Drága erdélyi fiatalok!
Emlékszem, mikor még gyerek voltam, sokat játszottuk a többiekkel lent, a blokk előtt az udvaron vagy az iskolában „adj, király, katonát!”. Biztos ismerős nektek is, tudjátok, amikor a gyereksereg két csapatra oszlik, majd az egyik csapat tagjai egymás kezét megfogva élő láncot képeznek, a másik pedig megpróbálja áttörni ezt a láncot úgy, hogy egyenként nekiszaladnak az egymást szorító kezeknek. A játék végkimenetelére, arra, hogy mennyire örültünk, ha a mi csapatunk nyert, úgy általában nem emlékszem, csak arra, hogy játék közben eléggé izgultunk, főleg ha az élőláncot képező csapatban voltunk: féltünk a nekünk rontó ellenféltől, ezért ha úgy mértük fel a helyzetet, hogy éppen egy hozzánk képest erősebb, robusztusabb gyerkőc fut felénk nagyon is elszántan, inkább lazábbra engedtük a szorítást, és hagytuk, hogy áttörje a láncot, nehogy végül a karunk bánja. Vigyáztunk magunkra, a végén pedig sosem haragudtunk egymásra. Tudjátok, leginkább ezt szeretem s egyben csodálom a gyerekekben: hogy ha a játék kedvéért ideiglenesen egymás ellenfeleivé is válnak, utána önfeledten szaladnak tovább együtt, s ha mégis összekapnának valamin, félóra múlva meg van bocsátva és el van felejtve a dolog. Néha hihetetlen is egy kicsit, hogy egyszer mi mind voltunk gyerekek.
Nemrég saját szemünkkel láthattuk, milyen is az, amikor felnőttek játszanak „adj, király, katonát!”. Mi tagadás, nem éppen olyan szép, mint a gyermekváltozat… Igen, az Úzvölgyében történtekről beszélek most, de ne féljetek, nem akarok ezen sokat lovagolni, csak mint legfrissebb tanulságos példát szeretném felhozni annak szemléltetésére, hogy
miért is van bennetek az én egyedüli reményem és összes bizodalmam egy jobb jövő megvalósítására.
Ismeritek a múltban történteket, hallottátok már számtalanszor Trianont, a többségi elnyomást, a kisebbségi fájdalmat, még ha talán nem éreztétek is. És akkor most itt van ez az Úzvölgye, s úgy gondoljátok, most már mindent értetek. Hiába a sok csillapító írás, a megbékélésre való törekvés mindkét fél részéről, a rámutatás arra, hogy mindez valami lidérces forgatókönyv szerint történő, aljas provokáció, fáj nektek, hogy mégsem igaz az, amiben annyira akartatok hinni: hogy a románok és magyarok képesek békében együtt élni. Látom az itt-ott megjelenő bejegyzésekben, hozzászólásokban a csalódottságotokat, s nem tudok elmenni szó nélkül mellettük, mert ti vagytok azok, akik még dönthettek: cipelitek tovább ezt a nem kért terhet, vagy leteszitek, hogy legalább nektek könnyebb legyen az út tovább.
Mert higgyétek el, hogy ez csak látszólag román–magyar harc: ez egy elvadult, lelketlen világ a jóérzésű, szelíd emberek elleni harca. Számos erre utaló jel van, s érdemes ezekre a részletekre odafigyelni. Ott van például egyfelől a betonkeresztek esete: betonból keresztet, emlékművet a kommunizmus idején volt divat emelni, s mindannyian tudjuk, mennyi szelídség és jóérzés volt jellemző a kommunista eszme uralta világra – országtól, nemzettől függetlenül. Aztán olyat is láttam, hogy valaki azzal az örömkiáltással osztotta meg az úzvölgyi eseményeket, hogy: „Hristos s-a înălțat!”, s habár ezt egy román írta, én most keresztényként, de főleg emberként nagyon szégyellem magam helyette, mint ahogyan nemcsak emberként és keresztényként, de magyarként is a föld alá süllyednék, ha tehetném, amikor egyesek a kereszténységre hivatkozva igyekeznek meggyőzni arról, hogy csak akkor vagyok jó magyar, ha gyűlölök mindenkit, aki más (nemzetiségű, vallású, nemi irányultságú). És ott van másfelől az, hogy valakik a magyarok közül levették a keresztekről a szemeteszsákokat. Hogy néhányan a románok közül bocsánatot kértek a kialakult szerencsétlen helyzet miatt. Hogy sokan a másik féllel együttérezve igyekeznek hangsúlyozni: ők nem olyanok. Ők békét akarnak. Magyarok is, románok is.
Az úzvölgyi események úgy hozták,
hogy a helyszínen történtek alapján a szelídség mérlege a magyar fél számára billent el: a magyarok nem ugrottak neki a románoknak, inkább békésen tűrtek, aztán hazamentek. Ez egyrészt, ahogyan korábban is írtam, a „játék” természetéből adódik: ha látod, hogy az ellenfél nálad erősebb, robusztusabb, inkább engedsz. Másrészt viszont azt mutatja meg, hogy minden politikusi akarat és vezénylés ellenére mi nem akarunk balhét. (A provokáció román kiagyalóinak is nagy erőfeszítésébe telhetett, míg azt a huligán bandát sikerült több megyéből összeszednie, lefizetnie, leitatnia.) Jó volna ezt már megértetni a vezetőinkkel, s ebben sokat segíthettek nekünk ti, fiatalok, tizen- és huszonévesek. Mert nektek nemcsak két szemetek van, mint közülünk sokaknak. Az idősebb generáció hajlamos elfelejteni, hogy ti nemcsak a tévé önkényesen megvágott, szerkesztett, manipulatív híreiből informálódtok, hanem száz meg ezer olyan helyről, amelyek rögtön, akár egy nap leforgása alatt kirajzolják előttetek az igazság számtalan árnyalatát.
Ugyanakkor nektek nagyobb a hangotok is. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy ti vagytok az első olyan generáció, akiknek már ilyen fiatalon van szava ebben a világban, ki tudja, még erősebb is, mint az idősebbeknek. Mi, X- és Y-generációsok, csak szerencsétlenkedünk ebben a számunkra túlságosan gyorsan lüktető világban. Nem vesszük tudomásul, vagy ha igen, csak tétlenül bámuljuk, mit hoz ránk a környezetszennyezés, erre jön egy 16 éves svéd lány, és bátor, kétségbeesett kiállásával felforgat mindent, mert tudja, hogy a jövője függ ettől. Nem tudunk lépést tartani az oktatás terén felgyűlt rengeteg változtatnivalóval, négy fal közt dohogunk a tanügyben végbemenő fejetlenségek miatt, erre jön egy 17 éves romániai lány, és felnőtteket megszégyenítő módon szembeszáll a tanügyminiszterrel, mert tudja, hogy a jövője függ ettől. Marjuk egymást évtizedek óta, románok és magyarok (sőt, magyarok és magyarok is), erre jön néhány húsz év körüli erdélyi fiatal, és a szemünkbe meri mondani, hogy ne legyünk már folyton olyanok, mint valami óvodások, mert ha mi nem is akarunk itt békét, nekik a jövőjük függ ettől.
Most már értitek, miért van bennetek minden reményem.
Ne féljetek, nem a mi felelősségünket akarom rátok hárítani, isten ments! Csak szeretném, ha látnátok: nem sok esély van arra, hogy tőlünk reméljétek a megoldást. Mi valahogy beleragadtunk ebbe a „mutassuk meg, hogy mi, magyarok, összetartozunk!” típusú hozzáállásba, és annak mindenféle következményébe. Pedig jól látszik, hogy ezt nem kell különösebben mutogatni. Ebben a szomorú úzvölgyi esetben sem kellett sem magunknak bizonygatnunk, sem másoknak mutogatnunk, hogy mi magyarként a magyarokkal tartozunk össze. Ezt mi egyből éreztük, sőt még a románok is így gondolták, s nem azért, mert a politikusaink megmondták nekünk előre, hogy ezt így kell. Az, hogy mi magyarok vagyunk, alapértelmezett dolog.
Itt inkább azt kellene megmutatni, és minél hamarabb, hogy mi működő jogállamban szeretnénk élni. Mi, kisebbségi magyarok is. Mert ez egyelőre nem olyan egyértelmű. Azt kellene megmutatni, hogy elítéljük a gyűlöletkampányt, a hatalomvágy táplálta félelemkeltést, a jóérzésű magyar és román emberek sértegetését holmi általánosításokkal. Mondanom sem kell, minden utólagos reakció közül a gyergyóalfalusi fiatalok kiállása fogott meg engem a leginkább: „Hiszünk abban” – írják –, „hogy hiába szól minden a médiában (román és magyar vonalon egyaránt) a gyűlöletről, át fogunk látni rajta és fogjuk tudni tisztelni egymást”.
Ezt kell megmutatni továbbra is, drága fiatalok, minél elszántabban, minél többször: hogy a mi vezérünk nem valahonnan kintről, fentről vagy egyéb irányból, hanem a bensőnkből vezérel. S hogy „egy nyelven szól az. mind, magyarul, románul”…
Szeretettel:
egy reménykedő Y-onos
