Három okból szinte lehetetlen a romániai forradalomról tisztességesen beszélni. Ez a három ok:
- a teljes kelet-európai demokratikus rendszerváltásban való általános csalódás, kiábrándulás, az 1989 utáni rendszerekkel szembeni jobb- és baloldali gyűlölet, amely visszavetül 1989-re;
- a rendkívüli romániai paranoia, amely szenvedélyesen tagadja a legnyilvánvalóbb tények megtörténtét (ennek vannak párhuzamai másutt, így Magyarországon is [„nem volt rendszerváltás”], de itt csak a szélsőjobboldalon; Romániában a liberális demokraták még a saját forradalmi érdemeiket is letagadják, nehogy csorba essék a sötét összeesküvés meséjének kerekségén);
- az elemzésre nem méltatott magyarországi románellenesség – elvégre az antiszemitizmusról, a cigánygyűlöletről, a nyugatellenességről, az iszlamofóbiáról szólnak írások, de erről az érzületről, amely mindegyiküknél intenzívebb, soha szó nem esik –, ennek több változata is van: a jobboldali magyar politikai közvélemény gyűlöli, a liberális magyar közvélemény lenézi a románokat (és a többi ortodox nemzetet: az oroszokat, szerbeket, görögöket stb.); románokról – néhány kivételesnek kinevezett, mert Nyugaton elismert „balkáni” művésztől eltekintve – jót mondani a mai magyar sajtóban lehetetlen és képtelen dolog.
A tűrhetőbb erdélyi magyar lapok és portálok rendszerint mulatságosnak tüntetik föl a románokat, akik oly kócosak és rendetlenek és „muzsikok”…
Mi most mindezeket a tényezőket a lehetőségig figyelmen kívül fogjuk hagyni.
Bármilyen meglepő, mi nem vagyunk se nyilas-turáni, se liberális nacionalisták.
A romániai forradalomnak van néhány sajátszerűsége, amely a megdöntött rendszer jellegzetességeiből fakad, amelyeket magyarul nem nagyon szokás emlegetni.
Az egyik és talán a legfontosabb: a sztálinista diktátor, Gheorge Gheorghiu-Dej teljhatalommal 1948-tól 1965-ig (haláláig) irányította Romániát. Az 1956-i fordulat, amely újfajta („posztsztálinista”, reformista) rendszervariánst hozott létre Hruscsov, Gomułka, Kádár vezetésével – ez utóbbi kettő még börtönben is ült a sztálini korszakban – , Romániában soha nem következett be. (A mára elfelejtett „eurokommunizmus” recepciója Romániában csak az egyes „kommunista” állampártok önállóságára korlátozódott, míg pl. Magyarországon – az olasz „reformkommunistákon” kívül olyan emberek hatására is, mint az 1968 után az Ausztriai Kommunista Pártból kizárt Ernst Fischer és Franz Marek: ők Budapesten népszerűek voltak – valamiféle lanyha humanista puhítást jelentett az MSZMP ún. értelmiségpolitikájának bizonyos területein.)
Mivel a sztálinista Gheorghe Gheorghiu-Dej és rezsimje soha nem követte az SZKP XX. kongresszusának iránymutatásait – amelyekből hosszabb távon a sztálini világbirodalom megingása és fölbomlása következett –, természetesen kénytelen volt már az 1960-as évek elején szembefordulni a Szovjetunióval és a KGST-vel: ebből következett a rezsim egyre nacionalistább jellege is. A terror Romániában is enyhült valamelyest (egy időre), de a pártapparátus kontrollja szoros maradt, a gazdasági, szociális, kulturális reformok elmaradtak. Románia már ekkor következetesen a posztsztálinista szovjet kormányzat (előbb csak a „szocialista táboron” belüli)
ellenfeleivel szövetkezett.
A hagyományos román oroszgyűlöletet (kezdetben csak suba alatt) rehabilitálták: az „internacionalista” KGST-törekvéseket az akkor nem létező magyar irredentizmus moszkvai pártolásával vádolták (mint újra ma is), és utat nyitottak a Nyugat régiónkban mindig divatos, vidékies bálványozásának. (Ez akkoriban még nehézségekbe ütközött, mert közismertek voltak az Egyesült Államok vietnami háborújában az amerikai állam által elkövetett emberiség elleni – iszonyatos – bűntettek, háborús bűnök, amelyekkel megszegték mind a genfi egyezményeket, mind pedig a nürnbergi pör alapokmányának elveit, amelyeket az ENSZ egyhangú szavazattal a nemzetközi jog, a Kongresszus pedig az amerikai jog részévé tett. Vö. Günther Anders: Nürnberg und Vietnam, 1967. A „Nyugat” mint olyan ekkoriban csak élesen jobboldali embereknek és a nyugati – nukleáris – háborús politika titkos támogatóinak, nem ritkán egykori náciszimpatizánsoknak jelenthetett ihletést a keleti tömb diktatúráival szemben. Ilyen ember több volt a kelet-európai középosztályokban, mint hinnénk.)
Gheorghiu-Dej halála után a Nicolae Ceaușescu által vaskézzel vezetett pártapparátus és „belügy” – pár átmeneti (főleg ideológiai) reformgesztus után, amely immár teljesen szabad kezet adott a román értelmiség szovjetellenességének, konzervatív nacionalizmusának és alig rejtett „völkisch” tendenciáinak – fönntartotta a szerkezetében változatlan sztálinista hatalomgyakorlást, ám kiegészítette a „totalitárius” ízlésű, részben észak-koreai, de főleg vasgárdista és náci ihletésű tekintélyi tömegmozgósítással („fölülről”), és „mozgalma” fő eszközévé tette a „kultúrát”.
„Kultúrán” itt csak részben kell magaskultúrát értenünk (amelyben az a fajta obskurantista, ősködő ultrasovinizmus, amolyan Kásler Miklós-féle, uralkodott már az 1970-es évek eleje óta, amilyenhez hasonló csak mostanában terjedt el Magyarországon, de itt ma is kisebbségben van), főleg az óriási, nemzeties folklór- és rockfesztiválok, könnyűzenés nackó tévégálák, sportkultusz és elvadult militarizmus, gigantikus népnemzeti tömegrendezvények és tömeggyűlések (mindig népzenével és néptánccal) uralkodtak.
Ehhöz társult persze a változatlan sztálini iparfejlesztés, „természetátalakítás”, urbanizálás, lakótelep-építés, erőteljes társadalmi mobilitás, teljes foglalkoztatás – s evvel persze a pokoli eladósodás, deficit, tőkehiány.
Ugyanakkor persze az 1940-es évek végétől az 1980-as évek végéig 15-szörösére (!) emelkedett a romániai GDP. Az 1987-i életszínvonal eléréséhez teljes évtized kellett a forradalom után. De a föllendülés és a (rendszerváltás utáni) visszaesés nemcsak Romániára jellemző Kelet-Európában. Nem ez az egyedülálló Romániában.
A Ceaușescu-rendszer az egyetlen nyílt kísérlet volt a fasizmus és a sztálinizmus egyesítésére, amely idővel egyre inkább csak fasiszta lett.
A rendszer ideológiai pátoszának a lényege a szovjetellenesség (kisebb mértékben – a román közvéleményben a rendszer tulajdonságaként furcsán elfelejtett – magyarellenesség) volt, amelyet Ceaușescu a Nyugattal való nyílt szövetségkötéssel és a Szovjetunióval való majdnem nyílt gazdasági és katonai szakítással koronázott meg. Ebben Ceaușescu – szemben minden ellenkező híreszteléssel – sokkal messzebb ment, mint Tito, sokkal szovjetellenesebb volt, mint de Gaulle, Willy Brandt vagy Bruno Kreisky, és kínai kapcsolatának se volt más értelme, csak ez. Cserébe megkapta a Nyugat nagyrabecsülését és kitüntető tiszteletét. Londonban úgy fogadta őt II. Erzsébet királynő, ahogyan amerikai és francia elnökökön (meg Nehrun és Titón) kívül soha senkit (a legnagyobb kitüntetést, a Bath-rendet is megkapta). Nixon és de Gaulle és megszámlálhatatlan nyugati újság – amire nem szívesen emlékeznek –
az egyik legnagyobb európai államférfinak tartotta.
A gazdasági hanyatlással együtt erősödő terror, a korrupt helyi basák népellenessége, a természeti csapások (földrengés, árvizek), az őrjöngésig fokozott „dák” ultrasovinizmus – amelyet „bizonyos körök” (jól emlékszem) Magyarországon is méltányoltak (mint antikozmopolita módszert) anélkül, hogy a románokat (mint népet) megkedvelték volna… – lassacskán elsöpörte, az 1980-as évek közepére pedig már nagyrészt megszüntette a rezsim támogatottságát, elismertségét. Ezt „népszerűségnek” azért nem nevezném az 1968 és 1973 közötti rövid szakasz kivételével. (Ne feledjük, hogy Nicolae Ceaușescu tiltakozott 1968-ban Prága szovjet – és magyar! – megszállása ellen, s pillanatokra újraéledt a román-csehszlovák-jugoszláv „kisantant” összetartás, méghozzá nemes ügyben. Ekkor még nagyon sok erdélyi magyar is a pártvezetés oldalára állt, a prágai tavasz és a demokratikus szocializmus látszólagos reményének a védelmében. Bár azért jó sokan átláttunk a szitán.)
A ’80-as évekre mindebből az éhezés, a fázás, a fasiszta propagandaüvöltés és a belügyi/katonai uralom maradt (még a pártapparátusban is elindult valamiféle nyugtalanság és erjedés, amelyet tömeges személycserékkel egy időre megoldottak).
Ugyanakkor a rezsim nem hagyott föl a mozgósítás és mozgósítottság rutinjával (bezzeg Orbán hogy fölismerte, hogy a „polgári köröket” és „békemeneteket” nem kell erőltetni, mert esetleg aztán nem lehet megfegyelmezni őket), és ennek a kényszere egyre nagyobb fölháborodást keltett. Ugyanakkor a maga erejét megtapasztaló politikai „tömeg” körvonalai ekkor alakulnak ki. Ez a „tömeg” győz 1989 decemberében, és ez a „tömeg” dominálja azóta is a román politikát.
Tudni kell, hogy a román politika sokkal erőszakosabb, mint a magyar. Merényletek (több miniszterelnököt, pártvezetőt meggyilkoltak az 1930-as években), trónfosztások, csoportos (illegális) kivégzések, tömegmészárlások, pogromok, utcai összecsapások, tömegdemonstrációk, fegyveres fölkelések, katonai puccsok stb.: „a tömeg”, „az utca” és „a puska” nagyobb szerepet játszott és játszik Romániában, mint Magyarországon.
Antonescu marsall – aki saját kezűleg (vagyis a román hadsereg és csendőrség véres kezével) végzett a román zsidókkal, nem a németek kezével, akinek a hadserege (egyedüliként a nem német tengelyhatalmak közül) komolyan és sikeresen harcolt az orosz fronton – az egyetlen náci szövetséges volt, akit Hitler őszintén tisztelt. Dinamikáját az NSDAP-n kívül legdinamikusabb európai fasiszta mozgalom, a Vasgárda vad energiájának és paraszti bázisának, milliós tömegeinek és népi vallásosságának köszönhette. Lengyelországon kívül csak Romániában volt az 1960-as évekig változó erejű, de évtizedekeig kitartó antikommunista („zöld”, azaz vasgárdista) gerillamozgalom a hegyekben, főleg Erdélyben és a Bánságban. A karlista, antoneszkánus és „kommunista” hatóságok által kivégeztetett vagy egyszerűen meggyilkolt vasgárdista ellenállókat a mai román ortodox egyház egyetemlegesen szentté avatta. (Szó szerint; nem tréfa.)
A kommunista mozgalom a régi Romániában, különösen Moldvában, Besszarábiában, Bukovinában szintén elég brutális volt, de a famunkások között Erdélyben is (gyímesi fölkelés, 1934).
A Ceaușescu-rendszer militantizmusa és militarizmusa (hazafias gárdák stb.) tömegeket fegyverzett föl. A rendszert megdöntő erőket – szándékával ellentétben – maga a rezsim állította csatasorba.
Amikor Kelet-Európában mindenütt fölbomlott a bizonytalan posztsztálinista reformkurzus, többpártrendszerű polgári köztársaságok kezdtek alakulni (különféleképpen; de közös volt ezekben a népi nyomás, a szerveződő civil társadalom és a tárgyalásos kompromisszum, illetve az állampártok kapitulációja), Moszkvában a teddide-teddoda Gorbacsov végezte habozva a világszellem munkáját, Ceaușescu jottányit sem engedett, sőt: őrült hübrisze arra késztette, hogy az őt már gyűlölő, koplaló munkásokkal tovább ünnepeltesse magát.
Ez csak úgy végződhetett, ahogyan végződött.
A rendszer megbukott. De ilyenfajta diktatúrák addig csak háború (nem polgárháború, hanem államok közötti háború) következtében buktak meg: a társadalomnak semennyi ideje se volt fölkészülni.
Az elkerülhetetlen zűrzavarban – amelyben a halálra rémült, parancsnok nélkül maradt román fegyveres erők szédülten lövöldöztek a népre és egymásra – elterjedtek a minden forradalomra jellemző mítoszok: a fegyvert céltudatosan forgató külföldi (hová valósi? senki nem tudja) ügynökökről (azóta se került elő egy se), a titokzatos „terroristákról”, a spontán fölkelést állítólag „mozgató” titkosszolgálatról stb., az athéni hermák megcsonkítása és Catilina összeesküvése óta ugyanezt halljuk. (Közben már Romániában is megjelent a magyarországi jobboldalon már rég domináns másik összeesküvés-elmélet, amely szerint a brutális, katonai erővel fönntartott „keleti kommunizmus” összeomlott, ám a nyugati egyetemeken szellemi, erkölcsi, konszenzuális eszközökkel diadalmaskodó „kulturális marxizmus” becsempészte a sokkal veszélyesebb „nyugati kommunizmust” a liberalizmus, környezetvédelem és politikai korrektség trójai falovába bújtatva, és így tovább.)
A véletlenül a forradalom élére került finomvegyes vezetőség annyira rettegett a Ceaușescu-házaspártól (mint kiderült, alaptalanul, a pártvezetés katonai támogatói elillantak), hogy az ismeretes, szörnyű (és elég hagyományos) módon kivégeztette őket, és a rögtönzött, nevetséges katonai pörről és a két ember golyó általi haláláról szóló híres-nevezetes filmet le is vetítették a televízióban a világ szadistáinak őszinte örömére. Azóta is avval vádolják Nicolae és Elena Ceaușescu kivégzőit, hogy valaminő rejtélyes módon evvel a Ceaușescu-rezsim érdekeit szolgálták.
Mindezek természetesen bárgyúságok.
Zűrzavar ide vagy oda, a román nép a legklasszikusabb módon küzdött a szabadságért, a zsarnokság ellen, és győzött.
Hannah Arendt a forradalomról szóló híres esszéjének (1963, magyarul 1991) az elején mondja, hogy meglepő: a forradalmak mindig a zsarnokság ellen irányulnak, és céljuk mindig a szabadság (ha a végeredményük nem is mindig az). Ez illik a romániai forradalomra, amelyben a fegyvertelen nép (románok, magyarok, romák) olyan hősiesen állt ellen a diktatúra haderőinek, hogy az erkölcsileg megrendült katonák nagy része átállt a nép oldalára – ez számtalan győztes forradalom forgatókönyvéhez tartozik.
De Hannah Arendt másik nagyívű kijelentése a forradalmak általános jellemzőiről – a romániai eset tekintetében – már problematikusabb: „…Egyetlen forradalmat sem a tömegek kezdtek, bármilyen szélesre tárta is a forradalom a tömegek előtt a kapukat, ahogy egyetlen forradalom sem volt zendülés eredménye, bármilyen általános is volt az elégedetlenség, sőt: bármennyire konspiráltak is egy országban.”
Márpedig a romániai forradalom pontosan olyan volt, amilyen Arendt szerint nem lehetett. Alkalmasint Arendt tévedett, nem a forradalom.
Filozófiai előkészítése – ami szerény mértékben ugyan, de Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, az NDK-ban valamennyire azért folydogált – nem történhetett meg, mert a totális (negyedrészt sztálinista, háromnegyedrészt fasiszta) diktatúrában nincs politikai és morálfilozófiai vita, még a föld alatt se. Az nem elmélet, hogy számosan utálják a rendszert.
A nagy európai forradalmakat – a franciát és az oroszt – évszázados, részben földalatti szellemi munka (szubverzió) előzte meg. A francia és az orosz forradalom addig ismeretlen, eget rengető programmal verte szét radikálisan a fönnállót és változtatta meg a világot. Rousseau és Marx nem azonos Robespierre-rel és Leninnel, de a kontinuitás azért tagadhatatlan. A kelet-európai – önjellemzésük szerint demokratikus – forradalmaknak is volt félénk utópiájuk: a soha nem létezett múlt és a soha nem létezett Nyugat, a „kommunista” eredetű diktatúra elvont ellentéte.
Tehát olyasmi, amiről a kelet-európaiak azt hitték, hogy már létezik, megvan. A cél – a modern forradalmak történetében talán először – helyreállítás, mintakövetés és utolérés volt, nem újítás. Gondolatai nem voltak forradalmiak, csak érzülete és olykor a tettei. (Vö. újabb idevágó írásaimmal itt és itt, régebbiekkel itt és itt.)
Konzervatívok azért gyanakodtak „a filozófiára” és „az elméletre”, mert egylényegűnek tartották őket a forradalommal. Kant és Fichte és (az ifjú) Hegel volt a francia forradalom filozófusa. A konzervatívvá vált Hegel – mindennek ellenére – minden július 14-én megivott egy pohár vörösbort a nagy forradalom emlékezetére. Elképzelhetetlen, hogy ezt mai gondolkodó 1989. novembere vagy decembere tiszteletére megtegye.
Éppen ezért volt annyira népszerű az 1968 utáni Európában Wittgenstein és Heidegger, mert mindketten az antimodernista antifilozófia mesterei voltak. 1989 restaurációs elemei – mindenekelőtt a kapitalizmus helyreállításának ábrándja – nem engedték „a más” filozófiai elméleteinek a kialakulását, noha a tőkés restauráció a nagy ipari-technikai fejlődési szakasz befejeződésekor (ez Nyugaton már az 1970-es évek óta fölgyorsult folyamat volt) csak rombolás lehetett; nem új gazdaság született, hanem a meglévőt söpörte el a változás, amely szabad utat engedett az ipartalanításnak és a döbbenetes mértékű munkanélküliségnek. Az utópiátlanság negatívumát a tiszta negativitás követte – tisztán politikai pozitívumokkal: többpártrendszerrel, sajtószabadsággal, nyílt társadalmi konfliktusokkal. De ezekben a pozitívumokban se hisz már senki.
A romániai forradalmat egyrészt népi spontaneitás és önföláldozás, heroizmus jellemezte, másrészt a zűrzavar és – a nagy forradalmakból (a francia és orosz forradalomból is) jól ismert – pánik és paranoia. A Bibó által szabadságellenesnek, „antidemokratikusnak” értelmezett félelmi típusok (rettegés a külföldtől, rettegés a jórészt nem létező „rejtett erőktől”, rettegés az összeomlott állampárttól, rettegés a túlbecsült vasgárdista fasizmustól stb.) domináltak, egymással is összekeveredve. A kezdet kezdetétől megvolt „az elárult forradalom” képzete és a megtorlás hangos utcai követelése.
A „forradalom a forradalomban” – amelyet a bukaresti Egyetem téri (Piața Universității) diáktüntetők képviseltek – „ellenforradalomként” értelmeződött, amellyel szemben fölléptek a fővárosba csődített bányászok, akik egy másik „forradalom a forradalomban” nevében verték le az előbbit a legnagyobb brutalitással, hogy aztán mások ezt is „ellenforradalomként” értelmezzék.
Az 1989-i mixtúrából hiányzott Romániában (történetileg magától értetődően) – és ez alapvetően, meghatározóan fontos – a Nagy Imre és Alexander Dubček (és Santiago Carrillo) nevével szimbolizált, reformáló szocialista humanizmus és antisztálinizmus, hiszen a „hruscsovi”, „huszadik-kongresszusos” fordulat Romániában SOHA nem történt meg, még az életszínvonal-emelés, a fogyasztás vonatkozásában is csak alig és vonakodva. Tehát az antisztálinista szocialista humanizmus végső bukása (1968) utáni belső baloldali ellenzékiség se jöhetett létre, mint Kelet-Európában szinte mindenütt (a Szovjetunióban is, ahol valóban hősies, vakmerő emberek először indították útjukra az emberi jogokat védő csoportokat, dacolva az iszonyatos erejű, félelmetes rendszerrel).
A demokratikusnak fölcímkézett új antikommunista román értelmiség az akkori neokonzervatív korszellem jegyében vegyítette a forradalomellenes nyugati hagyományt (Tocqueville, Burke, Arendt, Furet stb.) a már a Ceaușescu-korszakban előretört nemzeti misztikával (az Edgar Papu professzor által bevezett „protokronizmusra” utalnék itt példaként, amely szerint a románok mindent mindenki más előtt födöztek föl már az előidőkben) és a Vasgárda jelentős gondolkodói hagyatékával (Cioran, Eliade és sokan mások). Ebből máig megmaradt az antiplebejus elitizmus és a hagyományos oroszellenességgel vegyített antikommunizmus. (Némileg hasonlóan Lengyelországhoz – bár a román rezsim már az 1960-as évek eleje óta élesen szovjet- és oroszellenes volt és maradt.)
Ennek az értelmiségnek kellett volna ellenállnia a különféle jogállam-ellenes, diktatórikus törekvéseknek. Annak az értelmiségnek, amelyet Magyarországon (pontatlanul) „balliberálisnak”, sőt (még pontatlanabbul) „baloldalinak” hívnak, Romániában a „jobboldal” a funkcionális megfelelője, mert a forradalom első spontán szerveiből (a közüdv frontja, a FSN, amelyet magyarra jellegzetes értetlenséggel „a Nemzeti Megmentés Frontjának” fordítottak) Ion Iliescu vezetésével alakult párt (a mai PSD) számít „baloldalnak”. Ez a párt ma az elszegényedett vidék elitellenes, plebejus, nacionalista, klerikális (hanyatló) pártja szemben a nagyvárosok elitista, népellenes, nacionalista, klerikális (növekvő) pártjaival (PNL, USR-Plus), amelyeket „liberálisnak” és „demokratikus jobboldalinak” szoktak nevezni. A népjóléti, újraelosztó, progresszívan adóztató, béremelő, értelmiségellenes „populizmus” (PSD) szemben a korrupcióellenes, Nyugat-bálványozó, konzervatív, technokrata, piacbarát, reáljövedelem-mérséklő, „rendteremtő”, jogászias-etatista, „diplomás” jobboldallal.
Mindennek a gyökere az 1989-i románai forradalom.
A forradalmi népi spontaneitás megtapasztalása rendkívüli mértékben félőssé tette a romániai uralkodó osztályt s a vele összefonódott állami eliteket. Az egyik irányzat (ennek volt jobboldali variánsa is Traian Băsescu elnöksége alatt) igyekszik lekenyerezni a lakosságot és kiszolgálni föltételezett előítéleteit, a másik (ennek volt ún. „baloldali” variánsa is Adrian Năstase és Mircea Geoană miniszterelnöksége alatt) technokrata tervezéssel, nyugati befolyással, törvényi szigorral, hatósági keménykedéssel, civilizációs demagógiával, rendpárti moralizálással próbálja kordában tartani a „tudatlan” népet. Amelynek az a balszerencséje – hogy szemben a magyar néppel, amely 1956 óta hallgatni volt kénytelen – egyszer megmutatta az erejét.
A spontánul lázadó népi erőnek ez a spektákuluma olyan felejthetetlenül rémítő a fönnálló polgári társadalom (a tőkés establishment) számára, hogy a romániai forradalmat azóta is rágalmazni kell (vagy a sose létezett romániai „kommunizmus” elleni öntudatos föllépéssé stilizálni). Az elvadult antiszemitizmus és magyarellenesség jelenleg nem nagyon divat (noha bármikor kiújulhat) – hiába fújja föl a csúf, de elszigetelt epizódokat a mindenpárti magyar sajtó, amely már az 1970-es évek óta Romániában csak a magyarkérdést veszi észre máig – , mindennek a középpontjában az alantasnak, parasztnak tartott „népi káderek” pitiáner megvesztegetési és csalási ügyei állanak, amelyek révén jogi úton kellene megszüntetni az úgy-ahogy mégiscsak a PSD-hez köthető egyenlőségi törekvéseket (akármennyire színlegesek is legtöbbször). A forradalmat kisajátító hajdani vezetők (Ion Iliescu, Petre Roman) elleni, agyzsibbasztóan képtelen büntetőpör is arra való, hogy áterőltessék a forradalom ma hivatalos értelmezését – a buta nép fejetlen randalírozása: a mindenkori konzervatív álláspont – , amelyet Magyarországon úgy fejez ki 2019. decemberében a rendszerajatollah, Kövér László parlamenti elnök, hogy jobb lett volna annak idején köztársasági elnöknek az állampárt Politikai Bizottságának tagja és művelődési minisztere (Pozsgay), mint az 1956-i forradalom hőse, a politikai pörben elítélt író (Göncz). Ezen azt érti, hogy az egykori rendszerváltó népségnek (beleértve ifjúkori önmagát) anno elment az esze.
A pillanatnyi romániai politikai elitek ideológiai kapitalizmus-apológiája (mivel erről 1989. decemberében szó se volt) – amelyhez hasonló pimasz nyíltság Magyarországon kivételes és alig ismert a retorikában, bár domináns a gyakorlatban – szintén a forradalomellenesség egyik álcája: a tőkés kalkulus, az egyéni érdekérvényesítés mitológiája hűt, lehűti a lázadó spontaneitás szubverzív hevét. Ennek a forradalomellenes hűvösségnek a megtestesítője a jéghidegen unalmas romániai államelnök, a zombifikált robot, Klaus Johannis. Ő a maga higiénikus „németségében” a rendetlen és csapzott román nép kívánatos ellentétét és fertőtlenített jövőjét jelenti a politikai jelképhálóban. Ő aztán nem cigány, hanem éppen ellenkezőleg.
Prolik és muzsikok, diákok és katonák (’89 hősei) nem szólhatnak bele többé a közügyekbe. A román nép megbecsülése nem fér bele többé a kultúrába.
A „proli” a mai Magyarországon annyira megbecstelenítő jelzőnek számít, hogy becsületsértési pöröket indítanak azok, akiket evvel a szóval mintegy megaláztak. Pedig ez nem gúnynév volt, hanem becenév, a szeretet és a csodálat szerény, önironikus megfogalmazása. Volt, aki szerette és tisztelte a prolikat. Én ismertem (sőt: ismerek) ilyen embereket.
A „korrupció” elleni harcba „becsatornázott” demokratikus energiák elszállnak a semmibe. Meg tudja mondani valaki őszintén és világosan, hogy ha netán megszűnik vagy óriási mértékben csökken a korrupció, akkor mennyivel lesz szociálisan igazságosabb a romániai (vagy akármelyik) társadalom? A korrupció kiküszöbölésével megtakarított javakat talán kiosztják majd a nép között?
Elismerően szólni az 1989-i romániai forradalomról szinte lehetetlen, mert szinte lehetetlen elismerően szólni a népről. De csak szinte. Azért mi megpróbáljuk. Hallatlan eset: még akkor is, ha a román népről van szó. Reméljük, el tudod viselni, kedves magyar olvasó.
(Először megjelent december 21-én a Mérce.hu-n)
