Mindenki tudja, hogy a Sargentini-jelentés alapján az Európai Parlament többsége – mindenekelőtt a jogállamiság hiányai miatt – elítélte a magyar kormány, a magyar állam politikáját, formailag megindítják azt az eljárást, ami oda vezethet, hogy megvonják az Európai Tanácsban a szavazati jogot a magyar kormánytól (de ez nem valószínű). A nagy hatalmú magyarországi kormánypárt talán kieshet a konzervatív európai pártszövetségből. Kevesebben vették észre, bár legalább ennyire fontos, hogy az ENSZ emberi jogi főbiztossága is elítélte a magyar állam joggyakorlatát és alkotmányos teljesítményét, ezt az állásfoglalást az ENSZ főtitkára is támogatta. (A magyar kormányt ért megsemmisítő bírálatok közé kell sorolnunk az Európa Tanács Velencei Bizottságának korábbi határozatait, az Európai Emberi Jogi Bíróság több ítéletét, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet határozatait, az európai tudományos akadémiák szövetségének, az európai egyetemek szövetségének az állásfoglalását stb.)
A strasbourg-i szavazás végkimenetele átmenetileg megerősítheti a hivatalban lévő magyar kormányt, mert sokan nemzeti szégyennek érzik a magyar állam elmarasztalását, ráadásul a magyarországi ellenzéki pártok – amint megszokhattuk – megint idétlenül viselkednek, ami ezt az érzést és a belőle fakadó haragot csak fokozza.
A lényeg az – bár a főhatalom kérdésében a magyar honpolgárok döntenek a félig szabad választásokon –, hogy az Európai Parlament (és az ENSZ!) a magyar állam által is hivatalosan elismert kritériumok szerint elmarasztalta Orbán Viktor jobboldali (sok tekintetben szélsőjobboldali) kormányát, megállapította, hogy a mai magyar állam nem tekinthető alkotmányos-szabadelvű, demokratikus jogállamnak.
Ez – akármilyen mércével mérünk – hatalmas morális vereség.
Ugyanakkor a jövőre nézve óriási felelősséggel terheli meg a magyar választókat: ha ezentúl is Orbán Viktort tartják hatalomban (ami könnyen elképzelhető), nem mondhatják, hogy ők nem tudták. Ugyancsak hatalmas morális teher nehezedik a még megmaradt (igen kicsiny és gyönge) magyar (magyarországi és Duna-medencei) sajtóra, amelynek úgy kellene fönntartania a demokratikus alapelveket, hogy demokratikus ellenzéki politika gyakorlatilag nincsen, és az autoritárius, etnicista politika nagyon népszerű az egész világon, bár nem jár együtt mindenhol a hatalomnak az államtól a hatalmat gyakorlók informális körébe való átzsilipelésével, a formális állam leépülésével és az informális, ún. mély állam hatalomátvételével, a nemzeti vagyon hajmeresztően nagy részének az államvezető vazallusai és tágabb családja birtokába utalásával, mint – sajnos – Magyarországon. Orbán Viktor miniszterelnök Kirgiziában világossá tette (nem először), hogy a magyar nemzet szellemi otthonát nem Európában véli föllelhetni. A magyarországi lakosság véleménye ambivalens: erős a Nyugat-ellenesség és erős dr. Orbán úr kormánypártjának tekintélye, de paradox módon az Európai Unió is népszerű, legalábbis mostanáig népszerű volt.
Mindez azonban csak a fölszín.
A mélységet idézettel fogom megvilágítani, amely az Orbán-rezsim egyik legfontosabb ideológiai és kulturális exponensétől, a magyarországi jobboldal legbefolyásosabb publicistájától származik. Írásának alkalma a Serena Williams amerikai hivatásos teniszjátékosról megjelent durva gúnyrajz, amelyről a nagyhírű Bayer Zsolt így beszél: „…karikatúra, amely igen találóan és tényszerűen kibaszott hisztis picsának ábrázolja a mérkőzésen kibaszott hisztis picsaként viselkedő teniszezőt. Igen ám, de a mai világban ez nem megy, ha kibaszott hisztis picsaként ábrázolsz egy kibaszott hisztis picsát, akkor mindjárt kiderül, hogy szexista vagy meg rasszista vagy. Ez persze már a nevezetes mérkőzésen szóba került, amikor Serena Williams leszexistázta és rasszistázta a bírót, aki merészelte figyelmeztetni, hogy ne viselkedjen úgy, mint egy kibaszott hisztis picsa. Sőt, le is tolvajozta és megfenyegette a bírót. Abban a biztos tudatban, hogy ő ezt megteheti, azon egyszerű oknál fogva, hogy néger. Na, ezért tessék szépen megnézni és jó sokfelé terjeszteni ezt a karikatúrát.
Nehogy azt hihesse a világ egyik legjobb teniszezője, nyugodtan viselkedhet kibaszott hisztis picsaként, csak azért, mert feka, és csak azért, mert az idióta liberális világ majd úgyis megvédi őt.” (Itt az idézet forrása.)
Bayer Zsolt nem tehetségtelen ember, nekem régi személyes ismerősöm, ma a kormánylap, a Magyar Idők vezető kolumnistája, kormánytévék állandó szereplője, műsora van a Karc FM rádióban, a békemenetek (és minden nagyobb kormánypárti rendezvény) egyik „arca”, a hivatalos magyarországi (szélső)jobboldal kevés igazi szellemi vezérének egyike. Ezt a blogbejegyzését a Magyar Telekom hírcsatornája sok százezer mobiltelefonra továbbította. Engem a szöveg nem háborít föl, magyar újságolvasóként hozzászoktam az ilyesmihez.
Ami viszont számít, az annak a passzív-agresszív viselkedésmintának, annak az embertelen (elvont, ám pusztító) szenvedélynek, a megsemmisítésnek – a bejegyzés erőszakos szexuális vágyképpel végződik, azt már nem idézhetem – az a sötét éjszakája, képzetes pokla, amelyet Nyugaton és más helyeken valamelyest eltakarnak, elrejtenek. Létezni mindenütt létezik – minden társadalomnak megvannak a maga démonai –, de elfojtják, szublimálják, alárendelik a fölöttes énnek: ez a szokás a polgári társadalomban (ami távolról se ideális, de ez a legtöbb, amivel a hierarchikus társadalmak elő tudtak hozakodni eddig).
A jelenség egyik oka természetesen a szabadsághoz és a rangsorolásban kifejeződő elnyomáshoz fűződő ellentmondásos viszony a tőkés rendszerekben: a kifejezés (a szólás) formális szabadsága önrombolóan szabadságellenes tartalmak kifejeződésében jelenik meg. A modernségben gyakori nihilisztikus, szinte tárgytalan uralomvágy fölszabadulásnak érzi magát (ezt nevezik „represszív deszublimáció”-nak), és ez a fölszabadulás nőgyűlölő-ambivalens, erőszakoló-leteperő-bántalmazó-gyilkoló fantáziákat visszhangozó, magát öniróniával mentegető-leplező, képzelt-verbális orgiában végződik. De ehhöz nem is kell „a nő” (pláne „a néger nő”) viszolygó vágyképe, a szadisztikus pornográfia szimbolikus használata. A szélsőjobboldal (és hatására olykor a mások) szövegét minden támadott beszédtárggyal kapcsolatban a mélységes szexuális és érzelmi ambivalencia jellemzi, amit fölületes dolog „gyűlölködésnek” nevezni.
A legsértőbb az idézett szövegrészletben a „hisztis” jelző, amely ismeretes nőgyűlölő jelzés (marker, tag): a nő irracionalitására utal, aki „cirkuszol”, mert nem bír az indulataival, amelyekkel a hímdominancia (és a hímdominancia alatt megfegyelmezett „asszonyiság”) el tud bánni. Az, hogy a szöveget produkáló férfi tombol, exhibicionista („mutogatós”) stílusban ismételgeti „a csúnya szavakat”, amelyektől mindig óvta a fölöttes énje, amelyet ő most a tudattalan gyehennájából védelmez, elátkozva önmagát: azt jelenti, hogy az ödipuszi, fenyegető-védelmező apafigura soha, de soha nem fogadja vissza, nem bocsát meg, nem fordítja boldogítóra az agresszív represszió szerencsétlenségét. Nincs visszaút. Mindenkinek megmutatta…
És itt már nem Bayer Zsolt írásművészetéről van szó, hanem arról a szisztémától, amely az ilyen és hasonló szövegeket a közösség jelképes középpontjába emeli, miközben – épp ellenkezőleg – a hagyomány, a régimódi önfegyelem, a kalapos-nyakkendős-sárcipős-esernyős, kezet csókoló és névnapot tartó ódon férfiasság és szolgálatkészen flörtölő nőiesség („milyen szép ma, kedves Klotild, irigylem a vőlegényét” – „pá, Elemér, ne udvaroljon, hallja, maga huncut”) nosztalgiája háborgatja a kollektív emlékezetét. Együtt a sose vagy alig létezett politikai múlttal, amelyet a beszántott, termőre fordult tömegsírból óhajtana rekonstruálni.
A Nyugat sokat (és joggal) emlegetett kétszínű alakoskodása, képmutatása („tartsuk fönn a látszatokat, hátha lesz majd valami”) civilizációs forma. A régi tartalmakból (evangyéliomi keresztyénség, racionalisztikus és szabadsághívő fölvilágosodás stb.) szinte semmi se maradt. Nem érti a kortárs történelmet az, aki nem látja, hogy az elnyomó és kirekesztő társadalmi gyakorlatokkal együttélő moralizáló nyugati diskurzus a polgárság (és a polgári „világ”) utolsó menedéke. Amikor a Bundestagban Schäuble, Merkel és Schultz – nem éppen a politikai kedvenceim, sőt – a rituális antifasizmus megbotránkozott közhelyeit ismétli fölindultan, amikor az elviselhetetlenül szónokias Macron „bátran” szembeszáll a rég eltűnt nacionalizmussal (az etnicizmus nem nacionalizmus, a fajgyűlölet se), akkor szimbolikusan és persze tehetetlenül az utolsó védvonalakat őrzi az áradó (poszt)fasiszta szennyáradattal szemben, amely már ott hullámzik az alagsorban.
„Európa”, vagyis a nyugat-európai establishment a fejetlen védekezésnél nem tud jobbat.
Egyrészt védekezik a keletiek (a muszlim bevándorlók, menekültek és a már letelepedett muszlim kisebbségek) ellen, másrészt védekezik a keletiek (a már a védvonalak mögé behatolt, antimodernista, etnicista kelet-európaiak, többek között a milliószámra érkező vendégmunkások) ellen, azaz alapvetően nem az elveit, hanem a civilizációját próbálja oltalmazni „az idegen barbárok” támadásától, amivel kinyilvánítja, hogy alapjában egyetért Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel és elvbarátaival, mert maga is etnicizálja és rasszosítja – többnyire burkoltan – azt az elvinek tetsző távolságot, amely a kelet-európai zűrzavaros, instabil féldiktatúráktól állítólag elválasztja.
Bizarr és groteszk máskülönben, hogy Nyugat-Európa legfőbb – klasszikus értelemben vett – ellenfele nem Kelet-Európa vagy a Közel-Kelet, hanem az amerikai és brit kormány. De nem a klasszikus geostratégiai ellentétről van itt most szó.
Ezt egyébként jól, bár homályosan érzékeli a budapesti szélsőjobboldal, és nem szeretné érteni a budapesti liberális – és igen kis részben baloldali, antikapitalista – nyilvánosság.
A magyar sajtóból – valamennyire még a „balliberális” magyar sajtóból is – kiszüremkedő ödipális pánik jól illusztrálja, hogy az öngyarmatosító kelet-európai „politikai közösségek” még mindig a Nyugattal azonosítják a gyűlölt atyai tekintélyt, amellyel szemben a kitagadott, elűzött, összeszidott törvénytelen gyerek öncsonkító lázadását indítják meg hatósági asszisztenciával.
A magyar értelmiségnek azonban megvan az a viszonylagos előnye, hogy a maga klinikai egyértelműségével épp Magyarországon jelentkező, a szűkebb régiónkban kétségtelenül legrosszabb variáns fölkínálkozik elemzésre, habár értelmiségünk eddig óvatos hallgatásával és klisétermelésével tűnt ki. Átengedte a politikai gondolkodást az internet nem túl művelt és tájékozott idénymunkásainak, akik a szélsőjobboldal agresszivitásával a posztliberális nihilizmus gúnyát és elképedt megvetését szögezik szembe, ami – mondani se kell – semmire se jó, ha olykor mulatságos is.
Tanulságos, hogy néhány hónappal az „ÁLLÍTSUK MEG BRÜSSZELT!” kampány után a viszonzatlan szerelem csalódottsága és sztereotip átkozódásai jellemzik a (szélső)jobboldali médiák által belakott nyilvános teret. Mintha lett volna szeretés. Talán volt is titkon, ki tudja.
Nehéz ellenállni annak az adys érzésnek, hogy honunk elátkozott, hogy nincs kiút, hogy halál-tó Magyarország. De ez nárcisztikus érzelem lenne, hiszen az ilyesmi hovatovább egyetemes, bár eldicsekedhetünk szimptómáink radikalitásával. Az ödipális pánik és a perverz etnikai gőg/öngyűlölet megköveteli, hogy mi legyünk a legrosszabbak, hiszen semmi se fájdalmasabb az eltaszított, szeretetvágyában frusztrált, infantilizált közösségnek, mint a közöny. Ha nem lehetünk elsők, hát legyünk utolsók.
Én nem osztozom ebben a negatív romantikában, bár a vonzását érzem. Meg kell próbálni kibontakozni a kollektív halálvágy végzetes öleléséből. A társadalombírálat nem megváltás és nem utópia. Szerény eszköze annak az emancipációnak, amely vagy bekövetkezik, vagy nem. Ha nem több, mint a reménytelenség józan nyugalma, talán akkor is ér valami keveset. Üdvözlet az olvasónak.
