A munkaidő hossza

A

(Előzetes megjegyzés) A sajnálatos magyarországi körülmények folytán a politikai doktrínák, világnézetek mibenléte honunkban ismeretlennek tekinthető. Az ellenzék „kommunistának” nevezi a kormányt, a kormány „kommunistának” nevezi az ellenzéket. Mindketten tévednek, akár a szovjet rendszerre gondolnak e szó hallatán (tévesen), akár másegyébre. A nem létező „neomarxizmus” elég szép karriert futott be, „anarchistának” neveznek nemzeti liberális tüntetőket, vagy „nácinak” tekintenek demokratikus nacionalistákat vagy előítéletes, jámbor kispolgárokat. Mivel az 1989 előtti kelet-európai rendszerek főleg a legitimitásukat összeomlasztó baloldali kihívástól rémüldöztek – akárcsak Orbán a Jobbiktól –, a baloldal története, különösen a „nyugati marxizmusé” (ezen az antisztálinista, antibolsevik, ám radikális baloldal értendő, nem földrajzilag) fölfoghatatlannak tetszik. Különösebb ellenvetés nélkül „liberálisnak” nevezhették az idén a kommunista ’68-at. Ez volt a TASZSZ és a L’Humanité meg a Neues Deutschland akkori álláspontja is, amelyet hűségesen ismétel a mai kelet-európai szélsőjobboldal. Pedig ha valakinek van sejtelme az európai történelemről, tudja, hogy a szabad szerelem, az államellenesség, az antirasszizmus, a nemek egyenlősége a kommunista doktrína szerves része. És a munkaellenesség.

(Az ősforrás) A munkáról szóló marxista irodalom két, manapság óriási hatású alapműve (Moishe Postone: Time, Labor and Social Domination, 1993; Gruppe Krisis: Manifest gegen die Arbeit, 1999) nem fér bele ebbe az írásba. Nekünk, boldogtalan helyzetünkben, vissza kell mennünk az ősforráshoz, hogy egyáltalán hozzákezdhessünk a probléma újbóli átgondolásához. Egyetlen megfontolást kell előrebocsátanunk: a munka itt nem történelem fölötti, örök szubsztancia, hanem történelmi létező: bérmunka a kapitalizmusban. Lássuk a híres passzusokat:

„A munkás annál szegényebb lesz, minél több gazdagságot termel, minél inkább növekszik termelése hatalomban és terjedelemben. A munkás annál olcsóbb áruvá lesz, minél több árut hoz létre. A dolgok világának értékesedésével egyenes arányban nő az emberek világának elértéktelenedése. A munka nemcsak árukat termel; önmagát és a munkást is mint árut termeli, mégpedig abban a viszonyban, amelyben egyáltalán árukat termel.

Ez a tény nem fejez ki egyebet, mint ezt:

a tárgy, amelyet a munka termel, a munka terméke mint idegen lényeg, mint a termelőtől független hatalom lép vele szembe. A munka terméke az a munka, amely egy tárgyban rögzítette, dologivá tette magát, a munka tárgyiasulása. A munka megvalósulása a munka tárgyiasulása. A munkának ez a megvalósulása a nemzetgazdasági állapotban mint a munkás megvalótlanulása, a tárgyiasulás mint a tárgy elvesztése és a tárgy igájában való szolgasága, az elsajátítás mint elidegenülés, mint külsővé-idegenné válás jelenik meg.” (Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, 1962, 45.)

Világos, hogy a munka a munkásnak mint természeti és szellemi lénynek az ellensége.

„…[A] munkás tehát tárgyának szolgájává lesz, először, hogy munkájának tárgyat, azaz hogy munkát kapjon, és másodszor, hogy létfönntartási eszközöket kapjon. Először tehát, hogy munkásként, és másodszor, hogy fizikai szubjektumként egzisztálhasson. E szolgaság csúcspontja, hogy immár csak munkásként tartja fönn magát mint fizikai szubjektum, és immár csak fizikai szubjektumként munkás.” (I. m., 46-47.)

Mi ennek a következménye?

A munkás „…munkájában nem igenli, hanem tagadja, nem jól, hanem boldogtalannak érzi magát, nem fejt ki szabad fizikai és szellemi energiát, hanem fizikumát sanyargatja és szellemét tönkreteszi. Ezért a munkás csak a munkán kívül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kívül levőnek. Otthon akkor van, amikor nem dolgozik, és amikor dolgozik, akkor nincs otthon. […A] munkás tevékenysége nem az ő öntevékenysége. Másé, magamagának elvesztése.” (I. m., 48.)

Nem követhetjük Marxot rendkívül hosszadalmas és tekervényes útján, amelynek során megfejti a munka titkát (elmélete útközben többször módosult), de ezek a mondatok jelenítik meg általában a modern klasszika munkafölfogását, amely máig domináns – és amely a huszadik századi munkásmozgalomban az ellenkezőjére fordult, premodern-puritán-aszkétikus irányba, a munka nemességének dicsőítése felé, ami aztán valódi kultusszá alakult a szovjet típusú államkapitalizmusban (az ún. valóságosan létező „szocializmus”-ban).

 (A jó élet) Marx nemcsak hegeliánus, hanem arisztoteliánus is volt, és műve – negatív-kritikai módon – a jó élet titkát keresi. Arisztotelésznél a jó élet egyik legfontosabb formája a barátság. „Igaz barátságnak… csak a jó emberek barátságát nevezhetjük. Mert azt tartjuk szeretetre méltónak és kívánatosnak,, ami önmagában véve jó vagy kellemes, az egyes ember számára pedig azt, ami neki jó vagy kellemes. A jó ember viszont a jó embernek… szeretere méltó és kívánatos. […A]z emberek a barátaik javát éppen az ő érdekükben kívánják… S avval, hogy barátjukat szeretik, tulajdonképpen a maguk javát szeretik, mert ha a jó ember valakinek a barátjává lesz, akkor egyúttal a javává is lesz annak, akinek a barátja. Így tehát mindkét fél nemcsak szereti azt, ami neki magának jó, hanem a barátjának is egyenlő részt fizet vissza az iránta való jóindulattal és kedvességgel; mert hiszen a közmondás szerint: barátság – egyenlőség.” (Nikomakhoszi etika 1157b.)

Itt olyan szubjektumokról van szó, akiket nem érintett meg az elidegenülés. Hellén férfiakról, akik nem dolgoznak: hiszen Athénban azok a nem rabszolga „szabadok”, akiknek munkával kellett megkeresniük a kenyerüket, nem számítottak egészen szabad embernek (természetesen nem is voltak azok), s a mások szolgáiként élő, másoknak dolgozó emberek (banauszoi) – nem rendelkezvén a szabad döntés előföltételeivel – nem lehettek a politikai közösség tagjai, és elvesztették a szavazati jogukat. A szabad ember élettevékenysége öncélú öntevékenység, amelynek a célja a boldogság. Ez a boldogság pedig közösségi, azaz politikai tevékenység, nyilvánosság: vita, háború, közszolgálat, liturgia, ráció. Legmagasabb formájában pedig, mint láttuk, barátság, amelyben az emberek egymás boldogságát is céljuknak élik meg, nemcsak a magukét.

A munkát a Biblia is az eredendő bűn fejében kijáró büntetésnek („arcod verítékével” kell dolgoznod) tekinti, a munka a bűn rabságának a következménye, amelyben a természet többé nem paradicsomi (azaz emberi erőfeszítés nélkül, a maga adott természeti mivoltában áll az ember rendelkezésére). Az Újtestámentom is erre utal a maga anarchisztikus munkaellenességében: a mezők liliomait, az ég madarait az Úr táplálja, az Úr ruházza (s milyen szépen), az igaz ember majd meglesz valahogy, a legfontosabb az, hogy higgyen és legyen jó. Itt a közösség a hívők közössége: a közöttük lévő szeretet (barátság, philia) definíciója egyértelműen görög jellegű, ez folytatódik a szerzetesi közösségek önmeghatározásában is.

„A polgároknak – írja Marx A gothai program kritikájában – nagyon alapos okuk van rá, hogy a munkának természetfölötti teremtőerőt tulajdonítsanak; mert éppen a munkának természeti föltételekhez kötöttségéből következik, hogy az az ember, akinek munkaerején kívül egyéb tulajdona nincsen, minden társadalmi és kulturális állapotban más emberek rabszolgája kell hogy legyen, azoké, akik a tárgyi munkaföltételeket tulajdonukba kerítették.” (MEM 19, 13. A szellemi munkáról vö. Walter Benjamin: „A második császárság Párizsa Baudelaire-nél”, Angelus novus, 1980, 894-895.) Marx nem utópista annyiban, hogy kritikai elmélete (amelynek képzetes végpontja a kommunizmus) nem a jelenvalóságból indul ki. Következik a kapitalizmusból történetfilozófiai értelemben, de nem az átugrása, ám nem is a meghosszabbítása.

Marx fölfogása közelebb áll a klasszikus antikvitás és a Biblia fölfogásához, mint a polgári nemzetgazdaságtané, nála a kapitalizmusban elhatározó érték gyökere az elidegenült munka, nem a tulajdonosok konkurenciája. A létrejött érték idegen „a jó élettől”, az autonóm (szó szerint öntörvényű) öntevékenységtől és a barátságtól.

Aki dolgozik, nincs otthon.

Ám Marx nem erkölcsprédikátor. Elveti – nyilvánvalóan – az otthontalanságot (a szó a német romantikából származik), de ezt éppen a kapitalizmus dinamikus, démiurgoszi természetéből származtatja, ezért veti el Max Stirner „Egyetlen”-ét (amely a társadalommal szembenálló „én” mitológiájának egyik radikális változata), mert szerinte a modern szubjektum éppen hogy az elidegenedésből származik, a kapitalizmusban nem lehetséges nem elidegenedett szubjektum. Az elidegenült szubjektum ennek a társadalomnak a terméke, nem a társadalom előtti önálló és tiszta lény: ez fikció.

„A jó élet” rekonstrukciója csak ennek a társadalomnak a megszüntetése révén lehetséges: ez azonban nem lehet történelmen kívüli. A burzsoá is alá van vetve a munkaszervezetnek, a tőkévé szintetizálódó értéktöbblet – ami a polgári egzisztencia alapja: az idegen munka kizsákmányolása – alárendeli őt is. Közvetve vagy közvetlenül. Hiszen maga is az elidegenült munkától függ. Ez nem a szabad ember ókori vagy biblikus képe.

A bérmunka nem jó.

(Munkaidő és szabadidő) Az őszinte angol – a régi – úgy nevezte az uralkodó osztályokat: „the leisured classes”. A szabadidős, a nem dolgozó osztályok. A szabad idő a szabadság ideje. A vagyon és a születési kiváltság arra való, hogy az ember játsszék: krikett, vívás, tánc, zene, udvarlás, lovaglás, művészet, katonáskodás, utazgatás, vadászat, érdek nélküli tanulás, elmélyedés, filozofálás, ima, latin verselés, egzotika, haute cuisine, ízlés, elegancia, jómodor, pompa. Az élet édessége, amely Talleyrand szerint az ancien régime sajátossága volt: „celui qui n’a pas vécu au dix-huitième siècle avant la Révolution ne connaît pas la douceur de vivre et ne peut imaginer ce qu’il peut y avoir de bonheur dans la vie”, aki nem élt a tizennyolcadik században a forradalom előtt, nem ismeri az élet édességét, s nem tudhatja elképzelni, hogy boldogság is lehet az életben. Ez az arisztokrácia élete volt a polgárság hatalomátvétele előtt, a személyi szuverenitás és az élvezet páratlan kiváltsága, amelybe már belevegyült az érzelmesség, a természetkultusz, a romantikus szerelem pár első jele is. S mindez a népi szenvedés óceánjának a partján.

Ehhez képest még a vagyonos nagypolgárság élete is alantas robotnak látszott.

A német klasszika – Schiller – számára is a játék volt a szabadság és a művészet mintája, egyben az emberiség fölszabadulásának mintája, hiszen a művészet közös lehet. Ezért volt olyan fontos a színház és az opera ennek a nemzedéknek: a népi játék, játék a népnek… Immár túl a fölvilágosodáson. A nem elidegenült emberi tevékenység rejtett marxi paradigmája ennek is rokona. A szabad közösség utópiája a görög színház, Shakespeare és Wilhelm Meister színházi küldetése.

Magától értetődik, hogy a növekvő szabadság az egyre csökkenő munkaidővel egyértelmű, és megfordítva, a növekvő munkaidő a csökkenő szabadsággal. Nincs olyan emancipációs törekvés, amely nemcsak a kizsákmányolás mértékét enyhíti – vagy idealiter a létezését szünteti meg –, hanem egyben az ember függését a géptől, a technikától, amely még a dolgozó szellemét is idegen akarat impériuma alá hajtja, amely lehetőleg megszabadítja az embert a mechanikus, a fokozott termelési eredménytől függővé tett időbeosztástól, a munkahelyi hierarchiától (parancstól és engedelmeskedéstől, amely lehet főnöki utasítás és elvont algoritmus). A mai cégeknél még a ruházatot és a testbeszédet is szabályozzák, sőt: a fogyasztói szabadidő is szabályozott, amennyiben egyre inkább a tőke imperatívusza alá sorolódik (turizmus, kommersz „szórakoztatás” stb.). A középkori paraszt százegynéhány napot dolgozott egy esztendőben. Ha a tizenötödik században annyit kellett volna robotolni, mint ma, akkor kitört volna a jacquerie, a jobbágyfölkelés. Akkor elismerték a kontemplatív-meditatív kolduló rendek (meg a remeték) erényét.

Az is magától értetődik, hogy a kapitalizmus korában minden valódi szabadságtörekvés összefügg a munkaidő csökkentésével és a „függő alkalmazás” lehető kiküszöbölésével, a külső előírások szolgaságában eltöltött idő korlátozásával. Az a puritán dogma, amely szerint a megélhetés két legitim forrása a tőketulajdon vagy a bérmunka, amely a „kemény munkát” és a szorgalmat magasztalja, pusztító hatású.

Minél több játékidőt, minél több személyeset és szubjektívat kicsikarni a hatalomtól: ez nemcsak nemes cél, hanem legnemesebb hagyatékunk egyben. Ne jamais travailler – írták a falakra a szituacionisták, a legigazibb hatvannyolcasok. Ne dolgozz soha. S ha mégis, minél kevesebbet. Az öröm nem szégyen.*


Borbély András itt kitűnő megjegyzéseket fűzött a Mércén megjelent, „Düh és értelem” c.  írásomhoz. Egyetértek velük. Abban az írásban én csak a mostani magyarországi események baloldali rekonstrukciójára törekedtem közvetlenül a 2018. december 13-i budapesti tüntetés után (a helyzet persze napról napra változik), de ez a rekonstrukció nem az én „programom”. Akárcsak Borbély András, én is a hígítatlan antikapitalizmus (a szocializmus vagy kommunizmus) álláspontján vagyok, amely természetesen nem a jelenlegi, „valóságos” mozgalom projektje: ez még csak nem is szociáldemokrata-reformista, hanem a népjóléti államhoz (welfare state) való visszatérést célozza, bár egyre többek szerint „már nem is a »rabszolgatörvényről« van szó”, hanem „többről”, azaz a hatalomváltásról, ami szerintem nem „több”, hanem kevesebb ennél. Vagy más. Még ha szerintem fölöttébb kívánatos is egyébként.


Ez a szöveg a Magyar Narancs karácsonyi számában megjelent írás kissé módosított változata.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Legutóbbi hozzászólások

Archívum

Kategória