Körülbelül három és fél millió ember vándorolt el Romániából 1989 óta, ami a népesség körülbelül 17%-át jelenti. Az OECD-országok közül sehol sem ekkora a kivándorlási arány, a 11%-kal még a második helyezett Mexikó is jóval mögöttünk jár. Az emberek úgymond a lábukkal szavaznak, s az eredmény lesújtó: a népesség egyhatoda nem lát jövőt az ország határain belül.
Államelnök-választás közeledik, és joggal tehetjük fel a kérdést: mi változik az elkövetkező öt évben? Az utóbbi évek gyorsan növekvő GDP-jének ellenére gyengén áll az ország társadalmilag és gazdaságilag. Ki az, aki mindezt megváltoztathatja? Mit ígérnek a jelöltek?
Klaus Johannis lényegében „normális” Romániát szeretne – de hogy ez mit jelent, nem derül ki, hiszen ugyanazok a semmitmondó szlogenek ismétlődnek a kampányában, mint amelyeket eddig annyiszor ismételt a vele szimpatizáló sajtó.
Dan Barna olyan Romániát akar, ahol boldogok lehetünk: elmondja, micsodák a ország különféle gondjai, és a megoldása többnyire az, hogy az államnak jobban kellene végeznie a dolgát, és a magánszektornak be kellene segítenie. A probléma ott kezdődik, hogy szinte szó szerint csak ennyit állít, konkrétumokkal nem fárasztja a kedves választót.
Viorica Dăncilă olyan elnök szeretne lenni, aki minden román állampolgárt képvisel, de a nagy kormányválság közepette a kampányból kifelejtődött a mondanivaló.
Kelemen Hunornak sincs igazán átfogó programja; kampányának a mottója a „tisztelet”, ami természetesen rendben van – de hogy egy államelnök hatáskörébe ez egészen pontosan hogyan illeszkedik, és miben nyilvánul meg, azt nem tudom.
Mircea Diaconu nagyon hangzatos jelszavakkal kampányol, kifejtve, hogy ő becsületes, keményen dolgozó ember, de programja is nagyrészt a problémák tárgyalásáról szól – nem igazán kapunk megoldásokat.
Theodor Paleologu kampánya annyiban különbözik, hogy nem nagyon vannak jó mottói, s a programja ráadásul ugyanannyira szegényes és naiv, mint a többieké. A többi jelöltet pedig szinte nem is érdemes megemlíteni.
Nyilván ne felejtsük el, hogy az államelnök önmagában nem sokat tehet, de ha történetesen az ő pártja nyeri a parlamenti választásokat, akkor nagyon nagy befolyásra tehet szert. Franciaországban sem léphet túl sokat az államelnök egyedül, szüksége van a parlament együttműködésére (még akkor is, ha több befolyása-hatásköre van, mint Romániában), az államelnök-jelöltek programjai mégis sokkal átfogóbbak és konkrét megoldásokkal szolgálnak.
Tehát ki az, aki megmentheti Romániát? Ki az, aki „normalizálhatja” az országot, ki az, aki boldoggá tehet minket, ki az, aki mindannyiunk érdekeit képviselni fogja?
Mielőtt erre választ kapunk, érdemes kicsit átgondolni, hol tartunk most.
Ha rosszul tanítanak az iskolában egy nyelvet, az majdnem olyan, mintha egyáltalán nem tanítanák. Ha nem veselkedik neki a diák, és ha a tanár nem kéri számon rendszeresen a tananyagot, hézagok maradnak a nyelvtudásában, és csak töredékekre fog emlékezni. Észben tart bizonyos szavakat, bizonyos szófordulatokat, bizonyos nyelvtani szabályokat, de nem fog tudni beszélni. És ha utána mégis úgy dönt, hogy meg szeretné tanulni az illető nyelvet, akkor az alapoktól kell újrakezdenie, mert másképp nem fog összeállni a kép.
Bizonyos értelemben Románia történelmi fejlődésével is ez a probléma. A villámgyors modernizálási kísérletek után, Alexandru Ioan Cuza és I. Károly király reformjait, majd a két világháború közötti időszak viszonylagos megerősödését és előrehaladását követően a kommunista rezsim bebizonyította, hogy az állam, sőt, az egész társadalom gyenge alapokra építkezett. Kiderült, hogy az ország nem tanulta meg rendesen a történelem leckéit. Erre már a tizenkilencedik században Titu Maiorescu is figyelmeztette a döntéshozókat és az értelmiségieket: a „forme fără fond”, az alap nélküli formák átvétele elméletének tökéletes bizonyítása volt, hogy a kommunista korszak szinte minden addigi eredményt eltüntetett. A „nagyszerűnek” mondott két világháború közötti korszak már nagyon távoli, visszahozhatatlan múlt volt 1989-ben. A forradalom utáni politikai elit sajnos ugyanúgy ingatag alapokat kezdett el építeni, mint a tizenkilencedik századi vezető réteg. Olyan súlyos és már-már lehetetlen feladattal szembesültek, olyan kimértségre, óvatosságra és pontosságra lett volna szükség a ’90-es évek kríziseinek közepette, hogy nem is biztos, hogy hibáztathatjuk őket ezért.
Tehát mit tehetünk ma?
Mit kellene tennünk, hogy „normális” országban éljünk, ahol boldogok lehetünk? Először is be kell látnunk, hogy a rossz diák helyzetében vagyunk, és az alapoktól kell újrakezdenünk mindent. A ’90-es években annyiféle nyugati modellt próbált felhasználni a parlament az új jogi keretek kidolgozásának folyamatában, hogy az alkotmányunk is, a törvényeink is zavarosak, és a rendszer már-már átláthatatlan. Az alkotmányt újra át kell gondolni, és sokkal koherensebbé kell tenni: legyen akár parlamentáris, akár elnöki vagy félelnöki a rendszer, mert a jelenlegi egyiknek sem nevezhető (azoknak, akik azt mondják, hogy félelnöki a rendszerünk, ajánlom, nézzék át Franciaország hatályos alkotmányát).
A gazdaság alapjait is rendbe kell tenni: be kell látni, hogy nem lehet négy, öt, nyolc, de talán tíz év alatt sem megoldani minden problémát. Hihetetlen erőfeszítéssel – és áldozatokkal – lehetne a hiányzó infrastruktúrát megteremteni. Kellenek utak, autópályák, vasutak; helyre kell hozni épületeket, utcákat, településeket; energiaellátást kell biztosítani a legtávolabbi falvaknak is – és ez még messze nem minden. Ha ez nincs meg, a gazdaság elkerülhetetlenül el fog üszkösödni. És ha kell, a költségvetésből hatalmas összegeket muszáj arra áldozni, hogy ez megvalósuljon. A belügyi és igazságügyi rendszert ugyanúgy létfontosságú megreformálni, mint az infrastruktúrát: amíg ez nem történik meg, a lakosságnak nem lesz bizalma az államban.
Ha ezeket a dolgokat, és csak ezeket meg tudjuk valósítani tíz év alatt, akkor elmondhatjuk, hogy végre jó úton jár az ország. De ezeken kívül figyeljünk olyan fejlődési modellekre is, amelyek eddig talán nem jöttek komolyan számításba. A skandináv országoknak a tizenkilencedik század óta sikerült a mélyszegénységből és a pangásból kiemelkedniük és a legsikeresebb jóléti államokká válniuk. Több távol-keleti országban is a semmiből építettek fel sikeres gazdaságokat: Dél-Korea a japán gyarmatosítás, a második világháború és a koreai háború pusztítása után az egyik leggyorsabban fejlődő állam. Tajvan vagy Japán rendszerei hasonló körülmények között épültek fel. Jól át kéne nézni ezeket a modelleket, és végiggondolni, melyek azok a szakpolitikák, amelyeket át lehetne venni – már persze, ha vannak ilyenek.
Slavoj Žižek szerint az az egyik legnagyobb probléma a jelenkori választásokkal és tüntetésekkel, hogy a politikai akarat egy viszonylag rövidebb időre összpontosul, utána pedig eloszlik és eltűnik. Ezért vallottak kudarcot Egyiptomban a Tahrír térről indult tüntetések: először megbuktatták Mubarak elnököt, azután a rákövetkező katonai diktatúrát, azután Muhammad Murszi elnök vallási diktatúráját, mindezt azért, hogy a katonaság segítségével Abdel Fattah al-Szíszí extábornok vegye át a hatalmat. A tüntetések hatalmas ereje nem volt elég, mert a mindennapokban hiányzott a szervezettség, a figyelem és a határozottság, amire a nép részéről szükség lett volna. Romániában (egyelőre és szerencsére) nincs diktatúra, de a politika csak akkor fog a nép javára működni, ha szüntelen figyelem és kritika követi a döntéshozókat. Áldozni kell a saját időnkből erre, mert ha nem vagyunk tájékozottak, akkor mi válunk a politika eszközévé.
Egyetlen dolog biztos:
az idei államelnök-választások szlogenjei (talán nem meglepő módon) átverések. Nem lesz „normális” Románia az elkövetkező öt évben, és nem is szabad „normalitásra” törekedni. Mozgásra, haladásra, gyökeres reformokra és a rendszer forradalmasítására van szükség, ami annyira távol esik a „normálistól”, amennyire csak lehet. Az is megtörténhet, hogy nem leszünk boldogok az elkövetkező öt évben, mert fájdalmas áldozatokat kell hoznunk a jövő érdekében. És nem az államelnök az, aki mindenkit képvisel. Romániának régi betegsége a nagy vezetők, a „megmentők” keresése. Szakítsunk ezzel a hagyománnyal, mert ma már nem a vezetőktől függ a jövő, hanem a választóktól, mindenkitől. Önmagunkat képviseljük.
Tehát itt a válasz az eredeti kérdésre: ki fog minket megmenteni? Egyetlen államelnökjelölt, miniszterelnökjelölt, képviselő- vagy szenátorjelölt sem. Mindenki felelős az ország sorsáért, és amíg ezt nem értjük meg, talán hiába tartunk választásokat. Ironikus módon ma a legjobb választási jelszó talán Frank Underwood, a Kártyavár (House of Cards) sorozat kegyetlen és gátlástalan főszereplőjének az egyik híres mondata lehetne: „Önök nem jogosultak semmire” („You are entitled to nothing”). És ha ezt megértjük, valóban a miénk a jövő.
