Norvégia. Ifjúsági csereprogram. A helyszín egy szakiskola, felszerelt műhelyekkel, étkezővel, az épület ugyanakkor operaház is, itt van a könyvtár (a városi, nem csak az iskolai), és az időszakos mozi. Továbbá a telken van egy különálló, a Gymmen (olvasd: gümmen) nevet viselő épület, régen csak tornaterem volt, ma már otthonos melegséget árasztó kocsmaszerű tér, klubkoncerteknek ideális; az alagsorban felszerelt edzőterem működik (felszerelt = futópad, erőgépek, mászófal). Magyarán a norvégok megcsinálták: komolyan gondolták, hogy a közösségi tereknek közösségi funkciót kell adni, és elérhetővé tenni az emberek számára.
Az ifjúsági csereprogram egyik szakmai vezetője Tommy Jansen Bredesen, aki az iskolában művészetet tanít, festő és fényképész. Vele beszélgettem arról, hogy itt, Nordfjordeid városában (olvasd valahogy a bajszod alatt és adj ki furcsa dünnyögős hangokat, fogják érteni errefelé) hogyan működik az iskola.
Tommy Nordfjordeidben született, itt nőtt fel. Egyetemet Angliában végzett, ott ismerkedett meg a mostani feleségével, akivel öt gyermeket nevelnek. Tudta, hogy szabadúszó művészként nehezen fogja a család stabil megélhetését biztosítani, így, amikor meglátta, hogy a régi iskolája állást hirdet általános művészeti tárgy oktatására, jelentkezett rá. Furcsa volt az első időszak, amikor a volt tanárai kollégái lettek, de az elmúlt tizenöt év alatt rengeteget tanult magáról, sok diákot tanított különböző művészeti ágakban.
Norvégiában a művészeti nevelés a kötelező tanterv része – noha Tommy szerint nem elegendő a heti pár óra arra, hogy igazán átadható legyen a művészet –, én így is kikerekedett szemmel hallgatom, amikor elmondja, hogy a diákoknak kötelező kilenc különböző művészeti tárgyat kipróbálniuk ahhoz, hogy majd az egyikre szakosodjanak. Heti pár óra – mondja, és eszembe jut iskoláskorom heti egy rajz- és heti egy énekórája.
Inkluzív oktatás
A hét napos csereprogram alatt osztályteremben vagyunk elszállásolva. A kerekeken gurulós irodai székek – amelyeket a diákok használnak itt ü félretolva, hogy elférjünk a matracainkkal és hálózsákjainkkal. Lefényképezem a székeket: jó lenne ilyent beszerezni otthon az irodába. A tanterem mellett egy mozgáskorlátozott mosdó. Direkt nem írtam vécét, mert olyan szinten fel van szerelve, hogy hirtelen egy (Romániánál nyugatabbi) kórházi szobában képzeltem magam. Elektromos emelőszerkezet, ami segít a vécécsészére ülni, zuhanyzó, mosdókesztyű, fertőtlenítő folyadék a szappanadagoló mellett (megtöltve mind a kettő, noha éppen vakáció van…), minden egyes vécében pedig magától értetődően vécépapír és papírtörlő.
Kértem Tommyt, hogy meséljen egy kicsit erről. Nem a mosdóról, hanem arról, hogy mi áll mögötte.
Norvégiában az inkluzív oktatást is komolyan gondolják. Annyira, hogy megszüntették a csak speciális iskolákat, és helyette a mindenki számára elérhető iskolákat gondolták újra, tették hozzáférhetővé valóban mindenki számára. És természetesen nem csak a mosdóhasználatra gondolok. Egyrészt a speciális igényű gyermekeket startból nem fogyatékosoknak hívják, hanem diagnosztizált személynek. Nem tudom eldönteni, hogy ez inkább megbélyegző vagy kevésbé, azt viszont éreztem Tommy, Julie (német önkéntes, aki az iskolában is besegít) és Victoria (nem helyi norvég lány, az ifjúsági csereprogram résztvevője) hanglejtésén is, hogy nagyon finoman és óvatosan bánnak ezzel a szóval. Tisztelettel ejtik ki.
Ha van speciális igényű vagy tanulási nehézséggel küzdő tanuló az iskola bármelyik osztályában, akkor mellé automatikusan jár szakember, aki egyrészt az órák alatt segít, ha igényli a diák, másrészt időközönként, ha szükségesnek gondolja, külön foglalkozik vele. Tommy szerint az inkluzív oktatás nem egyszerű és nem is olcsó, viszont a társadalom hosszabb távon profitál belőle: az egészséges gyerekeket alázatra, toleranciára, empátiára tanítja, a különleges igényű gyermekeket pedig felzárkóztatja, folyamatos kihívás elé állítja, így fejlesztve őket. Minden ember a társadalom tagja, a norvégok pedig mindent megtesznek azért, hogy ez valóban így is legyen.
Menekültek, bevándorlók
Nagyon sokan vannak. Az iskolában külön figyelmet kapnak azok a gyermekek és fiatalok, akik menekültekként érkeztek ide. Első lépésként norvégul tanítják őket, hogy amikor már tudnak beszélni, iskolába is járhassanak, szakmát tanulhassanak. Tommy szerint ez a feladat is tele van kihívással, hiszen a menekültek háborús körülmények közül érkeztek, vannak olyan gyerekek, akik szemtanúi voltak a teljes családuk halálának. Nehéz munka, hiszen először is a poszttraumás szindrómával kell valamit kezdeni, ha lehet, és utána lehetséges tanítani őket. Van olyan srác itt a csereprogramon, aki az egész családjával érkezett Szíriából, ő a szerencsésebbek egyike, hiszen mindenki el tudott jönni a szűk családból, itt kezdtek új életet. Julie élvezi, hiszen a házuk nyitott, mindig van étel a hozzájuk betévedők számára. Dagnan (a szír srác) folyékonyan beszél norvégul, angolul nehézkesen, de ez nem akadályozza meg abban, hogy részt vegyen a programon.
Gyakorlati tanulás
A művészeti nevelésnek nem az a célja, hogy feltétlenül művészeket neveljen. Gyakorlás, kísérletezés, önkifejezés és még rengeteg gyakorlás. Kézzel tapintható produktumot létrehozni nem egyszeri véletlen műve, sok befektetett munka, számos kísérletezéssel töltött óra, és nagyon nagyon sok hiba árán beszerezhető készség eredménye. Hibázni itt lehet, sőt szükséges is, hiszen másképp nincs fejlődés.
Az iskola keretén belül működik egy nyugaton elég nagy sikernek örvendő kezdeményezés: a népfőiskola. Ide bárki beiratkozhat, viszont a rendszer fizetős, célja, hogy egy éves képzést adjon különböző szakmai területekről. Általában azok a fiatalok élnek ezzel a lehetőséggel, akik leérettségiztek, de meg nem feltétlenül tudják, hogy mit szeretnének igazán tanulni. Itt gap-évnek, azaz szakadék évnek hívják ezt az életszakaszt, és vagy önkéntességre használják (EVS, hosszabb időszakú önkéntesség), vagy népfőiskolába járnak, vagy csak egyszerűen utaznak a világban.
Dagny (egy helybeli lány a csapatunkból) egyszer végigszaladt velünk az iskolán, mert bezáródtunk az épületbe, gyorsan megmutatta a hosszabbik utat. Ekkor ámultam el igazán: olyan felszerelt műhelyeken vitt végig, ahol a mérnökök, asztalosok, marósok, informatikusok tanulhatnak, gépeket használhatnak. Gyorsan tudatosítanom kellett magamban, hogy ez csak egy iskola egy kétezres lélekszámú fjordparti városban, és nem egy sci-fi filmben vagyok háttértáncos.
Nem fenékig tejfel itt sem minden. Tommy fejében is létezik egy ideális iskola, amely sokkal több projekttevékenységet adna a diákoknak. Szerinte egy projekt során sokkal többet lehet tanulni, jobban fejleszthetőek azok a kompetenciák, amelyeket amúgy a mindennapokban felnőttként használunk. Mondjuk, igen – gondolom magamnak – nem fenékig tejfel, de azért több mint háromnegyedéig mégiscsak.
