Plakátmagány.
Kell ez nekem, de akár: szabad ezt így? Nem vagyok publicista, nem ez a munkám, influenszer sem vagyok, egyszemélyes intézmény, sőt természetesen TGM sem (csak rendszeres olvasója). Szóval? (Jó, ellenállhatatlan a megnevezés, azonnal beinduló asszociációk – de ez még nem elegendő ok.)
Szemelvények, a teljesség igénye nélkül, nem a legfontosabbak, legsúlyosabbak, de valamilyen szubjektív lenyomatai a miért(ek)nek.
*
2016 júniusa, Balatonmáriafürdő, többen sétálunk el a partról, előttünk öt-hat éves kisfiú a nagymamájával. A gyerek eldob egy PET-palackot, mire a nagymamája erélyesen rászól: „Mit csinálsz? Nem vagy te migráns!” – a döbbenet, hogy ez most már valóban így van jelen a hétköznapokban…
2017 június vége, Budapest, Deák téri metróaluljáró, fölfelé tartva a mozgólépcső mindkét oldalán nyomasztó végtelenségben megpillantani az első Soros-plakátokat, Soros György arcképével („Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén!”). Az az émelygés, nyomasztás, amelyet ezek a plakátok kiváltottak, a várakozás, hogy végre a felszínre kerülni, levegőt venni, majd a támolygásban arra gondolni, hogy kiből milyen asszociációkat hívhat elő ez a plakátkampány… beleborzongás.
Lehet ellenséget kreálni, lehet félelemre alapozott propagandával (az éppen soros) csoportokat megbélyegezni, lehet az előítéletességet növelni, de mennyi idő kell majd ezek lebontásához, és hol van azok felelőssége, akik mindezt – lassan bármilyen fék és ellensúly nélkül – folyamatosan megtehetik?
**
2016. november 9., az amerikai elnökválasztás eredményéről szól minden, nézem az adatokat, olvasom az első elemzéseket, és közben szembe jön Antal Árpád nyilvános Facebook-posztja, nézem, olvasom, és alig hiszem el – a poszt arról szól, hogy nagy gratuláció Orbán Viktornak, aki látnok, mert előrelátta Trump győzelmét.
Szem a láncban, egy példa a rengetegből.
***
2018. június 23., olvasom, hogy Eckstein-Kovács Péter kilép az RMDSZ-ből. Sajnálom. Az jut eszembe, hogy ezáltal tovább halkul például a feminizmus/egyenjogúság ritka hangja is az RMDSZ-ben. Tudom, vannak fontos szerepköröket is betöltő nők, női kvóta, a NEEEM, de én a diskurzusok tartalmára gondolok (mondjuk inkább ilyen értelemben, és nem ilyenben).
Tűnődöm, hogy a szervezetet nézve milyen viszonyban van a valóság a megfogalmazott ars poeticával, hiszen az RMDSZ önmeghatározása szerint „tiszteletben tartja a politikai sokszínűség elvét. Az RMDSZ-en belüli platformok, ideológiai és politikai csoportok, műhelyek programjukban és tevékenységükben fejezik ki a romániai magyar társadalom tagolódását és sokféleségét” – olvasom –, hová lett mára ez a sokszínűség, és mi az ára annak, hogy eltűnt?
A gondolatmenet folytatásaként: 2018. augusztus 18., interjú Markó Bélával, végre valami, amit érdemes olvasni! Markót érdemes olvasni. És ez önmagában jó persze, hiszen Markó Béla egyike az általam is tisztelt politikusoknak, fontosak a megszólalásai. De ha onnan közelítek, hogy a regnáló RMDSZ-politikusok közül ki az, akit mostanában jó olvasni, akkor sokkal lehangolóbb a kép. De persze nézzük a pohár tele felét, és örüljünk, hogy megtörténnek ezek a tematizációk, hátha elindítanak bizonyos reflexiókat, vagy akár önreflexiókat, még ha egyelőre nem is nagyon látszik.
****
Van valami végtelenül szomorú abban a folyamatban, amelynek erős szimbolikus képe, ahogyan a magyarországi áprilisi országgyűlési választások eredményeit az RMDSZ prominens képviselői szinte kivétel nélkül a budapesti Bálnában követték. Ahogyan nincs már vita, nincs ellenvélemény, csak valamilyen utánfutó-politika, belesimulás, betagolódás, lojalitási versenyfutás. No meg a csodálat a tökéletesen működő (mozgósító)gépezet iránt.
De hol van itt az egyenrangú politikai partnerek közötti viszony? Hol van az erdélyi/romániai magyar különutas politika?
Nem gondolom, hogy az RMDSZ egyetlen politikusa számára sem okoz(ott) komoly kognitív disszonanciát a magyar kormány számos ügye – a CEU ellehetetlenítésétől kezdve a civilek vegzálásán át a tollvonással megszüntetett egyetemi szakokig akár – hogy ne vegyünk lajstromba mindent, mert nagyon nehezen érnénk a végére. És nem csak azért nem hiszem, mert minimális fantáziával is végiggondolható, hogy hová vezetne, ha az (éppen aktuális) román kormány úgy döntene, hogy példaként követné a magyar kormány intézkedéseit, és ellehetetlenítené a külföldi forrásból működő (magyar) magánegyetemet, vegzálná a külföldről (is) támogatásban részesülő civil és egyházi szervezeteket, megszüntetne egyetemi szakokat, visszafordítaná az eddig alkalmazott decentralizációs folyamatokat, vagy megalapozatlanul belenyúlna az oktatási rendszerbe – gondoljunk csak a román nyelv oktatásának módosítását célzó rendeletre és a kiváltott reakciókra.
Hol volt, hol van a kritika, az ellenvélemény, a tiltakozás – egyrészről –, és hol van az éppen célkeresztbe kerülőkkel való szolidaritás? Kisebbségi érdekvédelmi szervezet képviselőiként ne éreznék át ennek végtelen jelentőségét és fontosságát?
*****
Közelednek az európai parlamenti választások, a jelöltállítások, EP-kampányok. Remek alkalom – és ugyanakkor valószínűleg elkerülhetetlen – hogy az RMDSZ ne csatlakozzon a Fidesz diskurzusához, hisz európai védelmet szeretne a kisebbségi jogoknak, erős EU-ban, decentralizált (nemzet)államokban, a sokszínűség megjelenítésében érdekelt. Előlegezzük meg a bizalmat ehhez. (És térjünk majd vissza erre a témára.)
******
Szóval kell ez nekem, illetve szabad ezt így? Nem tudom. Erre sincs válaszom. De minél szűkebb a levegő az egyik térben, illetve minél egyhangúbb a diskurzus a másik térben, és minél erősebb ezek összefonódása, annál egyértelműbb, hogy valamit tennem kell nekem is a szabadabb lélegzetvételért.
Hátha oldódhat a plakátmagány.
Képekben
