Finnországban jártam, finn iskolát láttam

F

Leginkább arra koncentráltam, azon törtem a fejem, hogy vajon hogyan: hogyan vigyem haza ezt az egész iskolát tanárostól, igazgatóstól, szemléletmódostól és felszereltségestől? Többször könnybe lábadt a szemem, ahogyan ez a fiatalos, nyitott pasi, aki most már évtizedek óta ezt az iskolát igazgatja lelkesen beszélt. Beszélt arról, hogy ők hogyan működtetnek itt, Helsinki mellett, Espooban egy majdnem ötszáz kisiskolást tanító intézményt. 

Hogyan kerültem ide?

Nem vagyok jó tanulmányok olvasásában, ezt tudom, már az egyetem után fejvesztve menekültem a tanulmánygyártás világából a gyakorlat terepére. Most is inkább látni akartam, a saját bőrömön tapasztalni, hogy hogyan csinálják a finnek. Ígyhát beírtam a Google-be angolul: „finn iskolalátogatás”. Persze, hogy létezik erre egy fizetős szolgáltatás Finnországban, ráadásul országos szintű koordinálással. Kétféle csomagból lehetett választani, én az olcsóbbikat és a fix dátumosat lőttem be; nézem, mi van benne: elvisznek egy iskolába, ott az igazgató vagy a helyettese körbevisz az intézményben, s közben mesél a rendszerről. Majd ebéd az iskola menzáján, utána beszélgetés, kávézás. Jól hangzik – mondok magamnak.   

Megvettem a jegyet, rögtön utána a repülőjegyet. 

Előzetes felkészítés, felkészülés

Jött is hamarosan a levél, hogy alig várják, hogy találkozzunk. És már be is csatoltak előzetes olvasásra ajánlott irodalmat, nem sokat, még az én tanulmány-fóbiám is igen-igen jól viselte. Gyakorlati és alapvető információkat arról, hogy a finn oktatás mitől hatékony. Ezt írják magukról:  

  • Az oktatás javarészt állami és ingyenes, a tanárok jól képzettek és megbecsültek.
  • Az oktatási autonómia minden szinten igen nagy.
  • Az alapoktatás hétéves kortól kezdődik, a csoportosítás pedig nem korfüggő, képességek és fejlődési szinttől függően rugalmasan változik. 
  • Az alapja a méltányosság, bizalom, felelősségvállalás és a tanulás öröme.
  • A fókusz a támogatáson és a tanuláson van, kevésbé a tesztelésen.
  • Az iskolában töltött idő kevés, az iskolák közötti különbségek elenyészőek.

Ahogy olvasom a repülőn a sommás megfogalmazásokat, kibújik belőlem a kisördög, és elkezdem a fogalmakat összehasonlítani azzal, ami a hazai tanügyi törvényben is le van írva, itt ni.

Eszerint például: „a román tanügyi törvény az értékekre, kreativitásra, kognitív képességekre, az önkéntes és cselekvési képességekre, alapismeretekre, képességekre és a direkt hasznossági készségekre alapozott tanulást támogat”. Még ezt is írja: „A romániai iskola oktatási ideálja az emberi egyéniség szabad, integrált és harmonikus fejlődésében, az autonóm személyiség kialakításában és az értékrend olyan rendszerének felállításában rejlik, amely szükséges a teljesítéshez és a személyes fejlődéshez, a vállalkozói szellem fejlesztéséhez, az aktív polgárok társadalmi részvételéhez, társadalmi befogadáshoz és a foglalkoztatáshoz a munkaerőpiacon.”

a PEDAGÓGIAI CÉLOK, ELVEK nincsenek szöges ellentétben egymással,

érdekelt tehát, hogyan működtetik mindezt a gyakorlatban a finnek. Arról van némi elképzelésünk (mindenkinek húsba vágó, személyes tapasztalata), hogy a román tanügyi törvényt az egyes intézmények hogyan ültetik át, ezért számomra a törvény által leírtak sajnos ideálképek és üres fogalmak egymásutájának hangzanak. 

Espoo. Megérkezem a találkozó helyszínére. Előtte egy héttel két levelet is kaptam, az egyiket az általános koordinációtól, melyben sommásan közlik, hogy hol és mikor fogunk találkozni, melyik iskolába megyünk, ki lesz a kísérőnk. A másikat a kísérőtől, aki ráerősít mindenre, telefonszámot ad meg, pontos címet, közli a látogatnivaló iskola honlapját, igazgatóját, s leírja, hogy tizenegyen leszünk „turisták”. 

Én vagyok egyedül Romániából – sőt, úgy tűnik, Kelet-Európából egyáltalán nem jönnek dögivel iskolanézőbe. Onnan gondolom, hogy amikor elmondom, honnan jöttem, rögtön elkerekedő szemeket látok, s azt is, keresik a térképen, hol is van ez az ország, nincs rajta a mentális térképeken. Elismerően méltatják az angol nyelvtudásom, és megkérdik, mióta vagyok tanár. Nem vagyok tanár, tanító, nem dolgozom iskolában. Az elkerekedő szemek még nagyobbak lesznek, azzal ütöm el a dolgot, hogy ugyanezt kérdezem tőlük. Az iskolaturista csoport többi része egy kaliforniai iskolából érkezett, mintegy csapatépítőre jöttek. Leena a kísérőnk, aki most épp „fél-nyugdíjas”, tanüggyel foglalkozott egy EU-intézményben, majd visszavonulása után általában véve pedagógiával. 

Amikor a kisbusszal megérkezünk a Viherkallio iskolába, már az udvaron fogad Mikko, az igazgató. Mintha felhúzták volna, pörög, vidám.  Először az udvart mutatja meg. Nehéz eldönteni, hogy mettől meddig tart az iskola, ugyanis nincs kerítés. A gyephoki és focipálya körül sincs. Van viszont mellette egy kis fakunyhó, amibe Mikko be is visz minket. Először azt hittem, hogy ez egy eszközraktár, de nem: kis grillező kunyhó, amit bárki, azaz bárki használhat. Az iskolások is órák alatt, külsősök is, felnőttek is, gyerekek is. Egyetlen szabály van: hozz tűzifát magaddal, hogy az utánad lévőnek is legyen.  

Az iskolában tágas, fényes előtér fogad minket. Fogasok, kis szekrények, polcok. Itt veszik fel a benti cipőjüket a tanulók, az iskola összes tanulója itt, nem osztályonként külön. Az iskola egész épülete amúgy bejárható, mintha egy nagy osztályterem lenne. Mikko először a médiaszobán keresztül felvisz egy terembe, ahol kényelmes fotelek, forgószékek, egy irtó nagy okostévé, projektor és egy asztalon kávésarok vár bennünket. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a „protokoll” terem, de aztán Mikko közli, hogy ez is osztályterem, amit a tanulók is bármikor használhatnak. Mert az iskola nekik van. 

Mikko itt kezd beszélni arról, hogy mi is ez a furcsaság, hogy finn oktatás.

A nemzeti alaptantervük nagy szabadságot enged az egyes intézményeknek arra, hogy úgy variálják, ahogyan jónak látják. A gyermekre holisztikusan tekintenek, interaktív és inspiráló közegben érik el azt, hogy a tanulás tényleg élvezetes legyen. Az iskola a tanulásért van, nem a tanításért – lényeges különbség, alapvetően változtat a megközelítésen. A gyerekek saját igényeihez mérten reagálnak a tanítók, akik nem elmondják a tutit, hanem támogató és inspiratív közeget (a fizikai, a lelki és a szellemi közeg hármasságáról beszélünk) teremtenek arra, hogy a gyerekek tanulni tudjanak. 

Rengeteget drámáznak, hiszen meggyőződésük, hogy a megélt folyamatok rögzülnek igazán, nem a csupán olvasott/látott/hallott információk. A hangsúly az egyénről a csapatra tevődik, ami nem azt jelenti, hogy nincs helye az individuális tanulásnak, hanem, hogy a projekteken (mert nem tantárgyak vannak, hanem projektek, amelyek keretében átfogóbban találkoznak egy-egy problematikával) csapatok dolgoznak. A csapatok állhatnak egy tanulópárosból vagy akár egy egész osztályból is. A tanulópárosokat nagyon szeretik: ekkor két gyerek közösen megy tanulni vagy feladatot oldani bárhová az iskola épületén belül, a tanár pedig bizonyos időközönként rájuk kérdez, hogyan haladnak. A bárhová szó szerint bárhovát jelent. Ha a médiaszobába akarnak menni, akkor oda, ha az ebédlőbe, akkor oda, ha a gyerekek által készített kis faházba, akkor oda. A szempont az, hogy nem zavarhatnak másokat. 

Vannak ugyan tantárgyaik, láttam hogy egy első osztályos táblán volt órarend, ahol szerepelt a matek, az olvasás, a svéd meg az angol óra, de képesek valóban rugalmasan kezelni a tárgyakat. Például: az asztalosműhelyben a gyerekek projektalapon egy spanyol vitorláshajót készítenek. Ők tervezik meg (matekóra), ők vágják ki az alapanyagokat, rakják össze (kézművesség, művészet óra), közben a tanár mesél a spanyol hajók történetéről (történelemóra), még akár pár spanyol szót is megtanulnak spanyolul (képzeljük el, hogy egy tipikus angol tárgyat készítenek), sőt a gasztronómiáról, földrajzról is rengeteget lehet tanulni. A gyerekek igényeinek függvényében a tanár dönt a módszerekről, egy-egy projekt lefutási idejéről. A tanár dönt arról is, hogy épp melyik termet használják. A folyosó is teremnek számít, hiszen kényelmes kanapék, asztalkák, székek vannak itt-ott elszórva, közhasználatra. 

A reggeli kezdés is igen rugalmas, megesik, hogy 8-től, van, hogy 10-től kezdődnek az órák. Azt is megtudtam például, hogy nincs csengő, azaz semmi nem jelzi egy-egy óra végét. Minek is csengetnének… ha a tanár dönt arról, hogy mikor minek van vége, ismételten és hangsúlyosan: a gyerekek igényeihez mérten. A hazamenés is épp ennyire képlékeny. A kicsiknek dél körül lejár a „tanítási idő”, de aki akar, maradhat délutánig, aki akar, hazamehet. Egyedül, kisiskolásként Finnország második legnagyobb városában, Espooban (mondjuk a nagyvárosi fíling valahogy nem ül rá az emberre, amikor a belvárosban járva Leena szól, hogy akkor ez az, és csak nézek, hol van a központ, és semmi mást nem látok, csak erdőt, meg némi nyugodt, tanyasi hatású házat).  

Digitális élet az iskolában

Mikko nem véletlenül vitt először a médiaszobába minket. Ugyan minden osztályterem fel van szerelve okostáblával, laptoppal, tabletekkel, a médiaterem attól különleges, hogy ott van az interaktív padló, rengeteg fejlesztőjáték-applikációval, van egy teljes hangstúdió és animációs tér, és van egy körpanorámás kameraszoba is. Mikko szerint az az alapelv, hogy a digitalizáció a jövő, és oly módon kell a gyerekeknek ebben a világban élniük, hogy ne az uralja őket, hanem fordítva. Erre a legjobb, ha iskolán belül is felkészítik őket, azaz olyan gyakorlatokat, foglalkozásokat készítenek elő számukra, amelyek egyrészt túlmutatnak az otthoni kütyüzésen (mert azt otthon is tudják csinálni), másrészt ismételten nem tantárgyként, azaz nem különálló entitásként kezelik a digitális világot, hanem a mindennapi élet részeként. Azaz matekot is lehet digitális eszközökkel tanulni, vagy épp biológiát, földrajzot. Mikko be is vitt minket a körpanoráma-szobába, ahol állatos videókat vetítettek. Sok tanár használja arra, hogy minél élménydúsabbá tegye ezzel a bármiról tanultakat. Például, ha a szavannáról tanulnak, akkor jobban rögzül, ha holisztikusan tudnak ránézni a domborzatra, a növényvilágra és az állatokra is.  

A pedagógusok a legkülönbözőbb típusú élményalapú oktatást részesítik előnyben, ezért használják gyakran a drámapedagógiát, és ezért használják a digitális eszközöket is. Ugyanakkor nem feledkeznek meg a legalapvetőbb élményoktatásról sem: a kétkezi munkáról.

Veszélyes szerszámok

Asztalosműhely, főzősarkok, sportpályák – mert az embernek és a gyereknek is elsősorban teste van, aminek a megtapasztalása és a vele való aktív foglalkozás prioritás. A fa megmunkálásával és az erre való képesség kialakításával már gyerekkorban foglalkoznak. Egy félig nyitott teraszt, egy kétszintes olvasókuckót és egy repülőgép-modellt mutatott Mikko, melyeket a kisiskolás gyerekek terveztek, építettek és használnak. 12 év alatt két kisebb baleset történt az egész iskolában az asztalosműhelyben. Persze, a gyerekek még nem használhatják az elektromos fűrészt, de szeget, kalapácsot, kézifűrészt, ecsetet igen, sőt meg is kell nekik mindezt tanulni. Főzősarkok általában az osztályokban vannak, ahol nem nagy gasztronómiai csodák előállítása a cél, hanem az alapvető egyszerű ételeké, amelyeket könnyedén el tudnak készíteni. 

Az iskolalátogatás után Helsinkiben, egy művészeti térben működő kávézóban zártuk a napot. Az udvaron egy csapat gyerek (kisiskolások, 7-8 évesek lehettek) vízálló cuccokba felöltözve épp a közösségi kertből betakarított krumplit mosta, majd szeletelte, mert épp kinti főzés volt. Igen, a gyerekek kezében kés volt, és igen, ők szeletelték a zöldséget. A mellettük levő felnőtt csupán némi instrukciót adott nekik. 

A finnek meggyőződése, hogy csak az iránt tudsz felelősséget vállalni, amivel aktív a kapcsolatod, és a te munkád van benne. Ezért ebéd után nincs szemét az ebédlőben, a gyerekek tudják, hogyan kell elpakolni maguk után, az iskola bútorai és minden ingósága jó állapotban van, pedig minden használva van. Mert a gyerekek tudják: rajtuk is múlik. Ezért hát a sportpálya melletti grillező tiszta és van benne tűzifa, mert aki használja, felelős iránta. 

Az alap: bizalmi légkör 

És ezért hiába nincs csengő, hiába járkálnak ide-oda a gyerekek az iskola épületében, se hangzavar, se káosz nincs, mert gyerek és felnőtt egyaránt tudja, hogy más életéért, tanulásáért is felelősséggel viseltetnek. 

Az igazgatót nem csak mi hívjuk Mikkonak, hanem mindenki más. A gyerekek és a tanárok is. Az igazgató és a tanárok is együtt ebédelnek, ugyanazzal a szabályrendszerrel: mindenki elpakol maga után. 

A tanár felelőssége a tanulóval lenni, biztosítani számára a tanulás közegét, ezért az igazgató sosem kérdőjelezi meg azt, ha egy tanár úgy dönt, egy gyereknek speciális figyelemre van szüksége, mikor (akár este is, vagy korán reggel), és hol akar órát tartani, vagy a tanulás érdekében bárhova elengedi a gyerekeket (tanulópárokat) az iskola területén. A tanár nem kérdőjelezi meg az igazgató rátermettségét vagy döntéseit az intézménnyel kapcsolatban, ha valamivel nem ért egyet, azt közvetlenül megbeszélik. Erre tanítják a gyerekeket is. 

A gyerek megbízik a tanárban, megbízik az iskola intézményében és a élvezi tanulást. A szülő megbízik az iskolába, a tanárban, és a tanár megbízik a szülőben, nem szól bele az otthoni életbe. Házi feladatot nagyon keveset kapnak a gyerekek például, csak gyakorlási feladatokat, például az olvasást, vagy írást. Az iskola tudja, hogy a gyerek legfontosabb dolga játszani, és erre erősít rá.   

Integrált oktatás

Ez az egyik  vesszőparipám. Természetesen finnéknél ez is van. A Viherkallio iskolában négy speciális osztály van, ezek az épületben, de külön szárnyban működnek. Ide is bevittek – nem zártosztályról van szó. A szempont az, hogy a bármilyen különleges nevelésű vagy tanulási igényű gyerekeket felkészítsék arra, hogy bemehessenek a mainstream osztályokba. Főleg a szociális beilleszkedésen van itt a hangsúly, abból nem engednek, hogy senkinek nem szabad se magát, se mást bántania. A különbség itt annyi, hogy sokkal több fejlesztőjáték van, a folyosókon a kanapék egy extra hangszigetelt ernyővel vannak felszerelve (ha valakinek csendes sarokra van szüksége), illetve több a tanító. Minden tanító amúgy iskolaszinten fel van készítve alapvető technikákból: hogyan kell megnyugtatni, hogyan kell kezelni egy-egy gyereket. 

Az esélyegyenlőség jegyében működnek (amúgy társadalmi szinten): megadják minden gyereknek azt, amire az önálló élethez szüksége van. Ha ez adott esetben több erőforrást igényel, akkor legyen, ez az igazi integrált oktatás. Minden gyermekre külön individuumként tekintenek, akinek értékei vannak, és azokat az értékeket kamatoztatni tudja a kis-és nagyközösségben. 

Következtetés

A jó törvény nem elég. A gyakorlatba ültetés a sarkalatos pont.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Aczél Dóra
Aczél Dóra

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória