„Töksötét vonatokat mutat minden csatorna
Mennek utas nincs egy se
Csak a büfékocsiban állnak (részegen)
Ketten, amelyik rosszul van az vagyok én
Kár, hogy most mutatnak az elébb még
Istent dicsértem én”
Mint sokan tudják, tudjátok (hadd tegeződjünk most egy cikk erejéig), hat évig voltam református lelkész, a teológiai képzéssel együtt tizenkét évet töltöttem el az egyházban. 2008-ban felbontottam a munkaszerződésem, és elmentem Budapestre tanulni valamit, aminek egyszerre semmi köze és minden köze van ahhoz, amit addig csináltam: arab nyelvet és vallástudományt, és ezen belül is az iszlám teológiáját.
Lelkésznek lenni nem könnyű, ha úgy szeretnéd csinálni, hogy Isten előtt becsületesen mondhasd azt, hogy te minden tőled telhetőt megtettél. A teológia egy olyan szakmai és emberi valóságba szocializál, amely nagyon pontos mintát ad eléd, hogy milyennek kell lennie a lelkésznek. A lelki mérce sokszor nagyon magas, sokan közülünk úgy jövünk a teológiára, hogy szinte emberfeletti példaképekre tekintünk úgy, mint normálisra, és hozzájuk mérjük magunkat. Az ideális lelkész képének, amibe szocializálódunk, iszonyatosan nehéz megfelelni, ha nem lehetetlen – és sem a körülmények, sem az emberi természet nem teszi lehetővé, hogy megfeleljünk neki. Minden ettől való eltérés, a sorból való valamilyen kilógás, a személyes tragédiák, a válások, a szakmai élet kudarcai, vagy egyszerűen a monotónia, a szellemi impulzusok hiánya, a lelkészeket lelkigondozó hálózat és a szupervízió szinte teljes hiánya, az egyházi szervezet milyensége nagyon gyorsan vezet jobb esetben kiégéshez, rosszabb esetben alkoholizmushoz (hiszen milyen könnyű Erdélyben ehhez nyúlni), pályaelhagyáshoz vagy kirúgáshoz. Nem tudom szavakkal leírni azoknak az embereknek a magányát, akik egyedül küzdenek egy kis faluban Istennel, a családjukkal (amely sokszor nem érti ezt a sajátos Isten-viszonyt), a külső és belső elvárásokkal, az emberi butasággal, az elmaradottsággal, a szegénységgel, kiszolgáltatva a feletteseknek, a rendszernek, az alig csordogáló anyagiaknak, amelyek bőven ömlenek valahol,
de valahogy sosem jutnak el a legszegényebbekhez és legkiszolgáltatottabbakhoz.
Minden csodálatom azoké az embereké, akik ezt a hivatást minden ellenszél ellenére is ép lélekkel és elmével, szakmai korrektséggel és el nem múló lelkesedéssel művelik. Nálam ugyanis eljött egy adott pont, amikor be kellett látnom, hogy én nem vagyok egy Don Quijote, ezzel a sokmindennel nem tudok egyedül megküzdeni; elvesztettem a lelkesedésem, már nem volt kedvem a prédikációkra készülni, egyre gyakrabban mondtam közhelyeket a szószékről, mert nem végeztem el azt a lelki munkát, amely az Ige mélyebb megértéséhez kell; akik akkor szakmailag és emberileg mellettem állhattak volna, ezt vagy elmulasztották, vagy fenyegető és ítélkező módon léptek fel. A magány érzése, amely bennem mindig is nagyon erősen dolgozott, annyira felerősödött, hogy olyan életkonfliktusba kerültem saját magammal, amit nem tudtam (azóta sem) feloldani. Aztán jöttek a rosszabb dolgok: amikor annyit iszol, hogy nem emlékszel arra, hogy beszéltél-e valakivel telefonon, öncsonkítás, öngyilkos gondolatok. Mélység és magány.
Mondanom sem kell, hogy kudarcként éltem meg az egész lelkészi szolgálatomat, és azt, hogy megszüntettem a munkaszerződésem: nem csak abban az értelemben, hogy megszűnt az a munka, amelyre kilenc évig tanultam és semmi máshoz nem értettem, hanem úgy is, hogy lelkésznek lenni az identitásom legfontosabb rendezőelve volt, és egy nap arra ébredtem, hogy ez darabokra hullt, és képtelen vagyok összerakni magam. Úgy felmenni a szószékre és úgy prédikálni, hogy teljesen szét vagy esve, így engedni át magadon Istent: lelkileg nem egy egészséges állapot, nem lehet hosszú távon csinálni. Éveket küzdöttem azért, hogy megértsem, hogy hol rontottam el, mit csináltam rosszul. Sokat segített ebben az ELTE – amúgy világi – tanári közössége és a vallástudomány, hogy egyáltalán megértsem azt, hogy mi történt velem.
Én ugyan önként hagytam ott egy világos pillanatomban a látható egyházat, válaszokat keresve a kérdéseimre, sokan azonban az utolsó utáni pillanatig küzdöttek az egyensúlyért. Sok olyan esetről tudok, ahol a látható egyház a saját szolgáját életének legmélyebb pillanatában, a valódi, zsoltári mélységekben hagyta magára, hátrált ki mögüle, mert ebből az életből nem látott mást, csak a kudarcot és az adminisztrációs problémát, és a kudarc mögött nem vette észre a kétségbeesetten küzdő, istenkereső embert. Mindenki gyors ilyenkor az ítélkezésre: fegyelmiben kell részesíteni, ki kell rúgni, mert elvált, iszik, kurvázik, meleg, mindenféle fegyelmi vétséget követett el, és milyen könnyen megbélyegzik ilyenkor azok, akik mégnem sodródtak erre a határra azokat, akik márelvesztették lábuk alól a talajt. Nem elég, hogy az ember élete tönkremegy, az utolsó
– és legfontosabb, az identitását leginkább strukturáló – kapaszkodó is elvész az életéből.
Elégtétel lehetne az, hogy azok, akik engem bántottak akkor, amikor az én életem esett szét, maguk is szétestek, de nem az; velük is ugyanígy együttérzek, mert tudom, hogy min mentek keresztül, és egy identitásválságból milyen nehéz felállni, és remélem, hogy ezentúl irgalmasabb, együttérzőbb szívvel fordulnak azokhoz, akik bajban vannak. Az irgalmasság és az együttérzés, hogy ha már nem tudunk segíteni, legalább ne taszítsuk a másikat nagyobb mélységekbe: ez az, amire nagyon nagy szükség van az egyházban, és nem csak azokkal kapcsolatban, akiket szeretünk, hanem pontosan azokkal szemben, akik ellenünk vétkeztek.
Vannak, akik meg tudnak kapaszkodni a világi életben, és valahogy újra összerakják magukat, felállnak, de az a tény, hogy a látható egyház nemet mondott rájuk, vagy egyszerűen nincs visszatérés az egyházba, mert lehetetlenné vált a kudarcok és az elkövetett dolgok miatt, olyan mély seb, amely véleményem szerint nem gyógyul be, mert pontosan ott ejt sebet a személyiségen, ahol a legjobban fáj. Kudarcot vallottam Istennel szemben, és ezt nem lehet jóvátenni, hiába minden cselekedet, amit Istennek jóvátételként ajánlunk fel: a kudarc érzése végig nyílt sebként marad bennünk, akár de facto ott hagytuk az egyházat, akár lelkészek maradunk, de összetört identitással. Isten persze a maga végtelen irgalmában megbocsáthat, de ez nem ugyanaz.
Sokféleképpen lehet ezt kezelni:
van, aki úgy értelmezi a munkáját, amelynek kapcsán emberekkel foglalkozik, mint lelkészi hivatást; közösséget épít, titokban Istenről beszél, megpróbál konstruktív módon beavatkozni az emberek életébe, hatni rájuk jó irányba. Sokszor csak titokban, hogy az illető ne vegye észre, mert ez nem az a viszony, ahol megengedhető lenne ilyesmi. Végig lelkészként gondol magára, akinek küldetése van az emberek felé, még akkor is, ha a látható egyház nemet mondott rá, jogosan vagy jogtalanul, mindegy. Van, aki visszahúzódik saját magába és soha többet nem beszél erről a kísérletről, hogy egyszer lelkész akart lenni. Van, aki talál magának egy világi foglalkozást, ami többé-kevésbé kielégíti. Van, aki racionális érvekkel feldolgozza valahogy azt a traumát, hogy kudarcot vallott. És sokan vannak olyanok, akik a látható egyházban maradnak, lelkészként, egész egyszerűen azért, mert semmi máshoz nem értenek, és képtelenek megtenni azt a lépést, ami újrarendezné a viszonyokat.
Én egészen mostanáig öntudatlanul is lelkészként gondoltam magamra. Azt gondoltam, hogy az az eskü, amit az ember a teológiáról való kibocsátása alkalmával tesz, érvényes marad a megváltozott körülmények ellenére is. Hogy ha a munkahelyemet fel is adtam, azt a valamit (az elhívást), ami engem lelkésszé tesz, azt nem adtam fel. Sokáig hibáztattam – jogosan vagy jogtalanul, ez most mindegy – a körülményeket, a rendszert, a korszakot, magamat, a rossz döntéseimet, a tudatlanságot, aztán betoltam ezeket a problémákat egy dobozba, ráírtam, hogy mi van benne, és feltettem valahova a lelkem könyvespolcán egy csendes, poros zugba azzal, hogy rendben, így jártam, ugorgyunk.
Az elmúlt időszakban viszont az vált világossá, hogy nem lehet ezen túllépni. Ki lehet ugyan lépni a látható egyházból – ami az egyházszervezet, a maga előnyeivel és hátrányaival együtt –, de nem lehet kilépni a láthatatlan egyházból, ebből a misztikus közösségből: a Heidelbergi káté szerint „Isten fia a világ kezdetétől fogva a világ végezetéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által magának az igaz hitben megegyező, örök életre elválasztott sereget gyűjt, azt oltalmazza és megtartja; és hiszem, hogy ennek a seregnek én is élő tagja vagyok és mindörökké az maradok.” (HKT 54.) Úgy tűnik, hogy a traumán (nem csak az enyémen, hanem sokunkén), hogy a látható egyháznak nincs szüksége rád, nem lehet túllépni, olyan nyílt seb marad ez, amivel kapcsolatban tehetünk úgy, mintha nem létezne, de a legkisebb hozzápiszkálásra is felszakad. Úgy kell találni valami modus vivendit, hogy egyszerre létezik az ember világi és egyházi identitása, egyszerre lelkész-és-nemlelkész, hogy egyszerre zárult le a visszaút a látható, hivatalos egyházba és áll nyitva a láthatatlan, misztikus egyházban. Nem tudsz lelkész lenni, és nem tudsz nem-lelkész lenni. Egyszerre.
Mégis mindig – már lelkész koromban is – nagyon zavart, hogy az emberek a tisztséget és nem az embert látják bennem. Ahhoz az ideális képhez, ami bennem élt azzal kapcsolatban, hogy hogyan is kell lelkésznek lenni (mivel előttem volt pozitív példa), nem tudtam felnőni (mert akkor nem tudtam, hogy ahhoz, hogy az ember ilyenné váljon, egy élet hosszú küzdelme szükséges, és én nem fogom tudni abszolválni két év alatt), és megpróbáltam kitalálni, hogy ha már ez nem sikerül, hogyan tudnám kitalálni magamtól, hogy hogyan lehet ezt jól, hitelesen (elsősorban önmagam, és aztán a kollégák és a gyülekezet számára) végezni, hogyan lehet embernek maradni a palást alatt. És ugyanez most is nagyon zavar, ha valaki csak a – már nem létező – tisztséget akarja látni bennem, és nem veszi észre az embert, és nem tudja szétválasztani azt, amit – ezek szerint – nekem sem sikerül magamban. Nem is lehetett volna jobban megsebezni, mint a nemrég elhangzott mondattal, hogy „ha nem lennél lelkész, nem is álltam volna szóba veled”.
De a másik oldal is nagyon zavar, amikor valaki kizárólag a lelkészi identitásával, és nem az emberivel tud felém fordulni, és nem beszélgetni akar velem, mint emberrel, hanem kinyilatkoztat; ez – hiába értem a mögötte levő motivációt, én is ezt csináltam régebb – ugyanazt az űrt hagyja bennem, mint lelkészkoromban a kudarcok.
Legyintek, hogy „végülis mindegy is, tudtam, hogy nem is jössz”, az evangélium, az értelmezésed a lelkészi szolgálatról és az önigazolásod elment a fejem fölött, mint az én prédikációim a gyülekezet feje felett (lehet-e egy lelkésznek ennél nagyobb kudarcélménye, hogy pont a palást és az önértelmezése akadályozza meg a küldetése elvégzésében), emberi mivoltodban pedig nem érkeztél meg hozzám, mert talán nem is akartál, mert féltél magadat kiszolgáltatni, és mert könnyebb egy szerepet, a palástot véres kardként körülhordozni a világban, mint érzékeny, sebezhető, kiszolgáltatott embernek maradni.
Ugyanakkor az utóbbi évben két dolog történt egyszerre: elkezdtem keresni az utat visszafelé az egyházba. Két érdekes határátlépés is történt: az egyik a Válts irányt! IKE-fesztiválon, ahol előadóként vettem részt, ami sikeres volt, valóban emberként, és nem papként érkeztem meg a volt kollégáimhoz. A másik pedig egy zártkörű beszélgetés lelkészekkel, ahol a határátlépés, bár én kísérletet tettem rá, nem sikerült: emberi mivoltomban nem sikerült hozzájuk megérkeznem, hanem valamilyen módon, épp a párbeszéd lehetetlenné válása miatt, elmentünk egymás mellett.
Emellett – Erdély kicsinysége miatt – szembesültem olyan kollégák történeteivel, akik kényszer hatására vagy önként szintén otthagyták a látható egyházat, és megpróbálták a világi identitásukat több-kevesebb sikerrel újból összerakni. Nem tudom és nem is akarom eltitkolni a mélységes szimpátiámat és együttérzésemet ezekkel a történetekkel kapcsolatban és ezekkel az emberekkel szemben, akik rezonáltak a saját történeteimre.
***
Miért írom le mindezt? Nem feltétlenül azért, mert az élettörténetemmel akarlak szórakoztatni benneteket, vagy mert szükségem lenne a sajnálatotokra. Elsősorban azért, mert a világiak, akik sokszor a látható egyház bűnei miatt ellenségesek a lelkészekkel szemben, nem látják azt, hogy mi zajlik ezekben az emberekben (mert nem láthatják, a lelkész per definitionem nem kerülhet a lelkigondozói szerepből a lelkigondozott szerepbe anélkül, hogy a hitelességét az emberek szemében el ne veszítené, mint az orvos, aki nem tudja magát meggyógyítani), és azonosítják a látható egyházszervezetet az emberekkel, akik benne dolgoznak. Az én lelkészi hitelességemért viszont már nem kár, én bevallhatom őszintén, hogy nem sikerült nemcsak hogy jó lelkésznek, de lelkésznek sem lenni.
Aztán azért, mert én megtehetem, hogy a legvégső határig elmegyek az őszinteségben, mert nem vagyok egzisztenciálisan függő viszonyban az egyházi hierarchiától, és mert kísérletet tehetek arra, hogy megmagyarázzak egy zárt világot, amit kívülről alig lehet megérteni: a maga sajátos nyelvezete, belső logikája, kapcsolatrendszere létrehoz egy olyan szellemi teret, ahonnan kifelé nem nagyon van út, és befelé is alig, és ezért a személyes tragédiák is mind bent történnek. Azért, mert világiként, de a két világ határán azt látom, hogy bár nagyon sokan kiváló lelkészek akkor, amikor lelkészi minőségükben végzik a munkájukat, elveszítették az utat ahhoz az éltető szellemi közeghez, ami az értelmiségi lét lényegét adja, azaz nem tudnak már nemlelkészként beszélgetni, mert a hivatás, az ezzel járó aggodalmak, kétségek, problémák és sikerélmények, a „virtuális palást” annyira betöltik az életüket, hogy közben az emberi identitásuk háttérbe szorult.
Mert nyilvánosan beszélni a lelkészi pályáról nagy tabu ma Erdélyben, ahol az egyházból (egyházakból) nem szoktunk „kibeszélni”, és aki megteszi, azt sokszor kiközösítik, küzdjön csak mindenki egyedül, amíg belerokkan, vagy vegye igénybe a látható egyház által kínált lehetőségeket, akkor is, ha többször bebizonyosodott, hogy nem ezek működnek, vagy kotródjon és hallgasson el örökre, mert elárulta az anyaszentegyházat.
És azért is, mert sokszor beszéltünk az elmúlt időszakban lelkész-világi párbeszédről, részt is vettem néhány eseményen, amelynek ez volt a célja, ugyanakkor azt láttam, hogy a párbeszéd azért nem tudott végül megvalósulni, mert a lelkészek nem tudtak a maguk ex cathedra szerepéből kilépni, és pusztán emberi mivoltukban jelen lenni és partnerként tekinteni a világiakra, a világiak pedig nem tudnak bekapcsolódni ebbe a sajátos, a saját törvényei alapján működő világba. És mert jó lenne, ha tudnánk beszélgetni egymással.
Ezt az írást azoknak az embereknek, lelkészeknek, exlelkészeknek és laikusoknak, hívőknek és ateistáknak ajánlom, akik az elmúlt időszakban megálltak, és beszélgettek velem erről. AM, BB, CzK, DI, OL, PB, SG, SzK, SzSz: köszönöm.
