Több hír is szól arról, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyei szervezetének Facebook-oldalára felkerült egy bizonyos fénykép, melynek pixeljei kompromittáló titkokat fedtek fel Csomortányi Istvánról, az EMNP lendületes elnökéről. A képen néhány satírozott fejű ember társaságában Csomortányi náci karlendítéssel pózol a kamerának. Kiderült, hogy az oldalt feltörték, ami úgy tűnik, egyszersmind azt is jelenti, hogy a pártelnöknek semmit nem kell mondania az esetről.
Csomortányi szerint ugyanis szándékos lejáratásról van szó, noha ez a fénykép hitelességét nem érinti – nem lehet ezt az ügyet Photoshop-elméletekkel vagy furcsa sörfogyasztási habitusokkal tisztára mosni. Ahogy nem érinti az sem, hogy az esetre ugranak a rivális politikai erők, és az sem, hogy őt le akarják mondatni. A MIÉRT közleménye és Kelemen Hunor véleménye ugyan nem politikai vákuumban született, de csupán azért, mert elektromos rollerekkel kezdtek el körözni a célpont körül, hogy a kampányidőszakban politikai tőkét szerezzenek, nem jelenti azt, hogy a felelősségre vonást el lehetne hessegetni.
Mert ha már előkerült, és a politikai riválisok, a “rosszakarók” rápörögnek, valahogy mégiscsak reagálni kellene rá.
A minimum az lenne, hogy Csomortányi István bocsánatot kér, vagy ha „manipulált” a kép, akkor bár egy annyit elmondhatna: nem tartja elfogadhatónak a náci karlendítést, hiszen ez annak az ideológiának a kitüntetett tisztelgése, amelynek nevében Erdélyben több mint 150.000 ártatlan embert deportáltak haláltáborokba, és amely több mint hatmillió ártatlan ember (gyermekek, öregek, férfiak és nők) halálát okozta. Magyarországon a nyilasok (kedvelt szimbólumuk volt az előkerült képek némelyikén szintén látható árpádsávos zászló), Romániában a vasgárdisták részei ennek a történelmi bűnnek. Ezért kellett volna bocsánatot kérnie Csomortányinak, ezért kellett volna elhatárolódnia a karlendítéstől, és világossá tennie, hogy az EMNP-ben nem tűrnek meg efféle gusztustalanságot.
Csakhogy láthatólag megtűrnek. Elviccelik. Eltussolják. Ezt és efféléket – az utóbbi időben nagyon beindult a párt elnöke: sajtótájékoztatóján diszkriminatív megjegyzéseket tett a meleg közösségről, majd kinyilatkoztatták, hogy Fekete-Győr András, a Momentum elnöke Gyurcsány embere, és tudniillik ez utóbbi minden magyar ellensége. És amiért egy ilyen figurát hívtak meg előadást tartani, egy erdélyi diákszervezetet kezdtek el szekálni; továbbá feljelentették a bukaresti kormányt, mert „migránsokat” akar befogadni. A felsorolt megnyilvánulások pedig nem tekinthetők valamiféle józan, mérsékelt, akár érett közéleti-politikai szerepvállalásnak, inkább csak tartalmatlan toporzékolásnak.
De vissza a karlendítéshez! Csomortányi félrebeszélt, nem kért bocsánatot és nem határolódott el a nácizmustól.
Sumákol: „Nem tudom, hogy milyen sorozatból volt kivéve, sokféle fotót láttam keringeni a sajtóban, azt gyanítom, hogy ezek fiatalkori fotók voltak, összeválogatva, de én az egészet úgy, ahogy van, manipulációnak tartom”; „Nem tudom hol volt ez, nem emlékszem ilyen eseményre”. De miért? Ha egy magára valamit is adó párt nácibotrányba keveredik, egyszerűen elmondja az elmondandót és mindenki megnyugodhat – hiszen nyilvános elhatárolódás történt. Ez nagyon fontos szimbolikus gesztus, mert azt üzeni, hogy faji (rasszista) politizálást nem művelünk, semmilyen embercsoport dehumanizálását nem tűrjük, mert az ilyesmi megvetendő és nincs helye a nyilvánosságban.
Ha viszont Csomortányihoz hasonlóan sunnyogja el valaki a dolog élét, akkor annak hasonlóképp fontos üzenete van. Ahelyett, hogy az illető elmondaná, mi a véleménye a nácizmusról, engedi, hogy találgassunk. Nem segít a helyzeten az sem, hogy Toró T. Tibor ügyvezető elnök azt mondja, hogy „mindenféle szélsőségesség távol áll a Néppárttól”, ugyanis itt nem „mindenféle szélsőségességről” van szó, hanem kiváltképpen egyről: a nemzetiszocializmus nevezetűről. (Megjegyzem, az ügyvezető elnök által nehezményezett vészes „karaktergyilkosságok” az EMNP praxisától sem állnak távol, úgyhogy az ilyen álszent nyavalygást nyugodtan mellőzhetnék.) Azzal senki nem vádolta meg Csomortányit, hogy sztálinista lenne. És azt is vélhetjük, hogy a Néppárt számára a liberalizmus szélsőséges ideológia. De teljesen mindegy, mert itt konkrét dologról van szó, nem valami homályos általánosságról. A „mindenféle szélsőségesség” elítélése mulasztás, annak elmulasztása, hogy attól határolódjanak el, amiről itt és most szó van; ez éppenséggel semmitmondás, csak fondorlatos módon szavak formáját ölti, de ugyanúgy a találgatásra kényszerít.
És az ilyen, magától értetődően – már csak illemből is – elítélendő témáknál e találgatásnak általában arra kell kifutnia, hogy az elítélést „elmulasztó” egyén tulajdonképpen nem is ítéli el azt, amivel megvádolták. Csomortányi mulasztásának tehát az az üzenete, hogy nem ért egyet azzal a – második világháború kegyetlenségével való számvetés útján kialakult – konszenzussal, hogy a nácizmussal hasonszőrű gondolatoknak nincs mit keresniük a nyilvánosságban.
Hiszen ugyan mi baja származna abból, ha bocsánatot kérne, vagy nyilvánosan, egy félreérthetetlen közleménnyel vagy beszéddel elhatárolódna a nácizmustól? Semmi. Tisztelt elnök úr, van forgatókönyv! Hacsak…
Hacsak nem azért hagy minket találgatnunk, hogy ne kelljen nyíltan felvállalnia ideológiai hovatartozását. Az ilyen elköteleződés felvállalása szavazat-elszivárgással járna. Úgyhogy inkább lebegtet, hogy azoknak, akik nem vallanának ilyen szélsőséges nézeteket, sem nyíltan, sem fejben ne kelljen belegondolniuk a részletekbe.
A belegondolás elmulasztása pedig közös mulasztásunk.
Sok fiatal flörtöl a náci ideológiával, de nagy részük utóbb kiábrándul belőle. A nyilas szimbólumok és a náci karlendítés identitásképző használata részben a meggondolatlansághoz köthető. Mert ha meggondoljuk és ismerjük azokat a jelentéseket, amelyeket hordoznak, fel fog fordulni tőle a gyomrunk. Csomortányi eddig igazán végiggondolhatta a dolgot, és ezért nagyon aggasztó, hogy nem határolódik attól, amire a kiszivárgott kép következtetni enged.
Ezzel a sumákolással élteti és éltetjük a nácizmus rémes gondolatait. A karlendítés történelmi kontextusa nem engedi meg, hogy toleráljuk. Ha pedig meggondolatlanságból e szimbolikus gesztusokkal és mozdulatokkal élünk, és ragaszkodunk ehhez a gondolattalansághoz, akkor elkezdjük elmosni a történelmi kontextust, és elkezdjük nem észrevenni a ma létező igazságtalanságokat. Hallgatólagos beleegyezésünkkel rekesztenek ki, aláznak meg, hagynak meghalni. És mi tűrjük, elnézzük, sőt néha, néhányan megünneplik. Csomortányi pedig azzal, ahogy ezt az ügyet kezelte, csendben, alig észrevehető kacsintással áldását adja ehhez az ünnepélyes meneteléshez.
Tegyünk egy rövid kitérőt. Az úzvölgyi incidens kapcsán az EMNP tüntetéssorozatot szervezett, amiből tisztán látható, hogy a pártot felháborította a román szélsőségesek „temetőfoglalásban” játszott szerepe, a magyarellenes szlogenek, a szélsőséges nacionalizmus. Mindebből úgy látszik, hogy Csomortányi emlékezete rövidebb, mint amire jóindulatúan következtetni lehet a fényképpel kapcsolatos habogásából – tudniillik, hogy ő „nem emlékszik” az eseményre. Arra mégiscsak emlékeznie kéne, hogy az úzvölgyi temető körüli etnikai konfliktus gerjesztést és az ezzel kapcsolatos szélsőséges román nacionalizmust ő és pártja zokon vették. De milyen alapon, ha egy náci karlendítést nem képesek elítélni?! Fájdalmas és aggasztó, hogy román honfitársaink között vannak olyanok, akik egy szimbolikus temetőfoglalás alkalmával megengedik maguknak, hogy karlendítéssel ünnepeljék „sikerüket”. De ugyanígy fájdalmas és aggasztó, hogy egy, a magyar kisebbséget védelmezni akaró erdélyi párt elnöke nem különb náluk.
Ha belegondolnánk ennek az esetnek a súlyába, a nácizmusba, a karlendítésbe és számon kérnénk rajta, akkor számot kellene vetnünk a nácizmus ma is élő „hagyományával”. Ez pedig fáradságos szellemi munkával járna. Csomortányi mismásolásával e fáradtságtól akart „megkímélni” minket, önmagát pedig a nyilvánosság ítéletétől, és attól, hogy újra kelljen értékelje világképét és megváltozzék. Ő mindent jól gondol a világról, vele semmi baj nincsen. Ezért ezzel az üggyel kapcsolatban, ami ordít, könyörög az önreflexió ódon divatjának felelevenítéséért, nincs mit mondania.
Ezt a szellemi erőfeszítést és ezt a változást, ami kizökkent kellemes szendergésünkből, és arra késztet, hogy felelősséget vállaljunk gondolatainkért és cselekedeteinkért, és arra, hogy e felelősségtől vezérelve megváltozzunk – ezt a fáradtságot mi nem spórolhatjuk meg. A számvetés kötelessége alól az sem mentene fel, ha az Országos Diszkriminációellenes Tanács elítélné Csomortányit. Közösségünk lelkiismeretét nem helyettesíthetik az egyébként szükséges és fontos állami intézmények. Ez a felelősség a miénk, minket terhel és nem tehetjük meg azt, hogy az EMNP elnökéhez hasonlatosan elhessegetjük a dolgot. Különben elveszne valami, ami valószínűleg Csomortányi Istvánnak is kedves: a romániai magyarság becsülete.
Engedjük-e Csomortányinak, hogy eltussolja a karlendítési ügyet?
