, testvérként. Hiszen Isten és ember előtt ebben a kozmikus haladásban egyenlőek vagyunk, egyenlőként veszünk részt benne.
Ez a bölcs öregember erre az útra hív minket, mindannyiunkat. És azért nagyon erős üzenet ez a felhívás, felszólítás, mert mi politikai-, ideológiai-, gazdasági-, és személyes érdekek miatt nem így járunk az úton, nem így járunk el hétköznapi teendőinket végezve, nem ez a hivatalok eljárási módja. Mert mi az embertársainkat elnyomjuk, kirekesszük, megalázzuk, megmérgezzük, és megbetegítjük saját és embertársaink lelkét; közben tönkretesszük a környezetünket, kizsákmányoljuk a természetet és felelőtlenül pusztítjuk a bolygónkat, amely mint parányi égitest, bolyong, vándorol, zarándokol a végtelen világegyetem döbbent, szent csendjében.
