A Transindex szerzője mindent észrevesz, csak azt nem, hogy én Egyed Pétert nem azért tartom idolnak, mert elsőként magyarnak vallotta magát, és csak azután embernek. Hanem és főként azért, mert ő volt az, aki a liberalizmus kommunitariánus változatát az erdélyi magyar nyilvánossággal megismertette. S ezzel tulajdonképpen rehabilitálta azt a liberalizmust, mely egyre inkább individualista (azaz kizárólagosan az egyénre összpontosító) ideológiává fajult. Egyik – egyetemi kurzusait összegző – könyve is erről szólt. Ez az a tény, amelyet a megemlékezésen elhangzott beszédemben is ki szerettem volna emelni. Mindenekelőtt azért, mert ez – a jelek szerint – a lelkesült tanítványok figyelmét elkerülhette. Én is voltam egyetemi tanár. Ismerem tehát a háttérmechanizmusokat. Főként a divat bénító hatását. De Péter liberalizmusának sajátos voltát nem észrevenni nem jelent egyebet, mint az előadó szövegét a magunkkal hozott (vagy az internet zegzugos csatornáiról belénk ivódott) és az esetek többségében leépíthetetlen prekoncepciókkal értelmezni. Azt fogadom be belőlük, ami a vágyálmaimmal összevág. Azaz mindenkit úgy értek félre, ahogyan a gondosan kiművelt szívem diktálja.
Horváth-Kovács Szilárd a nyakamba zúdít – nyilván a saját válogatásában – egy rendkívül szétágazó, sőt, ellentmondásoktól sem mentes életművet. Nem győz meg. Főként mivel azt a látszatot igyekszik teremteni, hogy én Egyed Péterből valamiféle Orbán-rajongót szeretnék fabrikálni. Pedig csak azt állítom, hogy Péter hű volt, nem csak a liberalizmus eszmerendszeréhez, de magyarságához is. Úgy tűnik, mind többen vannak fiatal erdélyi titánok, akik ma már ezt is valamiféle bűnnek tekintik. Állításomat pedig ferdítésnek. De ha Egyed Péter számára nem lett volna fontos a magyarsága, hallatlan műveltsége és nyelvismerete birtokában akadálytalanul kiléphetett volna a magyar kulturális univerzumból. Egészen pontosan az erdélyi provinciából – a határtalan emberiségbe. De mert a kultúrasemleges egyetemesség vadliberális abszurdum – mondjuk valamely kiesebb provinciába. (Centrumot nem mondhatok, mert a Föld lévén gömb alakú, felszínének minden pontja középpont. Egyfajta központi periféria.) Ennek ellenére kilépni, akárcsak a román kultúrából, a magyarból is számosan kiléptek. No nem valamely egyetemességbe, hanem egy másik kultúrába. Alig hiszem, hogy Pétert csupán a családja tartotta volna vissza ettől.
Elsősorban a liberalizmusba vetett hite volt az. Melyet és is osztottam és ma is osztok vele. A liberalizmus alapelve ugyanis a Voltaire-i szlogen: „Egy szavával sem értek egyet, de utolsó csepp véremig védelmezem a jogát, hogy beszélhessen”. Egyszerűen megáll az eszem, hogy – mai, önmagukat liberálisnak tartó – értelmiségiek – mert eszmei testtartásából az derül ki, hogy szerzőnk is valami effélének tekinti önmagát – dühödt vehemenciával megvonnnák tőlem a jogot, hogy beszélhessek is.
A szerző engem minősít provinciálisnak. Szíve joga. Ámbár állítását igazolnia is kellett volna. A provincializmus a vidékiségben való megrekedést jelenti. Hát ezt rólam nehéz lenne feltételezni. Éppen – a hozzá hasonlókra való tekintettel – a Maszolban, a Szabadságban, a Brassói Lapokban megjelent cikkeimben ma sem a magam véleményét szajkózom. Mert a vád korábban is elhangzott már, csak azért is nyugati lapok véleményrovatait szemlézem! Szinte már rendszeresen. Persze a nem-provinciális erdélyi szűkagyakat ezzel is rendre felháborítom. Szerzőnk a jelek szerint még mindig nem tanult meg olvasni, írni – talán igen. Az utóbbit is meglehetősen terjengősen. S hogy én Egyed Péterhez dörgölődznék… Ezt akár nevetségesnek is tekinthetném. Nem hozzá: bizonyos nézeteihez dörgölődzöm. Természetesen nem mindenikhez, hiszen nem vagyunk egymás klónjai. Ahogyan a szerző önmagát szinte már tüntetően annak nyilvánítja. És barátok sem mindig voltunk, egy alkalommal csúnyán cserbenhagyott. Balázs Sándor húzott ki a bajból, de a Péter javára legyen írva: ő is fogcsikorgatva. Emberek vagyunk. S az én alkatomtól semmi nem idegenebb, mint a „cinye minte”-szerű rátartiság. Én midig az intellektust láttam benne, nem az esendő embert, amelyek mindannyian vagyunk.
Egyébként opponensem írásában nem csak a „regionalizmus ellen fellépő … transzilván hazafiság” oximoron (amint azt az egyik kommentelő megállapítja), hanem számos más gondolatficam is. De nem azért nem elemzem ezeket, mert nem esne jól nekem, hanem azért, mert frontharcosokkal vitázni nem tartom érdemesnek. Ahhoz más – tőlem alkatilag idegen – fegyvernemek szükségeltetnének.
Ami meg Magyari Nándor Lászlót illeti, hát vele kapcsolatban én is már jó ideje szemérmesen „félrenézek”. Így aztán vitatkozni sem lenne jogom vele.
A Transindex morális tisztességére pedig mi sem lehetne jellemzőbb, mint hogy egy korábbi vita egyik – általam már megválaszolt vádját – spékeli oda a cikk végére. Diadalmasan.
Ideje lenne már a sajtótisztességről is ejteni néhány szót, nem csak – gyakorta valóban indokolt – Orbán-fóbiákat sulykolgatni.
