Azt hiszem, hogy ott, ahol mi élünk, a demokrácia megbukott. 1989-ben, amikor az a szörnyű rendszer véget ért, azt reméltem, most mindenki a szabadságot akarja, s lovaglás közben előre szeretne nézni, nem pedig hátra. Ezt hittem minden buktató, minden fekete március, bányászjárás, minden hullámvölgy ellenére.
Most, amikor a körülöttem lévők többsége primitív lózungokat követ, amikor Marine Le Pent dicsérik, mert „jól megmondta”, amikor Wass Albert, a bálvány, mindenkinek a helyét átvette, amikor a vendéglőben az emberek egymással szemben ülnek, de a mobiljukat baszkurálják, és amikor a rajongás iránti vágy olyan szomjúságát éli, hogy az már ijesztő, nem hiszek már ebben.
Akkor miért írom ezt a cikket is? Mert reménykeltő tapasztalatom, hogy a mindennapi életben mindenki más, formálhatóbb, rugalmasabb, mint a Facebookon, mert annak is megcsillan a szeme, amikor egy Pilinszkyt hall, akinek a polcán katonás rendben sorakoznak a wassalbertek, mert a múltkor is azt írta valaki az egyik bejegyzésem alá: „ezeket az írásokat szeretem”, és bár az „ezek” nagyon is hangsúlyosan megkülönböztette „azokat” a szövegeimet ezektől, örömmel vettem, hogy nem mondott le rólam.
Ugyanakkor mégiscsak furcsállom,
hogy a szellem nem háborodik fel a szellemtelenségen. Az, akit a tegnapelőtt értelmiséginek neveztem, ma már a híradók retorikájában hisz, azt szajkózza és aszerint is él. Nagyon kevesen értik, hogy annak, akinek értelmiségi ambíciói vannak, el kell jutnia egy gondolatig, nem vakon hinnie benne. A gondolkodás olyan út, amelyet egyre többen megspórolnak maguknak, és nem véletlenül emlékeztetnek Morgan Freeman bon mot-jára, miszerint ha valaki azt mondaná, hogy az agy egy applikáció, talán sokan használnák.
Ebben régen megszűntek az oldalak. Hogy csak egy irodalmi példát említsek: az, aki Wass Albertet le akarja rombolni, éppúgy nem gondolkodik, mint az, aki imádja. Mindkét viszonyulás egy szekértáborhoz igazodik, és egyik sem a saját szerepében ítéli meg az írót.
Valamikor – régi mániám – úgy tűnt, feltámadt egy igazi Közép-Európa, Havel, Konrád, Kundera, Göncz, Esterházy, Miłosz Közép-Európája. Ebben a hitben, ábrándban, illúzióban, és ma már csalódásban benne volt az is, hogy hisznek ezeknek az embereknek, ezekben az emberekben. Ma már, amikor megjelenik az értelmiségiek Európa-féltő felhívása – amit többek között Kundera kezdeményezett –, sokan legyintenek, mások röhögnek, és vannak, akik a cseh író sosem bizonyított ügynökmúltjára hivatkoznak, hogy elhiteltelenítsék azt, amiben úgysem hisznek elegen.
A nevekből látható, hogy egykor (milyen távolinak tűnik ez már!) az értelmiségi a nagypolitikában is szerepet játszott: az államok fontosnak érezték, hogy az elnöki funkciót egy értelmiségi töltse be. Ez ma már nincs így.
Az értelmiségi apró körökben hat, vagy olyan körökben, amelyek nem aprók ugyan, de tökéletesen jelentéktelenek. Megtéveszti talán a neve alatt tornyosuló lájkoszlop, valójában mégis tudja, hogy a világ nem az ő bejegyzéseitől változik meg – nem beszélve arról, hogy megváltoztathatatlannak tűnik. És amikor elhajózik egy-egy igazi gondolkodó, akkor ismét azt érzi: eggyel kevesebben maradtunk.
Dolgozik a saját Közép-Európáján, noha tudja, az egyéni közép-európákból nem alakul ki egy igazi. Mint Bradbury regényében az értelmiségiek, akik betanulnak egy-egy könyvet, ő egy szerepet, egy értékrendet tanult be, amelyet próbál a mai körülmények között alkalmazni.
A tömegember teljesen úrrá lett a világon, és a demokrácia szabályainak köszönhetően azt szavazza meg, akiért rajong. Nyilván az is az értelmiségi keserű feladatai közé tartozik, hogy ezt belássa, és ebből a belátásból indítsa gondolkodását, melyet egyre reménytelenebbnek és hatástalanabbnak érez.
