A május 26-án lezajlott európai parlamenti választásokon mért általánosan magas részvételi arány a választók határozott politikai akaratát tükrözi. Közismert, hogy a négy évtizede nyugatszerte általában alacsony politikai részvételi számok a növekvő apolitizmus és a változásról való lemondás lelkiállapotát jelzik. Ennek fényében most épp ellenkezőleg: egy uniós szinten is az előzőnél több mint 7%-kal (50,5) magasabb számokat mutató részvétel az erőteljesebb politikai önkifejezést mutatja. Ez éppúgy lehet a változtatásra irányuló akarat, mint valamilyen jelenlegi politikai felállás megőrzésének akarása, de akár mindkét attitűd valamilyen kombinációja is.
Az elsőre jó példa a román, a francia és a brit eredmény, ahol a résztvevők többsége ellenzéki szavazatot adott le, s a kormányerők meggyengültek, vagy egyenesen összeroppantak. A másodikra példa Magyarország, ahol egyfelől elsöprő többségben maradt a Fidesz (a tavalyi választásokhoz képest egymillió elveszített szavazó ellenére is), másfelől jelentősen megerősödött a Demokratikus Koalíció nevű szociálliberális párt, és a számottevő pártok sorába berobbanó, alig négyéves liberális Momentum. Hasonló a helyzet Lengyelországban, ahol a liberálisok erősen megszorongatták a kormányzó szélsőjobbot, illetve Németországban, ahol a CDU-CSU koalíció továbbra is vezető pozícióban maradt, de nagy veszteségekkel, miközben a jelenleg a liberális erőkhöz sorolható zöldek
látványosan megerősödtek.
A választói aktivitás tehát ellentétes mozgásokat mutatott, de ezt minden esetben a hangsúlyos akaratnyilvánítás jeleként értelmezhetjük. Ez azért is fontos, mert a szavazás „szocio-matematikájából” ismert összefüggés, hogy minél többen mennek el szavazni, annál legitimebb az eredmény, vagyis annál széleskörűbbnek tekinthető a népi akaratnyilvánítás és annak konkrét megjelenése az eredményekben. Más szóval, az emberek akarnak valamit: sokan szavaztak, és olyan erőkre, akikre senki sem számított. Gondoljunk csak bele, hogy csak ebben a három országban, ahol a többszörösen újraválasztott hatalom nem is titkolja illiberális jellegét, megerősödtek a liberális pártok: Magyarország, Lengyelország, Szlovákia. Forradalmi hangulat?
Az öt évvel ezelőttinél jóval magasabb részvételi arány azért is érdekes, mert az EP-választásokon rendszerint eleve alacsonyabb a részvétel, mint az országos választásokon. Ennek oka érthető, hiszen az EP-be küldött képviselőink kiválasztásához nem fűz annyira közvetlenül megélhető érdek, mint az országgyűlési vagy önkormányzati választásainkon.
Az első, itt megfogalmazott dilemma a következő. Sajátos ellenpéldát jelent – nemzeti-kisebbségi párt lévén – az RMDSZ szavazóinak hagyományossá vált magatartása, a hazai és az európai választásokon egyaránt. Ennek az a magyarázata, hogy az RMDSZ szavazói minden választás alkalmával egyfajta „lét a tét” motivációval voksolnak, hiszen a bukaresti vagy a brüsszeli parlamentből való kiesés veszélye egyaránt a teljes közösség képviseletének megszűnését vonná maga után. Ez a perspektíva általában fegyelmezett választói magatartást eredményez, amely jellemző a valamilyen jól körülhatárolt ügy („issue”) képviseletére épülő pártokra. Az ilyen pártok általában megbízható koalíciós partnerek, mert ügyük minden más lehetséges politikai tartalmat képes felülírni, és emiatt rendkívül engedékenyek, tárgyalóképesek tudnak lenni minden más politikai ügyben.
De ugyanez a tulajdonságuk taszíthatja őket ellentmondásba is, és akár saját szavazóik elvesztését okozhatja, hiszen például csupán azért, mert valaki romániai magyar, még simán gondolkodhat az adózásról, az oktatásról, az egészségügyről vagy a magánvállalkozásokról egészen másként, mint a másik romániai magyar; politikai identitásunknak csak egyik része a nyelvi-etnikai-kulturális sajátosságunk, akárcsak a vallásunk vagy a nemünk. Ezek egyike sem fedi lehetséges politikai opcióink teljes spektrumát. Más szóval, állampolgári létünk és egész életünk nem csak arról szól, hogy kisebbségi magyarok vagyunk – ugyanakkor joggal ragaszkodunk ennek védelméhez is.
Ezt a dilemmát élhettük meg
a PSD elleni széleskörű civil és ellenzéki fellépések idején, amikor az RMDSZ még jó ideig lojális maradt egy súlyos morális válságba került kormánypárthoz, megosztva ezzel saját stabil szavazótáborát is. Ez a fajta dilemma sorsszerű az RMDSZ-hez hasonló identitás- illetve „ügy”-pártok életében, ha nem állnak elő rendszeresen olyan politikai kínálattal is, amely nem csak a saját stabil szavazótáborukat érdekli. Ilyen kínálat hiányában az identitáspártok stabil, megbízható céljai erősen be tudják határolni mondanivalójukat, s ennélfogva fennmaradási esélyeiket is veszélybe sodorhatják. De ez egy másik cikk témája.
Az EP-választások tétje nem annyira a közvetlen hazai politika, mint inkább az EP-be küldendő képviselők száma és pártállásuk egymáshoz viszonyított aránya. Ugyanakkor az EP-választásnak két szempontból is sajátos demokratikus funkciója van. Először is, az EP-választás szükségképpen előgyakorlat az összes tagállam soron következő országgyűlési választásaihoz, mert egy adott ország politikai kínálatának megmérettetésével ér fel. A PSD például csak most tudott elsőkézből szembesülni belpolitikai kudarcával; ugyanígy a brit Labour Party, a német néppárti koalíció, de nagy szavazatvesztesége miatt akár a győztes Fidesz is.
Az EP-választás tehát egy sajátos előválasztásként is felfogható, amelynek végére odahaza mindenki a helyén marad ugyan, de a Brüsszelben való képviselethez való szavazói megbízatás már nem feltétlenül esik egybe a hazai parlamenti arányokkal, vagyis az egyes pártok politikai súlya Brüsszelben és otthon elválik egymástól. Ez az összes résztvevő (párt és szavazó egyaránt) reflexiós figyelmét, magába nézését teszi lehetővé. Másodszor: az európai politikai akaratképzés (törvényalkotás) mindennapjaira való hatásról lévén szó, a szavazó szintjén, aki ebből az alkalomból nyilván az adott európai pártcsaládok hazai kínálatából kénytelen válogatni.
Itt jutunk el a második dilemmához.
Mi van akkor, ha mondjuk liberális vagy szocialista vagy néppárti értékeket vallok, de az országomban az adott családhoz tartozó párttal mégis elégedetlen vagyok, és ezért semmiképpen nem akarok segítségükre lenni abban, hogy brüsszeli parlamenti állásokhoz jussanak? Sőt, úgy érzem, nem képviselik értékeimet és érdekeimet. Például valaki erősítené a néppártiakat Brüsszelben, másfelől a saját hazájában lévő néppártra nem szeretne szavazni, mert a hazai terepen nagyon elégedetlen velük. Ez komoly dilemma az európai szavazó számára, de természetes része annak a játszmának, hogy egyszerre tartozunk egy politikai nemzethez (és akár ezen belül is például magyar kulturális identitásunk van) és az összeurópai érdekrendszerhez. Ez hasonlít arra a dilemmára, amikor egy településen nagyon sikeres szocialista polgármestert sokan újraválasztanának olyanok is, akik egyébként országos szinten nem a szocialistákra szavaznak. A kilencvenes években Magyarországon erre jó példa volt Pécs és a kétezres évek óta Szeged.
Ezekből a helyzetekből kitűnik politikai énünk képlékenysége, a politikai opció természetének alapvetően nyitott, a megváltozott erőviszonyok szerinti örökös újraértelmezhetősége. Ennek a képlékenységnek csak nagyon mély értékválasztások vagy identitások szabhatnak olykor határt (például az, ha valaki kizárólag keresztyén, szocialista, liberális, környezetvédő vagy egyéb pártokra hajlandó szavazni, illetve kizárólag magyar vagy egyéb kisebbségiként). De még az ilyen kőbe vésettnek tűnő identitások is megváltozhatnak egy átrendeződött politikai környezetben. Például öt évvel ezelőtt olyanok számára is elképzelhetetlen volt, hogy Gyurcsány Ferenc pártjára, a Demokratikus Koalícióra szavazzanak, akik a mostani eredmények alapján ezt megtették. A brit Brexit-pártra adott több mint 31%-nyi voks nyilvánvalóan olyan tömegek szimpátiájáról árulkodik, akik 2016-ban még a konzervatívokra vagy akár a Munkáspártra szavaztak. A politika mindig átrendeződhet. Egyébként megnézem magamnak Nigel Farrage-ot, a Brexit-párt vezetőjét, amint büszkén képviseli Brüsszelben – maga sem tudja, hogy pechére vagy szerencséjére még mindig EU-s politikusként –, hazája kilépését az EU-ból.
Figyelmet érdemel,
hogy a mostani EP-választásokon majd’ minden esetben liberális erők növekedését láthattuk (Romániában is ez történt) a hagyományosnak nevezhető baloldal és a jobbközép pártok rovására, valamint a szélsőjobb kisebb-nagyobb erősödésével karöltve. Romániában, Magyarországon, Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában egyaránt gyengült a baloldal és erősödött a liberális kínálat, amely Németországban jelenleg nem annyira a hagyományosan liberális FDP, hanem a Zöldpárt. A magyarországi DK – a liberális és a szocialista kínálat között elhelyezkedve – duplázott, miközben a hozzá képest hagyományosabb szocialista MSZP teljesen leszerepelt, az eddigi négy helyett csak egyetlen képviselőt tud majd küldeni Brüsszelbe. A PSD is láthatóan gyengült. Hozzá kell tenni, hogy a PSD és a térség számos szocialista pártja csak Kelet-Közép-Európában számít baloldalinak, de a szavazók szemében mégis csak az és itt most ez a lényeg. (Nyugati ismerős mondta, hogy ami nálunk baloldal, az nálatok nem létezik, ami nálatok baloldal, az nálunk jobboldal, és ami nálatok jobboldal, az nálunk elmebaj.) A brit és a német baloldal nagyon rosszul szerepelt, Svédországban és Spanyolországban a baloldal vezet.
Mi látszik ebből a nagyon változatos, mégis részben azonos trendeket mutató választási eredményből? Első látásra az, hogy a választók majdnem mindenhol bombát dobtak a középre. Vagyis a középbal és középjobb pártokra egyaránt, még ott is, ahol ezek talpon tudtak maradni. Erre talán Magyarország a legszembeszökőbb példa, ahol paradox módon, miközben a jobboldal kapta a legtöbb szavazatot, ő is veszítette a legtöbbet. További hasonlóság a több helyen akár tíz-húsz éve perifériára szorult liberális erők felevenítése, végül pedig a szélsőjobb – ha nem is átütő –, de az öt évvel ezelőttinél határozottabb térnyerése (most elsősorban Nyugat-Európára gondolok). Mindez a most éppen megváltozó erővonalak közepette egyfajta radikalizmusnak tekinthető, mert a domináns politikai légkör leváltására való törekvést mutatja.
Mit jelent ez?
A középben való bizalom megrendülését, szinte az egész kontinensen, és a még fél évtizeddel ezelőtt is marginálisnak tartott liberális erőknek, részben pedig a szélsőjobb meghívását a domináns politikai arénába. Mit tudnak ezek az egymással is mélyen szembenálló erők megoldani mindabból, ami miatt Európa most megbüntette saját középerőit, jobb- és baloldalon egyaránt? Ez lesz a harmadik, öt évig aktuális dilemma.
