Az értelmiség válságáról, funkciójának átalakulásáról, szétszóródásáról vagy kiüresedéséről egy ideje már zümmögnek az értelmiségi favellákban. Persze, azért még az olyan intézményekben, mint az iskolák, egyetemek a tanár az gyakran „tanár úr”, és egymást olykor kedélyesen „szervusztanárurazzák” a tanár urak; igaz, a tanárnő már csak tanárnő, a kazánfűtő munkás (volt valaha elvtárs is), a takarítónő pedig ismét csak: takarítónő, nem úr a’. Mindegy, részletkérdés.
E folyamatnak, miről zümmögünk (értelmiség, válság, etc.) a digitális kapitalizmus beköszöntével (vannak más nevei is más hangsúlyokkal: információs társadalom, kommunikációs kapitalizmus, tudásalapú társadalom – lásd például a kiváló Fordulat folyóirat vonatkozó számát) való összefüggése azonban ritkábban kerül szóba, noha ez azért nem annyira új dolog, mint amennyire el szeretnék néha hitetni velünk némely furácska darazsak. Van rá példa, persze, jelen írás apropóját ez a cikk adta: Tudáspiacok – az álhír és a kritikai tudás között. (A cikkre egy másik reflexió itt olvasható: Tudáspiaci „fair trade”.)
Szerzője, anélkül, hogy nyíltan kimondaná, érzékeli a digitalizációval, illetve tágabban: a tudás kapitalizációjával beköszöntő új összefüggést a tudás és a tőke között, erre utal a címben is kiemelt „tudáspiac”, mely egy összetett szó. Álljunk is meg itt egy pöttyet, és tegyük föl a kérdést: amennyiben létezik olyasmi, mint „tudáspiac” (és miért ne hinnénk, hisz akárbárminek is lehet piaca), mivel a piacon általában leginkább áruk szoktak közlekedni, gazdát cserélni, illetve egyéb, olykor asztaltáncoltatáshoz hasonló telepatikus praktikáknak alávettetni, ebből következik, hogy akkor a tudáspiacon a tudás ugye nem egyéb, mint áru?
Hopp, máris tudunk valamit arról, hogy miféle tudásokról beszélünk: tudásárukról.
No, zümmögjünk tovább. Mi az az áru? Az áru, ásatag politikai gazdaságtani nézőpontból legalábbis, olyasfajta dolog, aminek kétféle értéke van: van neki egyrészt használati értéke (a kabát melegít, a kazánfűtő fűt, a takarító takarít, a tudás… tudat? tudósít? nevel? képessé tesz? tájékoztat? felszabadít? mit csinál még?), másrészt van csereértéke (ára, vagy más szimbolikus izéje). Hogy a kabát melegítő képességéből, esetleg szépségéből, divatos szabásából, a takarító takarító képességéből stb., melyek minőségi tulajdonságai e holmiknak, kik és hogyan számolják ki a kabát vagy a takarítás árát, vagyis hogyan fordítják át a minőségi jellemzőket mennyiségi jellemzőkbe, azt most ne kérdezd. Ez az a pont ugyanis, ahol máris elkezdődik a Nagy Asztaltáncoltatás. A szeánszon márkanevek, árfolyamok, nemzet- és világgazdasági termelékenységi mutatók, előállítási költségek, profitráták, természeti erőforrások, globális versenyek, reklámhadjáratok, fogyasztási szokások, ízlések, sztárok és antisztárok, társadalmi osztályok, nemi munkamegosztások stb., egyszóval a teljes bolygó részt vesz, őfelsége Das Kapital,
közismertebb nevén Piac Úr vezényletével.
A kifejezés, hogy „tudáspiac”, úgy hangzik, mint valami egészen funny új terület neve, egy új aranybánya, amit most nekünk, értelmiségieknek lehetőségünk van fölfedezni, kihasználni, belakni, kikutatni, kiaknázni, kibányászni. Csakhogy nem így van ám: a piac nem új, hanem jó régi. Ami új, az az, hogy most már a tudás (érted: a gondolat, mit gondolok; a szó, mit zümmögök; az érzelem is, mit érzek) is belép piaci szereplőként, áruként az őfelsége Das Kapital vezénylete alatt megrendezésre kerülő nagy asztaltáncoltatási szeánszba.
A tudás áru lett, erről van szó. (Vajon nem ér fel egy árulással már maga ez a tény is?) Ha jól értem, ezt akarja mondani ez a cikk.
A tényt, hogy a tudás áru lett, szerzőnk nem magyarázza, nem értékeli, tényként kezeli és ekként közli velünk. Érthető, hisz a tudósnak nem feladata az értékelés, hisz tisztelnie kell a tényeket. A tudós, az értelmiségi dolga, hogy leírja a jelenségeket, nem az, hogy értékelje. Ez esetben ez szerintem hiba. De hát ki vagyok én, hogy szembeszálljak őfelsége Das Kapitallal? Csak piaci légy. S kicsoda Szilágyi-Gál Mihály is, a Tudáspiacok… című cikk szerzője? Megértem őt, én, a piaci légy, hiszen nem tudunk szembeszállni Őfelségével. A tudás áru lett, punktum. Már nem a miénk, tudósoké, értelmiségieké, hanem Őfelségéé. Beárazták, elárulták. Pedig tuti biztos, hogy nem ez volt a célunk eredetileg. Már mindegy.
A történelmet nem mi alakítjuk, mi csak megértjük, ami történik velünk. Megváltoztatni nem. Nem tudjuk, nem is dolgunk. Mi csak a legyek vagyunk a piacon, alkalmazkodunk. Zümm.
Így hát maradt a választási lehetőség: álhírek vagy kritikai tudás – javasolja a szerző. Kritikai tudáson szerzőnk nem többet és nem kevesebbet ért, mint a tények tiszteletét. A tudós feladata a kritikai tudás, azaz a tények tisztelete, az információ valóságosságának ellenőrzése és hitelesítése. Ő az, aki tudja, hogyan bizonyosodhatunk meg arról, hogy a tény valóban tény, nem pedig álhír, konteó, egyéb. Az értelmiségé: a semleges tudás. Ennyi. Ennyi maradt. (Engem, a piaci legyet, ezen kívül is érdekelne egy s más, pl. a tények keletkezése és keletkeztetése, történelme, genézise, a tények komplexummá, világgá szerveződése, társadalmi vonatkozások, szubjektív és objektív feltételei, hatásaik, ez meg az. De hát ki vagyok én? Légy. Zümm-zümm.)
Nem is zümmögök már sokáig. Csak mondom, amit szoktam: hogy mindez politika is. Az értelmiség ellen politikai hadjárat is folyik (egy kiragadott példája ennek itt olvasható). És még azt sem mondhatnám – ha tiszta szívvel török ide be, a „tudáspiac”-vitába –, hogy teljesen alaptalanul. Ugye, ennek a neve a populizmus, amely ránk (rád és rám) kiáltja, hogy münk vónánk az elitisták, az urak, de érdemtelenül, szemben a populistákkal (lásd még kritikai tudás versus álhír). Úgy is mondják, kultúrharc, mely kicsit olyan, mint egy állathecc. A nép érzelmei és indulatai a te semleges, hideg racionalitásoddal szemben. Amit nem, nem fognak hallani elegen, izegj bár ügyesen a „tudáspiacon”.
Azért mondom, hogy ne tévesszen meg: az értelmiség bajban van,
és ezen túl baj is van vele. (S a nép is ugyanígy: piacra van dobva ő is, a népek piacára.) Mondok még ilyen gondolatokat például, hogy a műveltség és a szakmaiság (aminek hordozója vala az értelmiség) meghalta magát, a fogalom és a jelenség nem aktív, és az van helyette, amit te mondasz: „tudáspiac”, Das Kapital, állami támogatással vagy anélkül. Jó, hogy más szót választottál, mert jelzi, hogy ez másvalami, ami eltörölte az előbbit, a szakmai igazságot, a műveltséget. A helyére lépett, méges bides űr maradt a helyin. Nem van művelődés, szakma is alig, hogyisne. Tréning van, kiképzés („hogyan ne dőlj be álhíreknek ma és holnap se!”).
S ezért egyvalamivel erőst nem értek egyet abban, amit írsz. Mert azt írod:
„A tudás ma fontosabb, mint valaha.”
Ez igaz ugyan, de mégis hazugság. Fontos, de nem a tudás miatt fontos a tudás, hanem az átválthatóságáért egyéb javakra, amint te is írod. Ugye, Das Kapital, meg a csereérték. Vagyis nem a tudás fontos, hanem az, amivé a tudás átváltozott az asztaltáncoltatás közben: erőforrássá, nyersanyaggá, áruvá, tőkévé. Kész aranybánya lett a tudás és a szó (amit gondolok, amit zümmögök), mint a kőolaj, s mint ilyen, jól kizsákmányolható. A csereértéke fontos, nem a használati értéke, s hogy, hogy nem, utóbbi beolvad az előbbibe, erről szól az asztaltánc.
Történetietlen vagy itt: mert ha van tudáspiac, akkor van tudásáru, és akkor az a tudás már nem ugyanaz a tudás, hiszen egészen más a társadalmi használata, és másképpen, és más számára hasznosul a haszna. Nem vész el, de átalakul, ezért aztán egy kicsit el is vész azért. Vannak bizonyosfajta tudások, amik tetszenek neki, mások meg nem, s akié tetszik, az lesz a topon, például.
Meg ugye a verseny, meg a versenyfeltételek, el-kizsákmányolás és tudáselosztási egyenlőtlenségek, profit és gyarmatosítások olyasféle valamivel, mint a tudás (a gondolat, amit gondolok; a szó, amit zümmögök) – ez azért nem papsajt, és ha van „tudáspiac”, akkor mindezek is vannak vele, ha minden igaz. A „tudáspiacot” valami olyan szólásmondással akarnám itt kritizálni, ami az „elefánt a porcelánboltban” ellentéte lenne, csak nem jut eszembe ilyen szólásmondás.
De érted: a tudás törékeny valami, mint a szerelem (lásd tudásvágy), Das Kapital viszont hatalmas úr, s nem törékeny, inkább hidra.
Azod van, amit tudol, mondták annó. Ha viszont mindaz úgy van, ahogy mondod (s mondom), akkor azod sincs. Nem a tied, nem te vagy az, csak tároló vagy, lerakat, forgalmazó, megfogalmazó, vevő-eladó, transzferizé. Ez az egész egy tudáspuffer. Földarabolva, elraktározva, kiporciózva, mint az állatok szeletelt húsa. Kérdés azért, hogy miért pont „piacképesnek” kell lennie a tudásnak (meg a húsnak), miért nem mondjuk igazságképesnek, szabadságképesnek, világegyetemképesnek, ember- vagy állatképesnek stb.?
És ezért is van bajban az értelmiség, mert a tudás használati értéke már nem őt illeti, és nem is a népet, hanem Őfelségét – bármit mondjanak a populisták az „elitek jogtalan forradalmáról”, én kedvelem azért valamelyest a népet. Amit mondani akarok: a tőke adja a mértéket, nem mi. Ha nem gondolod meg őt, ő gondol meg téged. Ilyen egy szeánsz. Kapitalizáljuk a tudást és kapitulálunk, vagy rekapituláljuk ezt az egész bizniszt?
De hogyan rekapitulálhatnánk? Két sejtésem van:
1. A digitális „forradalom” új közösségi formákat, új részvételi kultúrát és politikát eredményező hatásairól szóló remények sok tekintetben illuzórikusnak bizonyultak (ne felejtsük el, a kibernetika korai formáját a katonai bürokrácia egy változataként kritizálták valamikor – lásd erről Jodi Dean írását is). A véleménybuborékokban élő kisközösségek és a mennyiségi dezinformáción alapuló populista tömegpolitika jó példája ennek. Amiből az következik, hogy újra hangsúlyt kell adni a személyes együttműködésen vagy a performatív közösségi eseményeken alapuló társadalmi kapcsolatoknak, közösségiségnek és tudástermelésnek, melyeknek hatékony eszközei, de nem kizárólagos médiumai lehetnek a digitális hálózati eszközök. Az online információfelhalmozást a tudás offline társadalmasításával kellene ellensúlyozni.
2. Ha a digitális adat a tőke új formája (big data stb.), ennek szubjektív kivetülése egy újfajta figyelemgazdaságtan (erről lásd Yves Citton fontos írását is), illetve az olyan, főként a fiatalokat érintő patológiák, mint a Mark Fisher által számba vett depresszív hedonizmus, reflexív impotencia, interpasszivitás, posztliterális depresszió, posztlexia, kommunikációs stimulus-függés stb. Ezekre a fejleményekre leginkább talán a pedagógiai rendszeren keresztül lehetne reagálni, amennyiben képesek lennénk az oktatási rendszer aktuális csődhelyzetét kimozdítva kidolgozni a kritikai pedagógia új módszer- és nyelvtanát (a hagyományos oktatási bürokrácián belül, de azon kívül is).
Ugyanis Monsieur Das Kapital az agyunkba is beköltözött. A nemzetiszocialista rezsim idején Németországban előfordult, hogy az emberek álmukban olyan nyelven beszéltek és gondolkodtak, amit a valóságban nem ismertek – ezzel kerülték ki álmukban az anyanyelvük valóságos hatalmi, bürokratikus, retorikai, ideológiai, militáris kisajátítását. Ez még a védekezés egy ösztönös formája volt. Nem vagyok biztos benne, hogy jelenleg rendelkezünk a védekezés ösztönös formáival. Barátom meséli, hogy egyik informatika szakos egyetemista ismerőse azt álmodta, hogy ő egy tápkábel. Ez az álom már nem a militarizált valóság elkerülése, hanem az, ami van: a militáris-digitális álomvaló. Z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-zümmm.
