A helyzet a következő: a tizedik Kolozsvári Magyar Napok átlaghangulata inkább hasonlít egy délutáni varróköréhez vagy a szombat reggeli piacozáshoz, mint ahhoz a Kolozsvár-érzéshez, amitől az emberlánya azt érezné, hogy pezseg benne az élet.
A statisztika kedvéért: az eddigi összes magyar napokon részt vettem, és kétszer dolgoztam a sajtóirodán szövegíróként. Alig tizenkilenc évesen, érettségi utáni felszusszanással röpültünk fel páran Vásárhelyről Kolozsvárra, hadd lessük meg új városunkat az egyetem mélyvize előtti partról. Akkor még menő volt a Bulgakovban ülni, és egész jó bulik kerekedtek ki a sokadik sör után. A playlist nem a rosszízlésű retró kényszerből széthallgatott számaiból állt, és bennünk volt a kíváncsiság, hogy mégis milyenek a „magyar” napok az egykori Funar-városban. Az egész fesztiválnak volt lüktetése, amivel nehéz és értelmetlen lett volna ellenkezni. Az óváros, macskaköves utcáival, jelképes épületeivel nem háttérdíszletként szolgált, hanem jelen idejű résztvevője volt az eseményeknek, amitől az az érzésem támadt, hogy mindaz, ami körülvesz, élénk, funkcionális; mert bennük volt a lendület, pont attól voltak boldogok, hogy a várossal együtt lélegezhetnek, mert nem a régmúlt távolról csodálandó, kiszáradt emlékei.
Már 2010-ben, a KMN legelső kiadásán izgalmas embereket ismertem meg, a város rejtett kertjei és hajnali fényei is megmutatkoztak előttem, és azzal az érzéssel mentem haza az akkor még a Széchenyi térről is induló Rocadával, hogy ez a város
valami teljesen más frekvencián rezeg, mint amit megszoktam.
Az elmúlt egy évtizedben (!) igyekeztem kimaxolni a KMN változatos programkínálatát és a „kötelezőket”: ettem csülköt, ettem lángost, felmásztam a toronyba, voltam mindenféle sétán, várost nézni, temetőben, hallgattam előadást a székelymagyarok eredetéről, megnéztem az István, a király-adaptációt, interjút készítettem Nagy Feróval, néztem, ahogy Rúzsa Magdi végigunatkozza a nagyszínpados koncertjét, és még egy Ákos-koncertre is beugrottam. Vásároltam antikváros könyvet, használt gyűrűt, kézműves terméket, érlelt sajtot. Kóstoltam magyar pálinkát, néztem magyar legényeket s leányokat. Végigbuliztam a Főteret, találkoztam mindenkivel is, akit valaha ismertem, és éreztem azt, hogy jó magyarnak lenni Kolozsváron. Hogy korántsem annyira vészes a tényállás, sem a közhangulat, ahogy azt politikai okokból megfűszerezik.
A KMN első kiadásai voltak a legintenzívebbek: a szervezők is kísérleteztek, próbálgatták hollószárnyaikat, és a kortárs kultúrát illetően sokszor egészen magas színvonalat ütöttek meg. Mert itt az én vesszőparipám elásva: minden hagyománytiszteletemmel együtt sem tudom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a 21. században élek. Most például 2019-ben vagyunk, de a magyar napokon, azt hiszem, megállt az idő.
Igyekszem óvatosan fogalmazni, mert tudom, hogy számtalan embernek felbecsülhetetlen érték a fesztivál. Azzal is tisztában vagyok, hogy az eseménnyel szemben bármiféle nemtetszést kifejezni lassan főbenjáró bűnnek számít bizonyos kolozsvári körökben. Mintha azzal, hogy friss, korszerű, éles és meghökkentő programpontokat kérek számon a szervezőktől, az összmagyar s kiváltképp az erdélyi magyar kultúra ellen beszélnék. Ha a panaszkodás és az elégedetlenség is hungarikum, érthető az értetlenségem: nem leszek attól kevésbé magyar, hogy nem szeretem a Neoton Família sztárjait, vagy hogy nem határok nélküli magyar nótát akarok hallgatni. Ahogy attól sem leszek városgyűlölő, hogy szükségem van egy szigetre, ami az X és Y generációsok számára is tartalmas szórakozást,
minőségi kikapcsolódást és nívós ismeretszerzést jelent, és nem csak éjfél után.
Mert a kultúra nem csak a múlt, a kultúra a jelenben mindenhol ott van, és a magyar napokon évek óta úgy érzem magam, mintha egy időkapszulában tikkadoznék, két legényes és egy hagyományos mesterség között. Nem akarok mentegetőzni, s minden érvem mellé lajstromba szedni az esemény értékeit, ezért is mondom a következőt: ebben a formában a Kolozsvári Magyar Napok szinte semmilyen tekintettel nincs azokra a fiatalokra és középfiatalokra, akik 2019-ben magyarként Kolozsváron élnek, és érdekeltek a kortárs magyar kultúrában. Két kezemen össze tudom számolni azokat az eseményeket, amelyek a több száz (!) közül, úgy érzem, hozzám szólnak; ahová ha elmegyek, két sajtós kollégámat s a stábfotósokat leszámítva, nem én leszek az egyetlen fiatal. És ez nem ageism, ez youngism: a fiatal generációknak ugyanúgy szükségük van a kortárs, kulturális közösségi létre, mint az idősebbeknek a nosztalgiavonatra. Srácok, nem bírok elviselni még egy Zorán-koncertet!
Amikor még nyitva volt a Konti és hatalmas partyknak adott teret, kiállításokat és dj-ket fogadott, úgy éreztem, megismételhetetlen pillanatokat élek át. Álltunk a Jókai utca sarkán, nekidőlve a viszonylag szűk, de annál hívogatóbb bejáratnak, és tudtam: ez a város él, ez a város hullámzik, és végtelen boldogsággal töltött el, hogy nem kolozsváriként ennyire otthon érezhetem magam benne. A volt szálloda lepukkantsága miatt az ottani estéknek volt egy ínycsiklandozó trashhangulata; még lehetett bent cigizni, és ha ügyes voltál, titkos szobákba-zugokba, s talán egy városra pillantó teraszra is bejuthattál. Volt azokban az éjszakákban izgalom, kaland és kihívás; például az, hogy addig ott maradj a New Yorkban, amíg az összes ismerőssel meg nem ittál egy pohár sört. Nekem a reggel nyolc volt a pont, amikor ez sikerült, és mind a mai napig büszke vagyok rá, főleg, hogy aznap még dolgoztam is.
Egyetlen épeszű kolozsvári sem volt elragadtatva attól, hogy a város főterének ékszere konkrétan széthullófélben van, és nem is a szakadt falakat sírják vissza azok, akik a szálloda privatizációja óta sehol sem találják helyüket a magyar napokon. A következő években az afterbulik, amelyek érdekfeszítő, felcsigázó, lenyűgöző események hiányában érdemben a fiatalabb generációk egyetlen találkozási pontjai maradtak, a Főtér körül elszórva bukkantak fel. Komoly logisztikai játéknak bizonyult kitalálni, hogy a három-négy helyszín közül épp hová érdemes menni, hol van jó tömeg és hangulat. Ami az utóbbi éveket illeti: a Bánffy-udvar estéi – pár pörgősre sikerült koncertet vagy bulit leszámítva – meglehetősen prűdek, jólfésültek, unalmasak. Inni bármikor, bárhol lehet, nem kellenek hozzá ürügyek. De milyen jólesik egy finom hideg sör egy igazán menő magyar alter együttes árnyékában! Mintha a szervezők azt gondolnák, hogy a kortárs kultúrából épp egy csepp is elég, s ha megvan, a minőség nem is oly’ fontos (és az elektronikus zene? Netán a kortárs klasszikus zene? Kísérleti zenekarok? Vagy olyan együttesek, amelyek képesek nagy tömegeket megmozgatni és nem nyolcvan éve aktívak?). Tavaly a Planetáriumban kezdődtek izgalmas esték, ott megcsillant a közösség, fesztelen volt a hangulat, s rengeteg az ember.
Amíg ezeket a sorokat írom, épp a magyar nótások hangolnak a Főtéren…
Kicsit bűntudattal mondom ezt, de kell a levegő, kell a friss víz, kell a szellőztetés. Biztos vagyok benne, hogy sokan látogatnak az augusztusi fesztiválnapok alkalmából Kolozsvárra, satöbbi-satöbbi, de sajnos elég sokan is hagyják el év közben a várost, talán örökre, és ők mind fiatalok. Ez a szexiség, amit hiányolok, pont azokat érintené, akik a mában élnek. Nem egy fiktív Kolozsváron, nem Mátyás Kolozsvárján, nem egy lehetséges, egyszer-majd-lesz-bicikliút Kolozsváron, hanem a maradék tizenegy hónapban is itt, anno Domini 2019.
Ilyen kaliberű, ekkora tömeget bevonzó eseményeket gyökeresen megváltoztatni képtelenség,
és itt nem is ez a javaslat. Megtartandó minden, ami működőképes. Azonban szükség van egy helyre, ami teret nyújt a korszerű találkozásokra; egy kreatív, a kortárs magyar és nemzetközi kultúrában jártas szakemberre, aki meg tud mutatni egy releváns szeletet abból, ami ma történik a (helyi és határon túli) magyar kultúrában. Mert vannak friss világszemléletű, felkészült, újító szerzők, képzőművészek, zenészek, akik ugyan nem bejáratott nevek, de átérzik a korszellemet (ismétlem, 2019-et írunk), és talán sosem jártak, nem mutatkoztak be még Kolozsváron.
Amíg ugyanazok az emberek és szervezetek ugyanazokat a vendégeket invitálják sokadik alkalommal a magyar napokra, elmarad a felüdülés. Azok, akik képtelenek meghallgatni a fiatalok szükségleteit aztán egy eldugott sátorban nyilvánosan sopánkodnak, hogy bezzeg a jó képességű, életerős magyar ifjak elhagyják az országot, ahelyett, hogy a helyi közösséget erősítenék. Olyan ez, mint amikor a Harry Potter első részében, az első bájitaltan órán Piton professzor kitartóan szurkálja Harryt, hogy bebizonyítsa: a fiú felkészületlen. Hermione lelkesen jelentkezik, esik ki a székéből, mert tudja a választ, de a tanár szándékosan figyelmen hagyja a lány törekvését, mert neki sokkal fontosabb mindenki előtt megmutatni, hogy Harry féleszű. Ha csak a fiatalok fogyására figyelünk, de a még itthon élők (vagy élni próbálók) igényeit és javaslatait semmibe vesszük, akkor nem a víz a hülye.
Így megy ez: tegnap lemaradtam a Tamás Gáborról, de ma megnézem a Quimbyt.
Nyitókép: Vakarcs Lóránd; forrás: a KMN fotótára
