Kedves Botond!
A miniszterelnök úr elment már, ezért a bevezetőből mellőzöm a szálka és a gerenda közti különbségre építő magyar szólást, pedig nagyon találó lett volna… Ismert ugyanis, hogy a dormánfalvi polgármester, de a helyi tanács többsége is annak az ALDE-nak a tagja, akivel a szövetség a transzilván pragmatizmus jegyében együttműködést vállal(t), illetve akinek alapítójával a szövetségi elnök (aki azóta is ugyanaz) 2014 őszén kampánykörúton vett részt egypár, többségében magyarlakta településen.
Kezdem inkább a közepén, s mindjárt azzal, hogy körülöttem senki nem panaszkodik arra, hogy újabban mifelénk végletesen leegyszerűsödött volna a politika. Éppen ellenkezőleg. Pár éve lehetőségünk van percre pontosan megismerni, hogyan szavaztak választott képviselőink egy adott kérdésben, sőt, élő közvetítéseken figyelhetjük egy-egy különbizottság munkálatait az ellenzék – főleg USR-s – tagjainak jóvoltából.
Ami a magyar/transzilván politikát illeti, az változatlanul pragmatikus, megannyi éve. Sterilen körbe van határolva, gyakorlatilag egy párhuzamos dimenzióban létezik. Ebben a dimenzióban mindenkinek a homlokán ott a jel. Tudjuk egymásról, ki hova tartozik. Itt csak az beszélhet, akinek szót adnak. Kevés kérdés van.
Morál és esztétika? Teljesen hiányzik, ezt jól látja ön is.
Tudom, hogy kampányfinisben kár érdemi dolgokról beszélni, mégis billentyűzetet ragadtam, mert a május 22-ei eszmefuttatás szövegében fenyegeti a közösséget, és gúnyolódik a politikai ellenfelekkel – ez utóbbi, mondjuk, rendben van. (Mert miért örülnénk annak, mi, erdélyi pragmatikusok, hogy annyi év után végre nem a PSD áll nyerésre a hazai választásokon?)
A beszélgetés érthetően most nem is valamiféle európai vízióról zajlik, mindössze három napunk van gondolkodni és dönteni.
Én azt mondom, a bejutási küszöb megugrását nem a vasárnapi „átszavazók” (engem is meglep, mennyien vagyunk) veszélyeztetik, inkább a várhatóan magas román részvétel. Ezért mozgósítani kell. Helyzet van, és a helyzet felszínre hozta – hogy Antal Árpád szavaival éljek – a „viszonyt”, amely az erdélyi magyarság és az RMDSZ között van. Erről épp kiderülni látszik, hogy nem kizárólagos.
Én azt mondom, van magyarázata arra, hogy a szövetség és a romániai magyarság (a „közösség”) ennyire elbeszél egymás mellett, s ez implicit módon azt is magyarázza, hogy a mozgósítás helyenként
fenyegetéssé torzul.
Szerintem a válasz abban keresendő, hogy a szövetség tisztségviselői (mindig) azt állítják – vélt általános felhatalmazásukat igazolandó –, hogy „a Szövetség a romániai magyar nemzeti közösség érdekvédelmi, közképviseleti és érdekegyeztető társulása, amely a nemzeti identitás védelme, megőrzése és fejlesztése, a gazdasági-szociális esélyegyenlőség kivívása, a szülőföldön maradás érdekében elősegíti a közösség önszerveződését, az anyagi és szellemi létfeltételek javítását” – elfeledve, elhallgatva, hogy az általános felhatalmazás, az egyezség, feltételhez kötött, és csak akkor áll, ha a Szövetség a „tevékenységét a demokrácia és a pluralizmus jegyében fejti ki.” (Forrás: az RMDSZ alapszabályzata, 10. cikkely, a kolozsvári kongresszuson elfogadott változat. Az idézett szöveget a központi honlapon kár keresni, mert az oldal nem található.)
A fent említett tisztségviselők – tisztelet a kivételnek – nyugdíjig a szövetség kötelékében maradnak, nincs hova kilépjenek, mert nincs annyi alapítvány, egyház és ernyőszervezet, ahol tapasztalatuk hasznosítható lenne…
Kampányfinis van, érdemi dolgokról kár beszélni, de azt állítom, hogy 2019-ben itt még nem várható el (talán legközelebb), hogy a közösség tagjai ne vegyék észre a szövetségi demokrácia és pluralizmus hiányát. Hogy ne észleljék: itt valamiféle szerződésszegés történt. Ehhez valóban nem kell kongresszusi szöveg – én mondjuk szoktam szövegek után kutakodni, érvelésemet megalapozandó. Elég ehhez a józan (transzilván, pragmatikus) ész.
Azt állítom,
egy transzilván pragmatikustól nem vitatható el az a gondolat, nem vonható felelősségre (és nem fenyegethető azért), mert vitathatónak tartja a bevett szokást, hogy a két székely megye élén emberemlékezet óta ugyanaz a két ember áll, és a jelek szerint ők onnan mennek majd nyugdíjba.
Azt állítom, mindössze józan ész és ítélőképesség kell ahhoz, hogy lássuk: annak, hogy Borbély László nem állt bíróság elé és államtanácsos lett (nyugdíjig), politikai alku volt az előzménye, amivel a szövetség a közösséget kötelezte el. Hasonlóképpen: kérésre történhetett Valentin Popa „reformer” oktatási miniszter menesztése is, miután Borboly Csaba „megkeresése” nyomán, a kisebbségi államtitkárt megkerülve azonnal intézkedett, s amely menesztésnek feltételei voltak.
Cserébe ott az elköteleződés és odafigyelés, mellyel a szövetség képviselői és szenátorai egyhangúan szavaznak arról a törvénytervezetről, amely lehetővé teszi, hogy a jogerősen letöltendő börtönbüntetésre ítéltek otthon tölthessék le a büntetésüket (ez – a megismételt, egyhangú szavazás ellenére is – elvérzett végül az Alkotmánybíróságon). Ott van a Iordache-bizottságban a jogász szakmára is – nem csak a (pragmatikus) közösségre – árnyékot vető galléros képviselő, aki mindannyiunk szemében legitimálja a testületet. Nevezett nem vette észre, hogy a polgári perrendtartási törvénykönyvnek van egy, a polgári bíróságokon az ingyenes anyanyelvhasználatot technikailag akadályozó rendelkezése, melyet a bizottság gyorsan „rendezhetett” volna.
A polgári perrendtartás módosításai 2019 januárjában hatályba léptek, de magyar jogkeresők polgári perekben továbbra is megelőlegezik a tolmácsok munkadíját. Hegedüs Csilla pedig szabadon kampányolhat azzal, hogy a román állam nem tartja be nemzetközi vállalásait.
Nem hiszem tehát, hogy egyetlen érvényes olvasata van a vasárnapi átszavazásoknak, melyek, hangsúlyozom, önmagukban nem veszélyeztetik a bejutási küszöböt. Pár pragmatikus transzilván úgy látja, szerződésszegés történt, és az egyezség már nem kötelező. Nem büntetünk, mindössze nem tartjuk oda a másik arcunkat is.
A szerző ügyvéd, a Nem az én nevemben csoport tagja
