Sokan vagyunk a teremben, erre a kurzusra mindig sokan járnak. Én is már harmadszor veszem fel, mert annyira lenyűgöz az előadó, az, amiről beszél, ahogyan beszél róla. Ábrahámról van szó, Ábrahám hitbeli magányosságáról azon az úton, amelyen Izsákot viszi feláldozni. És hogy ez a magány nem megosztható senkivel. Mivel reformátusként az én vallásosságom nagyban épül a szellemi megértésre, maradandó benyomást tesz rám a történet magyarázata, amitől azóta sem tudok szabadulni. A hit magányossága és megoszthatatlansága, mint központi elem, amely olyan jól rezonál a saját személyes magányomra, mint a személyiségem alapvető rendezőelvére, amely szintén nem megosztható senkivel. Sokat gondolkozom azon, hogy életem egyik meghatározó vallási élménye egy szekuláris egyetem zsidó származású tanárán keresztül érkezik hozzám, aki leginkább a kabbaláról szeret beszélni.
Egy másik órán arról beszél az előadó, hogy a Biblia kontextusában mit jelent az eredeti szöveg, a probléma, amelyet a reformáció kapcsán vet fel, azóta sem hagy nyugodni. Egy harmadik órán a Buddha beszédeiről esik szó, lenyűgöz az előadó elmélyült tudása, lelkesedése, módszerei, lenyűgöz az, ahogy lassan, fokról fokra kapunk mind mélyebb és mélyebb beavatást egy teljesen másféle gondolkodási struktúrába.
Kicsivel később a tibeti buddhizmus ikonográfiájáról tanulok; erre a kurzusra Lőrincz L. László miatt jelentkezem, érteni szeretném a nepáli regényeinek az ikonográfiai utalásait. Egy következő óra a katolikus liturgia elméletéről szól. Reformátusként nem vagyok nagy rajongója a liturgiának, sokáig nem értem, ez miért szép, egyáltalán mi a jelentősége ennek. A tanárommal sokszor vitatkozunk e kétféle nézőpontról és vallási élményről: a megértésről, másrészt a mozdulatok által bekapcsolódásról. Aztán állok a szentendrei szerb ortodox templomban a kötelező liturgikus terepgyakorlaton, ahol az egyházi szláv miatt egy kukkot sem értek a liturgiából, mégis, mivel elméletileg tudom, melyik rész mire szolgál, be tudok kapcsolódni az istentiszteletbe, ha szóval nem is, de lélekben.
Miért mesélem el itt mindezt? Ezen élmények azt mutatják meg, hogy egy más vallásról való tudás hogyan befolyásolja a saját vallási identitásomat, a más vallásokkal és kulturális terekkel kapcsolatos megértésemet és empátiámat. Hogyan kezdett a sokszínű vallási identitás keresése (amellett, hogy a sajátomat nem adom fel) fontos kérdéssé válni, és hogyan „találtam fel” egy olyan előadási formát, amely túlmutat az akadémiai kereteken, és egy fontos társadalmi problémára szeretne választ adni.
Ebben az írásban amellett érvelek, hogy miért is fontos a vallástudomány mint tudomány és mint módszertan, a vallási élet elemi rendezőelveiről való tudás hogyan segít a világunk megértésében, a közösségi traumák feldolgozásában. A vallási közösségek sokfélesége, az igazság rendszerekbe való rendezése, és ezen rendszerek belső logikájának a megértése lenyűgöz és csodálattal tölt el, mert az emberi géniusz csodálatosságának a megnyilvánulásait látom benne.
1. Kinek hasznos a vallástudomány?
A bölcsészettudományoknak, és újabban a társadalomtudományoknak megcsappant a tekintélye, nagy befolyása van az elitellenes áramlatnak, és a közösségi média torzítása miatt úgy tűnhet, hogy minden vélemény egyenértékű (miközben tudjuk, hogy nem így van). Mégis úgy gondolom, az értelmiség számára nem járható út a kóklerség, hanem a minél elmélyültebb gondolkodás (miközben tudomásul kell venni azt a problémát, hogy azért, amiért értünk valamihez, még nem biztos, hogy minden máshoz is értünk).
A vallástudomány mint diszciplína – összes segédtudományával együtt – azok számára fontos, akik értelmiségiként szeretnék leélni az életüket, illetve akiknek az élete valamilyen módon érinti a vallási közösségeket és viselkedési formákat: teológusok, bölcsészek, filozófusok, esztéták, filmesek, írók, szociológusok, antropológusok, újságírók, azaz mindenki számára fontos lehet, aki érdeklődésének középpontjában az emberi társadalom, kultúra, maga az ember áll.
2. Miben különbözik a teológia és a vallástudomány?
Ha valaki vallásokkal akar foglalkozni, akkor miért nem teológiát tanul? Miért kellett a teológia mellett kitalálni egy másik, vallással foglalkozó tudományt?
A teológia és a vallástudomány között több lényeges különbség is van:
- A teológia egy felekezet sajátos hitértelmezésének magyarázata, míg a vallástudomány szekuláris tudomány, azaz nem a felekezetek hitvallásaiból indul ki.
- A teológia egyértelműen értéket választ, azt, amelyik a maga sajátos szemszögéből a legjobbnak látszik, és egyértelműen megfogalmazza, hogy egy adott problémával kapcsolatban „mi az igazság”. A vallástudomány nem tesz értékbeli különbséget a vallások között, mindegyiket egyenértékűnek tekinti, így arra a kérdésre, hogy „melyik jobb” vagy „mi az igazság”, nem tud és nem is akar válaszolni.
- A teológia meghatározza azt, hogy mi a norma, és minden ehhez képest értelmezendő, míg a vallástudomány nem egy vallást állít normaként a többi elé, hanem minden vallást a maga normarendszere alapján, „belülről”, és nem külső szempontok szerint igyekszik értelmezni. Kísérletet tesz arra, hogy az illető vallásban megragadja a vallási lényeget, leírja, megfogalmazza, összehasonlítsa más vallások szerkezetével. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy míg a teológia dimenziója hierarchikus és függőleges, addig a vallástudományé demokratikus és párhuzamos.
3. Hiteles tudás és nyitottság
A vallási élet formái és jelenségei – ha nem akarunk megmaradni a magunk kényelmes komfortzónájában, és a tágabb folyamatokat nézzük – mindenképp hatással vannak a világtörténelem alakulására, amelyben a szekuláris társadalom inkább kivétel, mint szabály (Grace Davie: A vallás szociológiája). Az összehasonlító vallástudomány vagy vallástörténet hiteles tudással tud szolgálni a világ vallási jelenségeiről, ugyanakkor a segédtudományai által magyarázattal tud szolgálni a vallási jelenségek pszichológiai, társadalmi, néprajzi, kulturális antropológiai és egyéb okaira, rá tud mutatni a különbségekre és a hasonlóságokra.
A vallástudományi képzés egyik elengedhetetlen alapfeltétele, hogy az adott vallást annak a legjobb elérhető szakértője oktassa, és ne olyasvalaki, akinek nem ez a szakterülete, de rásózták az illető tantárgyat. Ez biztosíthatja az a sokszínű, prizmaszerű látásmódot, amely a magunk vallási identitásának megőrzése mellett nyitottá tesz a más vallások, kulturális javak, alapfogalmak megértése iránt.
4. Megértés és empátia
A vallástudomány ugyanis abban segít, hogy a vallást ne csupán identitásképző tényezőként (mint személyes meggyőződést és hitet, világmagyarázatot és életformát) kezeljük, hanem egy rajtunk kívülálló, tudományosan leírható valóságként, ahol a szellemtudományok módszereinek segítségével megpróbáljuk megérteni azt, hogy általános értelemben (ha van ilyen egyáltalán) hogyan működnek a vallások, vallási közösségek, milyen belső törvényszerűségek és logikák mozgatják őket.
Ez egyrészt segít „kívülről látni saját magunkat”, amely a kritikai értelmiségi álláspont egyik fontos ismérve, segít eltávolodni az identitásunk alkotóelemeitől. Másrészt, ahogy objektívebbé válik a saját vallási identitásunk, úgy leszünk empatikusabbak a mások vallási-kulturális identitásával kapcsolatban is, legyen szó protestantizmusról, ortodoxiáról, iszlámról, konfucianizmusról, hinduizmusról, vagy modern vallási mozgalmakról. Az ismeretek végső soron ahhoz segítenek hozzá, hogy egy interkulturális-többvallású térben tudjunk békés módon létezni, leküzdve az előítéleteinket és a frusztrációinkat.
5. Közösségi traumák feloldása
Máthé-Tóth András szegedi vallásszociológus sokat ír arról, hogy a kelet-európai társadalmak mennyire traumatizáltak, és hogy az egyénieken túl a közösségi traumákat valamilyen módon közösségileg kell feldolgozni.
Jelen pillanatban azt lehet mondani, hogy Kelet-Európában – de magyar nyelvű környezetben kifejezetten – nagyon erős az antiszemitizmus és az iszlamofóbia. Bátran el lehet mondani, hogy a magyarországi kormánypropaganda traumatizálta az iszlámmal kapcsolatban a közvéleményt, a meglevő egzisztenciális félelmeket és a rejtett antiszemitizmust egy Kelet-Európában alig létező népcsoportra (bevándorló muszlimok) irányítva.
Ez a közösségi trauma szinte mindenhol tetten érhető, ahol az iszlám téma szóba kerül (és felerősíti azokat az egyéb közösségi traumákat, amelyek jelentősebb közösségekkel, mint például a romákkal kapcsolatosak, és ez már sokkal veszélyesebb). Éppen ezért az iszlámról szóló beszélgetések sokszor nem is tudományos előadások, hanem közösségi lelkigondozási alkalmak, ahol lehetőség van hangot adni a traumáknak, és reagálni rájuk. Azt, hogy a közösségi lelkigondozásra mekkora szükség van, és mennyivel fontosabb, mint tudományos értekező prózát felolvasni egy konferencián, akkor döbbentem rá, amikor egy református presbiterképző konferencián hihetetlenül erős, ellenem irányuló indulatokkal találkoztam, amelyeket az általam tartott tudományos előadás nem indokolt. Azóta folyamatosan dolgozom ennek a speciális előadásnak a technikáján, hogy a hiteles információk átadása mellett megvalósuljon valami közösségi katarzis is, aminek során nem csak értelmi, hanem érzelmi síkon is enyhülnek a közösségi félelmek.
6. Mire jó egy vallástudós?
A vallástudományi képzettség egyik sajátossága, hogy érzékennyé tesz a tőlünk eltérő vallási identitások iránt. Hogy mennyire fontos lenne az ilyen érzékenység és empátia, azt itt Erdélyben is látjuk: a különböző felekezetek tagjai, de még az ordinált papság is igen kevéssé ismeri azokat a vallási (és kulturális) hagyományokat, amelyek az ő identitásától eltérőek. Nemrég jegyezte meg egy román tanár kollégám, hogy nem is tudta, a protestáns egyházak nőket is ordinálnak. Csak az udvariasság tartott vissza attól, hogy vissza ne kérdezzek, hogy ő erdélyiként mégis melyik világban él. Nyilvánvalóan egy párhuzamosban.
A vallástudósok elsődleges célja hidakat építeni a párhuzamos világok között, kulturális-vallási értelemben tolmácsolni és fordítani az eltérő kulturális meghatározottságú csoportok között. A félelem leküzdésének ugyanis az első lépcsője a megismerés és a személyes kapcsolatok építése.
Amellett, hogy a vallástudománnyal foglalkozók közül sokan kutatók lesznek, sokan valamiféle kulturális mediátori munkakört töltenek be: nemzetközi cégeknél, NGO-knál. Olyan környezetben, ahol sokféle kulturális hátterű embernek kell együtt dolgoznia, az ilyen közvetítés elengedhetetlen a jó munkakörnyezet kialakítása érdekében.
Lehetne a következő száz év programja a kultúrák és vallások közötti mediálás és az ennek során felmerülő traumák feldolgozása, ha már az első száz évben olyan fájó módon elmulasztottuk (mindenik fél) itt Erdélyben azt a párbeszédet, amely a megbékéléshez vezetett volna.
