„Nem tudtam, hogy ennyi herét tartunk el” – posztolta valaki nemrégiben egy PRO TV-s tudósítással együtt.
Ez az illető ugyanakkor a „Rezist” mozgalom aktív tagja is, azé a mozgalomé tehát, mely büntetné a korrupt politikusokat. Próbálom megfejteni, hogyan fér meg a fejében a korrupció elleni fellépés a szegények elleni kampányolással. Hiszen a korruptak éppenséggel tőlünk, tisztességes állampolgároktól vették és veszik el a pénzt, a megélhetési lehetőséget, miközben mind a nyolc karjuk maguk felé hajlik. Sokan azt mondanák, ez nem korrupció, csak kapitalizmus, most azonban nem ez a lényeg.
A lényeg az, hogy aki a tisztességtelen eszközökkel való meggazdagodás, a befolyásolással üzérkedés és más, ehhez hasonló sötét dolog ellen küzd, annak a fejében megfordulhatna, hogy a két jelenség összefügg: azért van ennyi munkanélküli, nyomorgó ember, mert a nagypolitika olyan, amilyen. Az illetőnek ebből következően feltétlenül úgy kellene látnia, hogy a közéletben szereplő tolvajok miatt nincs pénze és lehetősége sokaknak. Következésképpen úgy, hogy a szegények nem herék, hanem áldozatok.
Terjed aztán a cinizmus is. Ha ő nem dolgozik, én minek dolgoznék? – teszi fel a kérdést magában sok olyan ember, aki életében nem látott bársonyszéket. És akkor inkább nem is igyekszik.
És ezzel még mindig csak a felületet kapargatjuk. Elég csupán a következőkre gondolnunk: ugyan hány árva gyerekre jut egy Böjte Csaba? Hányan szóródnak szét az állam rettenetes intézményeiben, hány ellen dönt a „népakarat”, mint ahogy legutóbb is történt? Hány templomba járó ember állítja, hogy Hitlernek igaza volt, s aki mozgáskorlátozott vagy szellemi sérült, az pusztuljon el? Hányszor látjuk, hogy valaki beáll a mozgássérült helyre a parkolóban?
Mint a család mostanában gyomorforgatóan marketingelt eszménye esetében, sokan e kérdések kapcsán is csak szólamokat ismételgetnek, és ha kellemetlen jelenségekkel találkoznak, a vállukat vonogatják. „Történnek balesetek” – mondta a Családért Koalíció elnöke, amikor a bántalmazásokról, a családon belüli erőszakról kérdezték még a népszavazás előtt. Ezek a „balesetek” azonban a pofonoknál jóval szelídebben kezdődnek, például azzal, hogy a férj nem engedi meg a feleségének, hogy kipróbáljon egy szemfestéket. Szóval a bántalmazások nem véletlenek, hanem a mára kaotikussá vált patriarchális berendezkedés logikus következményei. Ha a férfi mindenbe beleszólhat, akkor valószínűleg bele is szól, ha mindenben ő dönt, akkor nem érzi a határokat; ha „ereje” az egyik legfontosabb és leginkább dicsért sajátossága, akkor fel is használja.
Gyakran olybá tűnik a társadalom, mint egy óriásira nőtt, mindent átszövő Stockholm-szindrómás tünetegyüttes.
Küzd az ember a korrupció ellen, és közben a korrupció áldozatait elítélő cikkeket osztogat; küzd a „normális” családért, és elhallgatja a hiányosságait. Nem szomorú-e az is, hogy nem az számít, boldog-e valaki vagy sem, hanem az, hogy miként és kivel boldog, és hogyan szerez örömöt a szerelmének? Máskor meg az a kérdés, hogy hány gyermeket szült a magyarságnak, mintha a magyarságnak szülnénk, nem magunknak, és nem azt szeretnénk a gyermekünkben, hogy a saját mozdulatainkat-gesztusainkat látjuk meg az övéiben.
Nem lehet mindent végiggondolni: sebezhetők vagyunk, elfogultak, érintettek. Csakhogy az emberi mivolthoz az is hozzátartozik, hogy legalább próbáljunk meg mindezektől eltekinteni.
