Mindenszentek után

M

Nem titok, hogy reformátusként szocializálódtam. A család, amiben felnőttem, nem volt vallásos, letudtuk a kötelező konfirmációt, és kész. Így számomra a reformátusság életem egy adott pillanatában tudatos választás eredménye. Ez a vallási szocializáció – megspékelve a kamaszkor minden nyavalyájával – egy karizmatikus református közösségben történt: tudomásom szerint akkoriban az volt az egyetlen. A lelkésznő, akit azóta is példaképnek tekintek, és akihez hasonló lelkésszel azóta sem találkoztam (jó és rossz értelemben egyaránt, jó értelemben véve a személyes hitelességét említhetem, rossz értelemben a túl magasra állított mércét). Bonyolult ez a viszony, de hát a mesterhez való viszony mindig bonyolult.

Ez a közösség nem sokat adott a szertartásosságra, sőt, minden tényező ennek ellenében igyekezett hatni. A liturgia – a lehetőségekhez képest – szabad alakítása, a szabad, az ember lelke mélyéből fakadó imádság, az önfeltárás és a lehető legteljesebb őszinteség mind-mind jellemzői voltak e közösségnek. Egy kamasz számára mindez nagyon vonzó lehet. Olyan élethelyzetekről lehetett szabadon, őszintén és emberien beszélni, mint a drogfüggőség (az ifjúsági csoportba jártak éppen kezelés alatt álló függők), a kudarcélmények, az Isten iránti legszemélyesebb érzelmek; senki sem nevetett ki.

A teológia (Protestáns Teológiai Intézet, ahova 1996–2002 között jártam Kolozsváron) alatt a szertartások, rítusok jelentősége még inkább veszített a fontosságából, a református istentisztelet központi eleme ugyanis a prédikáció, minden erre mutat előre és erre mutat vissza. Ha egy református istentiszteleten a prédikáció nem jó, nem szól hozzám, akkor az az érzésem, hogy semmivel sem maradtam, mert a szertartás a maga puritán szárazságával nem nagyon tesz hozzá a vallási élményhez. Reformátusnak lenni sokszor azt jelenti, hogy az ember a vallási élményeihez leginkább az elméjét használja, azaz megpróbálja megérteni, mit üzen neki Isten a Biblián keresztül.

Sokáig ez a hozzáállás volt a természetes,

egészen addig, amíg néhány ELTÉ-s tanárom jóvoltából el nem kezdtem tanulni a liturgiákról és a rítusokról Budapesten. Ezeknek az óráknak a liturgikus terepgyakorlatok is részei, három félév alatt jártunk sokféle ortodox és kopt liturgián, zsidó imán, számos katolikus misén és protestáns istentiszteleten. Ahol lehetett, mindig gyújtottam két, majd három gyertyát. Talán ez, és a liturgiák értő hallgatása, a nem tudatos, hanem misztikus módon való bekapcsolódás az istentiszteletbe volt az, amely alapvetően megváltoztatta a rítusokhoz való viszonyom: az istentisztelet nyelvét ugyanis sokszor nem értettem, a rituális cselekmények azonban valamilyen titokzatos módon mégis áthidalták a reformáció e fő vívmányát, az anyanyelvű istentiszteletet.

Hieronymus Bosch: Gyermek szélkerékkel és járókával (1500 körül, a Krisztus a keresztfát hordozza c. táblakép hátoldala, forrás: Wikimedia Commons)
Hieronymus Bosch: Gyermek szélkerékkel és járókával (1490/1510, A keresztet vivő Krisztus c. táblakép hátoldala, forrás: Wikimedia Commons)

Mindezt azért írom, mert sokszor az a benyomásom, hogy a református vallásosság még mindig igyekszik de-ritualizálni a vallási tereit a minél puritánabb, minél igeközpontúbb, minél egyszerűbb istentiszteletre törekedve. Ugyanakkor ez a vallási racionalizáció, ez a rítus-nélküliség ha az elmét meg is érinti azokban a nagyszerű helyzetekben, amikor a prédikáció valamiért épp hozzám szól, nekem a vallási élményhez kevés.

Ugyanakkor, felnőttként kényelmetlen már az a típusú kamaszos őszinteség, amely mindent ki tudott és ki is akart mondani. Felnőttként már szükségem van a titkokra, amelyeket csak Isten tud, és lényegesen kevesebb szükségem van arra, hogy magamat érzelmileg bárki előtt feltárjam. Bár, ha mégis megtörténik néha személyes beszélgetésekben, azt leginkább kivételes, szent időnek, ajándéknak tekintem.

A rítusok, rituális mozdulatok, cselekvések célja ugyanis,

hogy azt a kaotikus időt és teret, amelyben profán módon létezünk, vallásilag strukturálják. A rítusok – amelyeket mindig ugyanúgy kell végrehajtani, és nem csak azért, mert csak így érvényesek, hanem mert a lélek számára ezek jelentik a vallási rendet, rendezettséget –, szükségesek a vallásos ember pszichéje számára, mert elválasztják a szent időt a profántól; a szent időben rend, a profán időben rendetlenség van. Ezek lehetnek egy napot strukturáló időszakok, mint például az iszlámban a napi ötszöri ima, vagy a szerzetesek időbeosztása, vagy lehetnek nagyobb egységeket, heteket vagy az évet strukturáló, periodikusan visszatérő, kitüntetett idők, amikor ugyanazt kell csinálni, vagy egyszeri és megismételhetetlen rítusok, amelyek az életút során csak egyszer történnek.

Ilyen visszatérő rítus például a gyertyagyújtás mindenszentek, illetve halottak napja alkalmával, amely a gyász egy vallásilag szervezett, és ezért kifejezhetővé váló formája, de ilyenek a temetési rítusok is: bármennyire küzd a protestáns teológia a temetési rítusok ellen (a tor, a nyitott koporsós virrasztás, búcsúztatás stb.), mindezek a népi vallásosság állandóan visszatérő elemei, amelyek valamilyen formában szükségesek a gyászfolyamat átéléséhez.

A rítusoknak ugyanis sokszor az a szerepük, hogy a kötött szövegek által az emberi érzéseket kimondhatóvá teszik, és a rituális mozdulatok által kifejezhetővé is teszik az olyan mély érzéseket, amelyek túl erőteljesek ahhoz, hogy szervezetlen formában ki lehessen őket mutatni.

A rítusok ugyanis nem a racionalitás nyelvén szólnak hozzám, hanem valahol mélyebben, „a föld rétegein át haladva eljutok oda”, ahova eredetileg készültem. Ehhez az kell, hogy mindig ugyanúgy történjen a rituális cselekvés, és ezért maradok egyfajta hiányérzettel, ha valaki nem pontosan, hanem szabadon, a maga elképzelései szerint mondja a liturgikus szövegeket. Ez a hiányérzet erősebb annál, mint amikor nem jó a prédikáció, mert ez nem az elme szintjén hat rám, hanem mélyebben. És ez az egyik fő oka, hogy mostanában gyakran járok a kolozsvári evangélikusokhoz templomba: mert ott az istentisztelet, ahol a kötött szövegek valóban kötött szövegek és nem alakíthatók opcionálisan vagy helyettesíthetők mással, az énekelt liturgia egy remek kántorral és a minden vasárnapi úrvacsoravétel rituálisan végigvezet a vallási értelemben vett katarzisig, ami egyértelműen az úrvacsora.

És, halottak napján, amikor írom ezt a szöveget, akármennyire is kapálózik ellene a puritán református neveltetésem és racionalizáló hajlamom, meggyújtok három gyertyát annak a három gyermeknek az emlékére, akiket soha nem ölelhettem magamhoz, akiknek sírjuk sincs, és akik fizikailag semmilyen módon nincsenek jelen.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Gyöngyösi Csilla
Gyöngyösi Csilla

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória