A tényeket mindenki ismeri: két (azaz mindössze kettő) Srí Lanka-i vendégmunkás jelenléte okozott kollektív pánikot Gyergyóditróban.
Szerintem az egész erdélyi közösség, amely így vagy úgy érintettnek érzi magát az ügyben, kommunikációs csapdába került: az érvelő típusú vélemények, cikkek, Facebook-írások egyrészt nem jutnak el azokhoz, akik generálják a feszültséget, másrészt ha el is jutnak, hatástalanok. Akárcsak a facebookos kommunikációs szituációkban általában, amelyekben az ember érzelmi játszmákba keveredik, elfelejt érvelni, s végül kiköt az anyázásnál és a beszólogatásnál. Az érzelmek ellen amúgy is hatástalanok az észérvek, tehát hiába határolódunk el, hiába írunk intelligens újságcikkeket és fogalmazunk meg okos álláspontokat.
A modern értelmiség egyik nagy tévedése
szerintem az a feltételezés, hogy okos érvelésünk hatására a másik oldal majd belátja az igazunkat, vagy legalábbis közelednek az álláspontok. Olyan ez, mint egy megvadult bikának magyarázni, hogy teljesen értelmetlen dühöngeni, mert amit lát, az csak egy piros rongy, vagy egy ideges embernek mondogatni, hogy nyugodjon le. Az érzelmeket nem lehet (ritkán lehet) észérvekkel feloldani, és ahhoz, hogy ez lehetséges legyen, olyan szintű érzelmi intelligencia szükséges, amely képes a belátásra. Miközben az oktatási folyamatban nagy hangsúlyt fektetünk a gyermekek értelmi intelligenciájára, mintha elfeledkeznénk arról, hogy az érzelmi intelligencia, az a képesség, amellyel az emberek között forgolódunk, legalább olyan fontos, mint az értelmi – ha nem fontosabb.
Másrészt teljesen kontraproduktív lenézni a ditróiakat, mert ezzel csak a saját felsőbbrendűségi tudatunkat erősítjük meg: „né már, én nem vagyok olyan bunkó, mint azok”. Mennyivel vagyunk mi különbek, mint a Ditróban élők (egy csoportja), akik ugyanezt csinálják, csak tangóban?
Az sem működik szerintem, hogy az agresszorokat és gyűlölködőket hibáztatjuk azért, mert olyanok, amilyenek, és úgy viselkednek, ahogy. De az ő felmentésükkel sem tudok egyetérteni, ahogyan a kialakult helyzetért viselt felelősséget a magyar kormány „migráns”-propagandájára toljuk. A mi Köztes-Európánkban túl gyakran hibáztatunk mást, másokat a magunk nyomorúsága miatt: a rendszert, Bukarestet, Budapestet, a románokat, Trianont, az elnyomó birodalmakat. Ideje lenne végre felelősséget vállalni azért a sorsközösségért, amelyben élünk: mi tesszük ilyenné, nem mások; valamint az egyéni életünk alakulásáért is. Mi csináljuk ilyenre, mi magunk.
Ugyanakkor kontár-pszichológusként azt gondolom, hogy miként a gyermekkori agressziós történésekből is látható,
az agresszor előbb mindig áldozat.
Bántott a nagyobb, errefel én megrúgom a macskát, vagy meghúzom a kisebbek haját. Lenéznek a nagyobbak a fociedzésen, válaszul rászállok egy kisebb és sérülékenyebb gyerekre, aki nem tudja magát megvédeni. A gyermekek közötti ilyen konfliktusokat nem azzal intézzük el, hogy megpofozzuk a nagyobbikat, aki kezdte, hanem mediálunk – mindenki a maga belátása szerint.
Látnunk kell tehát, hogy az a közösség, amelyben élünk, traumatizált közösség, amelynek a kollektív traumáit nem kezelte senki. Ezen túlmenően pedig egyedül nem tud kimászni a saját mérgező narratíváiból: elvették tőlünk, elárultak, meg akarnak fosztani, majdnem győztünk, de aztán jött a gonosz hatalom/birodalom, és elorozta a győzelmünket; szenvedésünk igazságtalan, mert megbűnhődtük már a balsorsot; a szenvedés kívülről jön, azoktól, akik mások, mint mi.
Az önkritika, a személyiségfejlődés, a hibák kijavítása, a pozitív jövőkép és a magabiztos identitás nem fér bele a saját kardunkba dőlő, pálinkagőzös, hajnali önsajnáltató nótákba. Halálosan komolyan vesszük magunkat és történelmünket, amelynek értelmezési kerete az, hogy hősiesen küzdünk és elbukunk.
A fentiekre nem az a megoldás,
hogy kinevetjük azt, aki fél, frusztrált, és gyűlöl(ködik), hanem – mármint, ha valóban azt gondoljuk, hogy mi az érzelmi intelligencia magasabb fokán állunk, akkor – megpróbáljuk feltárni az okokat. A ditrói eset nem az első megnyilvánulása a közösségi gyűlölködésnek, csupáncsak a célpont változik.
Szóval azt gondolom, hogy az agresszióra agresszióval (lenézéssel, elhatárolódással, iróniával) válaszolni nem megoldás. Azoknak, akiket bele lehet hajszolni egy ilyen gyűlöletspirálba, érzelmi nevelésre és fejlesztésre van szükségük. Ha olyan kollektív traumával állunk szemben, mint az idegentől való félelem (egyébként ösztönös emberi reakció, és a nem-félelem a civilizációs vívmány), amire ráadásul rá is erősített a tudjukmi, akkor a személyiségpszichológia módszereinek a kollektívumra történő alkalmazásával kell kezelni.
Vagyis az értelmiség által eddig gyakorolt módszerek (ti. hogy okos cikkeket írunk okos embereknek, akik amúgy sem tennének ilyet) helyett élményterápiára és szembesítésre,
coachingra és csoportterápiára lenne szükség.
És persze kellene hozzá valaki, aki nem fél: sem a feldühödött lakosságtól, akik belelovallták magukat az ügybe, akárcsak a Brian életében, sem attól, hogy esetleg megverik a sötét utcán, sem attól, hogy felteszi a megfelelő kérdéseket személyesen (és nem Facebookon), hogy kiderüljön, hogyan jutottunk el idáig.
Addig, amíg az értelmiség üldögél a maga kis elefántcsonttornyában, ahol Nietzsche Zarathustrájához hasonlóan nem találkozik senkivel, és nem jár el az úgynevezett nép közé, amelyről olyan sok mindent gondol, addig ilyen esetek elő fognak fordulni, s majd jól megbotránkozunk egy poszt erejéig, legyintünk, és megyünk tovább.
