Románia, a sokkok országa

R

Sokkból sokkba esünk évek óta. Napokig, hetekig jár a fejünkben, amit láttunk, hallottunk a hírtévékben és/vagy online.

Az első, amit máig sem nem tudok elfelejteni, már több mint húsz éve történt, még 1998-ban. Egy elkeseredett anya felgyújtotta magát a Pitești-i városháza előtt, mert nem kapta meg a városházától a családjának kiutalt lakást. Az éppen szárnyaikat bontó kereskedelmi tévék szenvtelenül mutatták, ahogyan égeti el magát és ordít szegény. Senki nem avatkozott közbe. Pár hétre rá belehalt égési sérüléseibe. Soha sem fogom elfelejteni azt a felvételt. Képtelenség.

2009-ben egy Iași megyei faluban a vonat elütött egy szabálytalanul áthaladó kisbuszt. Tizenhárom halott, a holttestek egy része begyűrve a harmonikává összenyomott jármű roncsaiba. A sofőr volt a hibás, nem figyelt a jelzőlámpára. Na de ha lett volna felüljáró, vagy legalább sorompó, akkor lehetséges lett volna ekkorát hibázni?

2010-ben Bukarest 6. kerületében, a Giulești-i szülőotthon intenzív osztályán lobbantak fel a lángok: hat csecsemő vesztette életét, öten megsérültek. A mobil légkondicionálót hosszabbítóval helyezték áram alá, és ez utóbbi gyulladt ki. Napokig minden hír erről szólt. A „mi elhunyt angyalaink” – írták a hírtévék nagy piros news tickeren a képernyő alsó sávjában. Akinek van gyermeke, tudja, mit éltek át azok a szülők.

Aztán következett 2015. október 30., a tűz a Colectiv klubban, amibe 64 fiatal halt bele s másik majdnem 190 életre szóló sérüléseket szenvedett. A klub korrupció révén kapta meg a működési engedélyeket, a hangszigetelő burkolat nem volt tűzbiztos, nem voltak vészkijáratok. Hetekig tartó nemzeti sokk, lemondott a kormány, kvázi-forradalmi hangulat, amelyből új politikai mozgalmak nőttek ki.

Azt gondoltuk sokan, talán most már változik valami, ez fordulópont.

Ah, bárcsak. 2016-ban egy oknyomozó újságíró kiderítette, hogy a romániai kórházakban mintegy tízszeresen hígított fertőtlenítőszert használnak, évente akár négymillió ember egészségét veszélyeztetve. Ki tudja, hány ezer ember halhatott meg fertőzésekben emiatt. A szert gyártó – s természetesen a közbeszerzéseket korrupcióval megnyerő – HexiPharma cég vezetője öngyilkos lett. Senki sem mondott le, a vizsgálat, ha jól tudom, azóta is tart.

Most itt a caracali tinédzserlányok tragédiája: minimum az egyikükkel a rendőrség bénasága miatt végezhetett az őrült sorozatgyilkos. Nehéz belegondolni is abba, szegények mit élhettek át. Nem csoda, hogy megint sokan utcára vonultak, s nem csoda, hogy főleg nők.

Most csak ezek az országos sokkok jutottak eszembe, de ha elkezdtem volna alaposabban rákeresni, tuti találtam volna még pár esetet.

S ha ennyi komoly sokk és tragédia nem lenne elegendő,

hogy nehogy fellélegezzünk, szinte naponta szembesülhetünk a brutális közúti balesetekről szóló, már teljesen rutinszerűen sorjázó hírekkel. Meghalt egy család, meghalt egy fiatal baráti társaság, meghaltak gyerekek, mert valami ámokfutó a kanyarban akart előzni, vagy éppen Facebook live-ozott vezetés közben. De ha lennének autópályák, az ámokfutó legfeljebb jobbról előzne, s káromkodnál egyet, de nagyobb valószínűséggel nem lenne senkinek baja.

Néha lemondanak politikusok, máskor nem. Néha lemondatnak alsóbb szinteken felelősöket, máskor nem. Néha javul valami, de többnyire nem sok. Hány kórház tűzveszélyes ma is, hány elavult áramhálózatban pattognak a szikrák középületekben, de akár a régi blokklakásokban és házakban? Van-e minden klubnak, diszkónak elég vészkijárata? Telepítettek-e sorompót legalább (ha felüljárót nem is), minden vasúti átkelőhöz? Javítottak-e a kórházak közbeszerzési rendszerein, hogy legalább életveszélyes anyagok/műszaki berendezések ne kerülhessenek az intézményekbe (hogy a túlárazás visszaszorul, abban már nem is reménykedem)?

Vajon a caracali tragédia után sikerül-e rendbe szedni a sürgősségi beavatkozás jogi protokolljait, és lesz-e hatékonyabb a mobilhívások lokalizációja? Mikor lesz elég autópálya ahhoz, hogy ne kelljen a szembejövő sávban előzzön az őrült, ha annyira nyomulni akar, s így a közúti balesetek többségének az oka megszűnjön?

Félek, hogy Románia ezután is a sokkok országa marad.

Készítsük fel az idegrendszerünket, jön majd a következő. Egy év múlva, két év múlva, ki tudja, mikor, de bekövetkezik. Egy olyan országban, ahol mindenki csak túlélni akarja a hivatali idejét, s ha lehet, közben meggazdagodni, ahol hosszabb távra tervezni senki vezető sem képes, ahol a stratégiákat csak papírformának gyártják (vagy mert kéri az EU), de főleg egy olyan országban, ahol nincs a felelősségnek kultúrája, sok jóra számítani nem lehet. Raed Arafat számos problémát megoldott, de ő sem Superman, a rendszert megváltoztatni, legyőzni nem tudja.

Próbálja meg mindenki a maga kis élhető szigetét létrehozni,

költözzön egy olyan helyre, ahol legalább a polgármester felelősségteljesen dolgozik (mert szerencsére akadnak ilyenek), lehetőség szerint dolgozzon olyan helyen, ahol az élete nincs veszélyben, autózzon vagy kisbuszozzon minél kevesebbet az országutakon, vegyen magának füst-, hő- és szénmonoxid-érzékelőt a lakásba, s hordozhatót, amit magával vihet, mikor kirándul vagy kórházba kerül, járjon magánkórházba vagy külföldre gyógyulni, ha megengedheti magának. És közben reménykedjen abban, hogy a legközelebbi „nagy sokk”-ról is csak a hírtévékben fog hallani, s nem lesz része benne.

Ha meg ennyi sokk már sok, akkor emigráljon, míg nem késő. Akadnak bőven olyan országok, ahol a felelősségkultúra él.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Czika Tihamér
Czika Tihamér

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória