Tudáspiaci „fair trade”

T

A Vajdaságban turnéztunk valamikor 2010-ben, folyóiratbemutató, beszélgetések, felolvasások voltak műsoron – számunkra, lapszerkesztők számára pedig közel egy hétnyi ismerkedési lehetőség volt ez Szerbiával és ottani magyar írókkal, értelmiségiekkel. Egy másfajta közeggel. Újvidéken, az ottani magyar napilap szerkesztőségében mutatott a főszerkesztő egy szerb nyelvű online bulvárhírgenerátort. Azért mutatta, mert az előző napi lapszámban beugrottak az átverésnek: sokadik áttétel után átvettek egy hírt, ami eredetileg onnan származott, és egy zentai hajóskapitány lottónyereményéről szólt. Megmutatom, hogyan működik – mondta a szerkesztő –, választhatsz, hogy miről szóljon a hír. A legördülő menü öt előre megírt szöveglehetőséget kínált, ahová be lehetett helyettesíteni a neveket és foglalkozásokat. Két perc sem telt bele, máris a portálon volt a szerb nyelvű hír felvezetővel és fényképillusztrációval, ahogy kell.

A történetet megírtam akkor naplóformában, majd miután továbbra is foglalkoztatott, fikciós történet is lett belőle 2011 elején. De azt egy percig sem gondoltam akkor, hogy néhány év elteltével a zentai hajóskapitányok a bulvármédiából a mainstreambe eveznek át, hogy hangsúlyos amerikai elnökválasztási kampánytémává válnak, hogy bizonyos, korábban irányadónak számító médiumokban

átveszik valódi hírek helyét.

Szilágyi-Gál Mihály tudáspiacokról szóló remek összefoglalójának megjelenése idején (» Tudáspiacok – az álhír és a kritikai tudás között) éppen arról tartottam egyetemi órákat, hogy milyen esélyei vannak az irodalomkritikának az online nyilvánosságban. A kritikus milyen más véleményformálókkal áll versenyben, és milyen esélyei vannak ebben a térben? Van-e, lehet-e a kritikának más funkciója, mint egy nem szakmabeli által létrehozott termékminősítő-ajánló tartalomnak? Értelmiségi/szakmai beszéd-e még a kritika, vagy valami más veszi át a helyét észrevétlenül? Ugyanarról a folyamatról van szó tehát, amelyikről Szilágyi-Gál Mihály megmutatja, mennyire egy általános médiaszerkezet része, s az egyes szakterületeken belül is újra és újra megtapasztalható.

Az értelmiségi pozíció legitimitását eredetileg a tudás, illetve a tudáspiacon való mediált, bizonyos (legalább részben szakmai) szűrőkön átszűrt jelenlét biztosította. Mára a nyilvánosság szerkezete diffúzabbá vált, és a politika a legmagasabb szinteken fedezi fel rövid távú hatalmi érdekek mentén, hogy a szakmai szűrők (például a több évtizedes munka és tapasztalat nyomán, konszenzuálisan kidolgozott újságírói etikai kódexek vagy a mindenkori tudományosság fokozatosan változó és önmagát korrigálni képes logikája) hogyan rúghatók fel egyik pillanatról a másikra sajtótermékek és tudományos intézmények elleni karaktergyilkossági kísérletekkel. Nyilván pontosan a cikkben megjelölt gyanakvás-stratégia, illetve annak az elvnek az egyre fárasztóbb követése a célravezető, amit így foglalhatunk össze:

A tájékozottság nem pontos ismereteket jelent, hanem azt, hogy egy kritikai térben el tudom helyezni az adott témával kapcsolatos információimat. (…) Nem az a kérdés, hogy mennyire pontos egy információ, hanem az, hogy mennyire pontosan lett megadva ellenőrzésének lehetősége.

Fárasztó ugyan, de az ilyen típusú tájékozódás igényének fenntartása az egyetlen lehetséges, hosszú távú etikus stratégia; ezt az átalakuló médiakonfigurációban egyaránt fenyegeti a hatalmi manipuláció és a hozzánemértés, illetve e kettő kombinációja. Ráadásul nem csak etikáról van itt szó, hanem távlati lehetőségként önfelszámolásról is. Ha a tudás és a kritikai megközelítés szakmai szűrője helyére a megszerzett erőforrások feletti rendelkezés (értsd: pénz) és a hit (vagyis a kritika alá nem vonható hiedelem-axiómasor) kerül kinyilatkoztatott formában is, az épp annak az életformának az alapjait ássa alá, amelynek nevében látszólag megszólal. A hosszú távra tervezés, a kiszámíthatóság elvét a véletlenek játékának engedi át.

Az értelmiségi egyik lehetősége

az új konfigurációban az influenszerré válás, vagyis a korábbinál is radikálisabb piaci jelenlét. Azoknak a csatornáknak és témáknak a belakása, amelyek korábban nem számítottak értelmiségi terepnek. Az influenszer – aki mondjuk saját Youtube-csatornáján kommunikál követőivel – a köznapin, a konkrétumokon keresztül beszél, de annak, amit mond, nem szükségszerűen kell beszorulnia a köznapiba. A „tudáspiac” kifejezés épp azt mutatja, hogy a klasszikus értelmiségi szerep szolgáltatássá konvertálható. Jó esetben erre a szolgáltatásra ráüthető egy képzeletbeli „Fair Trade” pecsét.

A másik út a korábbinál radikálisabb piac-alternatívák keresése, a piacra való tudatos nemet mondás következményeinek új körülmények közötti feltérképezése. A saját érdekkel rövid távon akár szembemenő szolidaritások, lemondások, építkezések, szűk szabadságkörök újrafeltalálása. A jó hír az, hogy ezekre a folyamatokra ugyanúgy rengeteg példa van már az emberiség története során, mint azokra a folyamatokra, amelyek jelenleg a médiát uralják.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Balázs Imre József
Balázs Imre József

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Legutóbbi hozzászólások

Archívum

Kategória