Január folyamán felmerült, hogy jó lenne körüljárni azt a felvetést, hogy mit jelent értelmiséginek lenni a populizmus korában. Gondoltam, majd ha néhány héten belül lesz rá végre kellő idő-tér, a már megfogalmazottak függvényében (a vitaindító, reflexiók) igyekszem végiggondolni, hogy ehhez esetleg bármit hozzá tudnék-e fűzni. Elvégre abszolút izgalmas felvetés.
Aztán – ahogy lenni szokott – jött Valóság nevű nagybátyám, és felülírta az elképzeléseket. Minden bizonnyal nem csak az enyémeket. Mit mondhatnának erről például a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutatóhálózatának munkatársai…
El is érkeztünk az apropóhoz, az Akadémiához, egyszerűen muszáj erről írni, beszélni. Most. Mert végtelenül méltatlan az, ami történik.
Címszavakban érdemes lenne végigmenni a történet fontosabb vonatkozásain, hogy esetleg azok számára is érthetőbb legyen, akik kevésbé követték az eseményeket. Ennek precíz, pontos, átfogó összefoglalását nyújtják maguk az akadémiai dolgozók, az Akadémiai Dolgozók Fóruma honlapján. Itt lehet elolvasni, hogy miről is szól az MTA körüli helyzet, hogyan alakult ki és hogyan eszkalálódott az elmúlt napokban, hetekben; itt arról, hogy kik az (elsődleges) érintettek – az akadémiai dolgozók –, és kik az akadémikusok, a köztestületi tagok, mi az MTA-kutatóhálózata, amelyről bővebb információk az MTA honlapján is természetesen elérhetők, és mi a feltétele annak, hogy – amennyiben valóban szakmai kritériumok alapján született értékelés eredményeként – átalakításokra lenne szükség az MTA kutatóintézet-hálózatában, ez az Akadémiával partnerségben, szakmai alapon, a kutatás szabadságának garantálásával – méltó módon – történhessen. A jelenlegi helyzetre adott válaszaik pedig itt olvashatók. Az MTA és az Innovációs és Technológiai Minisztérium közötti „vitáról” természetesen az Akadémia honlapján is fontos anyagokat találunk (például itt is).
A helyzet számos méltatlan aspektusáról olvashatunk, többek között itt, itt is , illetve itt.
Az MTA kutatóintézet-hálózatának sorsa nem „csupán” az 5000 akadémiai dolgozót érinti – nem mintha ez önmagában is nem lenne elég –, hanem a teljes magyar tudományos életet.
Nem valószínű, hogy a romániai magyar kutatók, oktatók, intézetek, tudományos egyesületek, folyóiratok stb. közt túl sok olyat találnánk, akik/amelyek ne kötődnének valamilyen módon az MTA kutatóintézeteihez, pályázataihoz, projektjeihez, és mindenekelőtt kollégáihoz, a szakmai networkökön keresztül. Már önmagában ez kibontakoztathatná azt az egyéni, közösségi, intézményi stb. szolidaritást, állásfoglalást, cselekvő támogatást, amely – legalább morálisan – megerősíthetné a végtelenül méltatlan helyzetbe hozott akadémiai dolgozókat. (A szöveg megfogalmazása óta már érkeztek erdélyi szolidaritási nyilatkozatok, például ez is és ez is.)
Ha már a Plakátmagányon az értelmiség mai szerepéről zajlik az értekezés, akkor próbáljuk meg tágítani a kontextust, remélhetőleg anélkül, hogy elveszítenénk a fókuszt.
Több évvel ezelőtt közel egy évtizedig a felsőoktatásban dolgoztam, és az ez idő alatt általam tanított tucatnyi tantárgy közül a politológia volt a legnagyobb kihívás, mivel ezt övezte „látatlanban” a legerősebb ellenszenv, az „utáljuk a politikát, mert hazug és korrupt – ergo az ezzel foglalkozó tantárgy is ellenszenves” alappremisszából indulva. Minden alkalommal kihívás volt mínuszból megpróbálni felépíteni az érdeklődést, miközben számomra nem volt kérdéses, miért lehetne ez a tantárgy fontos (hogyan segíthetné egyszerre a közelítést, és más értelemben a távolítást, a kontextusba helyezést, értelmezést stb.). Adódtak apróbb-nagyobb sikerélmények, és voltak bőven kudarcok is – valódi kihívás, a belekényelmesedés veszélye nélkül… De mielőtt beszippantana a nosztalgia, hogy kapcsolódik mindez ide? Úgy, hogy talán a legérdekesebb órák azok voltak, amelyeknek a demokrácia volt a témája. Amolyan oldschool megközelítésben, az alapfeltételek mellett (politikai részvétel, választás lehetősége, tájékozódás), ilyen további felvetésekről is értekeztünk, hogy „a demokráciákban viták által kormányoznak”, meg hogy „a demokrácia bizonyos értékeket, életfelfogást és életmódot is jelent” – és ezeket konkrét példákon keresztül próbáltuk minél alaposabban körüljárni. Még szerencse, hogy évek óta nem tanítok, meglehetősen bajban lennék, ha jelen idejű példákon keresztül kellene arról beszélni, hogy hogyan is valósul meg a minket körülvevő valóságban a viták általi kormányzás…
Pontosan ez az egyik legnagyobb probléma az Akadémia körüli helyzettel is. Hogy szó sincs (szakmai) vitáról, tudománypolitikai kérdésekről, ehelyett egy kiszolgáltatott helyzet megteremtése zajlik. Ettől méltatlan. Márpedig méltatlan helyzetben nem lehet érvelni, vitázni, elképzeléseket ütköztetni, párbeszédet folytatni, nincs „bal” vagy „jobb”, nincs keresztény, konzervatív, szociáldemokrata, liberális (bármit is értsünk ezek alatt). Méltatlan körülmények közt csak a jól bejáratott, végtelenül leegyszerűsített stigmák maradnak: „sorosbérenc”, „nemzetáruló”, „bevándorláspárti”. Vitázni, érvelni, párbeszédet folytatni – akár ideológiai alapon is – csak méltó körülmények közt lehet.
És hol van a saját felelősségünk mindebben?
Összekapcsolható a korábban felidézett politológia órák másik vonatkozásával, a demokrácia, mint életfelfogás és értékrend megközelítésével, de akár az értelmiség szerepével is, ha úgy tetszik. Anno, az órákon elhangzott véleményekből, egy optimistább jövőkép rajzolódott ki, mint ami a mai valóságból visszaköszön. Az volt a remény, hogy a rendszerváltást követő három évtized alatt a politikai és állampolgári kultúra más pályát ír le, változik az autoritáshoz való viszony stb. stb. Ha van még értelme értelmiségi habitusról beszélni (Bourdieu után szabadon), akkor ebben a köztes-európai térben minden bizonnyal kiemelten fontos lenne a mindenkit megillető méltóság megvédése, illetve szavatolásának számonkérése. Nincs értelme most belemenni abba, hogy mikor kellett volna először „szólni”, vagy azt hatékonyabban tenni, melyik az az első méltatlan pont, amikor ez a folyamat még megállítható/elkerülhető lehetett volna. De talán van értelme belegondolni, milyen hozadéka lehetne annak, ha ez valóban (értelmiségi) habitussá válna, ha minden egyes esetben valóban szolidárisak lennénk és szót emelnénk, amikor bárki méltósága sérül – legyen az bármilyen társadalmi csoport, méltatlan támadások kereszttüzébe kerülő személy, vagy intézmény.
Tegyük meg most a Magyar Tudományos Akadémiáért!
A kutatás szabadságáért. És a mindenkit megillető méltóságért.
