Néhány nappal az elnökválasztás második fordulója előtt, november 19-én tölti a nyolcvan évet Emil Constantinescu, aki 1996 és 2000 között Románia államfője volt. Micsoda különbség, mondhatnánk, ha megpróbáljuk összehasonlítani az akkori alternatívákat a mostaniakkal. A választó mindig hozott anyagból dolgozik, mint az egyszeri szabómester, abból kell választania, amit eléje tesznek, de most, bevallom, megértem azokat, akik állnak, mint Buridan szamara két illatos szénacsomó között, és nem tudnak dönteni. Nem véletlen, hogy az RMDSZ Állandó Tanácsa is a magyar választók lelkiismeretére bízta a döntést, és ennél többet nem akart mondani.
Vannak érveim persze, hogy mégsem egyforma az a két szénacsomó. Nem mindegy például, hogy egy elnöki-félelnöki rendszer felépítését támogatjuk-e, vagy a mostanában egyébként tényleg kiábrándítóan zavaros, nehézkes, de mégiscsak kisebbségközelibb parlamenti döntéshozatalt próbáljuk-e erősíteni. Ezt sem árt mérlegre tenni. Kockázatos dolog a sorsunkat egyetlen emberre bízni, aki ráadásul eddig tudomást sem akart venni rólunk. Vannak hát különbségek természetesen, ám az is igaz, hogy híjával vagyunk minden oldalon azoknak a politikusoknak, akik tényleg tudnák, hogy a választások másnapjától mit is kell tenni ezért az országért.
Nem volt ez mindig így. Az alábbi szöveget protokolláris alkalomra írtam, az Emil Constantinescu születésnapjára kiadott könyvben jelenik meg románul. De talán egy ilyen alkalmi köszöntőből is kiderül, miért volt akkor igazi alternatívánk, és miért kiábrándító a mai, lejárt szavatosságú kínálat. Íme:
Értelmiségiek az emelvényen
Áll egymás mellett egy rögtönzött emelvényen, a marosvásárhelyi Kultúrpalota előtti téren 1997 májusában két értelmiségi. Az egyikük a Bukaresti Egyetem neves geológiaprofesszora, egy ideig rektora, az 1990-es Egyetem téri ellenállás emblematikus személyisége. A másikuk az 1956-os magyarországi forradalom után bebörtönzött kiváló író, műfordító, többek közt A Gyűrűk Urát is ő fordította magyar nyelvre, egy ideig elnöke volt a Magyar Írószövetségnek. A román professzort Emil Constantinescunak hívják, egy kicsit hasonlít a Don Quijotét alakító Peter O’Toole-ra. A magyar író Göncz Árpád, ő meg mintha tényleg a Tolkien-regényfolyamból lépett volna ki, a megöregedett Frodo úrfira emlékeztet. De ezúttal ez a két ember nem professzorként vagy íróként mond beszédet az összegyűlt sok-sok ezernyi marosvásárhelyinek, hanem államfőként. Románia és Magyarország közeledésének fontos pillanata ez, és látszik, mindketten tudják, hogy éppen történelmet csinálnak.
Rég volt. Mégis élénken emlékszem arra a napra. Ha szabad egykori politikusként érzelmesnek lennem, boldog voltam, hogy részem lehetett ennek az eseménynek az előkészítésében, és hogy mindkét elnökhöz több éves, talán barátinak is mondható kapcsolat fűz. Göncz Árpáddal többek közt számos irodalmi rendezvényen voltunk együtt, Emil Constantinescuval pedig még államfővé választása előtt a Demokratikus Konvencióban találkoztunk rendszeresen, vitáztunk is sokszor a román–magyar viszonyról, de ezeknek a vitáknak a célja nem a másik legyőzése, hanem meggyőzése volt, pontosabban a közösen elfogadható kompromisszumok kialakítása. Bevallom, tulajdonképpen szkeptikusabb voltam nála, és időnként kétkedve hallgattam lendületes tervezgetését arról, hogy a választások után miképpen fogjuk átrendezni a romániai viszonyokat, beleértve a román-magyar viszonyt is. Annyi kiábrándulás után, Marosvásárhely 1990-es márciusának tapasztalatával a hátunk mögött, óvatos voltam, nem mertem hinni a gyors változásban. 1996. november 7-én, tíz nappal az elnökválasztás második fordulója előtt néhány mondatos megállapodást írtunk alá vele, vagyis a Demokratikus Konvenció elnökével, hogy a választások után nemcsak a parlamentben, hanem a kormányban is együttműködünk. Ez volt az egyetlen titkosnak mondható politikai egyezség, amelyet valaha is aláírtam. Másnap aztán arra kértük az RMDSZ választóit egy közleményben, hogy szavazzanak
a demokratikus ellenzék közös jelöltjére. Tehát Emil Constantinescura.
Rá egy fél évre, ott Marosvásárhelyen, annak a szervezetnek az elnökeként, amely történelmileg is előzménytelenül belépett a román kormányba, és lassan-lassan beletanult a kormányzásba, elszégyelltem magam egykori pesszimizmusom miatt, és arra gondoltam, mégis igaza volt Platónnak, aki filozófusokra bízta volna az államügyek irányítását. Talán nem feltétlenül filozófusokra, de olyan értelmiségiekre volt akkor szükségük a régió nemzeteinek, románoknak, magyaroknak, cseheknek és így tovább, akik nem karriervágyból vállalkoztak a politikára, hanem valamiféle romantikus lelkesültséggel tényleg meg akartak valósítani egy programot. Az európai integrációt. A kommunizmus által okozott erkölcsi és anyagi károk jóvátételét. Egy másfajta etnikumközi viszonyt. Mindössze fél év alatt mennyi minden megmozdult akkoriban a romániai magyarok életében is: létrejött a kormányban a magyar miniszter által vezetett Kisebbségi Hivatal, készült az új oktatási törvény, illetve a kisebbségi nyelvek nyilvános használatáról szóló sürgősségi kormányrendelet, és azon a tavaszon már hivatalosan is megünnepelhettük március 15-ét, az 1848-as magyar szabadságharc évfordulóját.
Igen, sok minden történt azokban az években, és sok minden nem történhetett meg, amit aztán később folytattunk. De mindenképpen Emil Constantinescu nevéhez kötődik az előítéletekkel való leszámolás, ő volt az, aki vállalta a közös kormányzást velünk. Politikai előrelátás, stratégiai gondolkodás és nem utolsó sorban bátorság kellett hozzá részéről és részünkről is. Akárcsak Havel vagy Göncz, Emil Constantinescu azért volt jelentős államférfi, mert megtanulta a politikusi mesterséget, de sohasem feledte ugyanakkor értelmiségi mivoltát. Nagy kár, hogy ma már egyre kevesebb a „professzor”, az „író”, és egyre több az olcsó népszerűségre figyelő „politikus” a közéletben, Romániában is, másutt is. Most visszagondolva is csak azt mondhatom: nagyon jól tettük, hogy Emil Constantinescura szavaztunk 1996-ban. Döntő szerepe volt abban a megbékélési folyamatban, amely az utóbbi időben ismét akadozik ugyan, de bízom benne, hogy előbb-utóbb ismét fel fog gyorsulni. Ehhez viszont talán mégsem ártana újraolvasni mindannyiunknak Platónt!
