Boldogságprojekt

B

Tervek és célok

Elsőgyerekes anyaként nagy izgalommal vártam fiam születését. A rám váró szülői feladatra való felkészültségemet és megfelelésemet illető – akkor még nem patológiás – kételkedésemet és szorongásomat pedig azzal csitítottam, hogy „a nagy projektre” való készülődésként beszereztem a lehető legtöbb információt. Kezdő magánvállalkozóként és gyakorlott projektmenedzserként azokhoz az eszközökhöz nyúltam, amelyek azelőtt is beváltak egy ismeretlen problémával szemben: beiratkoztam egy kötődési nevelésről szóló kurzusra, pszichológushoz jártam, azaz szakemberhez fordultam, hatalmas Bookline-rendeléseket adtam le, szinte kizárólag a Gyermekek és szülők kategóriában, feliratkoztam az általam elérhető szinte összes gyereknevelési-, baba-mama és csecsemőtáplálási Facebook-csoportra és levelezőlistára, és követni kezdtem az összes anyaságról, gyerekekről meg újszülöttekről szóló blogot. No, meg persze ott volt az a rengeteg Babycenter-hírlevél és az Instagramon követhető anyukák hada.

Az, hogy mennyire projektmenedzsmentként fogtam fel az egészet, azt hiszem, hogy nem is tudatosult bennem egészen a kisfiam első születésnapjáig. Ekkortájt a kimerültségemmel való kényszerített szembenézés hatására a gyerek fejlődésének mérföldköveit követő applikációból hármat gyorsan le kellett törölnöm, és éjszakai ébredéseimet a gyerekem felsírásának nyugtatására korlátoztam, hogy ne ébredjek folyton a markomban szorongatott telefonom fantomrezgésére, azt gondolva, hogy épp valami rettentően fontos hírről, információról maradok le a fiam értelmi fejlődésének szakaszait illetően.

Ahogyan azt minden hozzám hasonlóan projektalapú gondolkodásban agyonképzett munkavállaló és „alulképzett anyuka” tudja, az első számú kihívásunk egy feladattal szemben az, hogy az előre meghatározott és jól mérhető eredményeket a rendelkezésünkre álló erőforrások és időkorlátok figyelembevételével kell elérnünk. A projekteknek mindig egyedi és pontosan meghatározott célja van, így az mindig alaposan eltervezett és megfelelő szaktudással elvégzett tevékenységek sorozatával hajtható végre.

Ilyenformán az én anyasági projektem végcélja persze a gyerekem boldogsága és megfelelő ütemben való fejlődése lett, amihez – főképp a legelején – olyan minőségi és mennyiségi mutatókat rendeltem, mint a gyerek sírása, étvágya, mozgása, tekintete. Az időbeli behatárolhatóság érdekében gyerekem minden fejlődési szakaszához új és új konkrétan meghatározható egyedi eredmények elérését tűztem ki célul, amiben pompás segítségnek bizonyultak a gyerekápolási és -nevelési táblázatok, mobilalkalmazások, blogok és könyvek tömkelege. A rendelkezésemre álló erőforrások folyamatos optimalizálásán minden erőmmel küzdöttem naponta, majd pedig a romániai bürokráciával, amely a GYES-hez szükséges dosszié összeállításában volt az ellenfél, hol a kávéval, amely a nap 24 órájából gyerekgondozási kreatív tevékenységekre használható időintervallumának kitolásában és a nagyon is véges fizikai energiám feltöltésében volt kiváló szövetséges.

Mondanom sem kell, hogy megfelelési kényszeres emberként és egyedülálló anyaként a fiam második születésnapjára már annyira elhatalmasodott rajtam a szorongás és depresszió, hogy egyetlenegy ilyen applikációt sem bírtam tartani a telefonomon, de a fiam túl volt már egy fejlődésneurológiai vizsgálaton, amelyen, bár nála mindent a legnagyobb rendben találtak, az orvos nekem javasolt terápiát.

És próbáltam én a terápiát, minden minőségben és mennyiségben, amelyek mellett aztán persze soha nem tartottam ki, mert úgy éreztem, csak a mindent felemésztő kétségbeesésben való teljes elmerüléshez segítenek hozzá.  

Ekkorra a pánikhelyzetem konkrét okait már nagyon nehezen lehetett kibogozni, valahol az időbenforduleátahasára és az átalusszaemárazéjszakát problémák között elvesztettem a fonalat, nem tudva, hogy miért rándul naponta ötvenszer görcsbe a gyomrom, miért aggódom, csak dübörgött bennem a félelem hangja, hogy semmi nem elég jó, amit csinálok, kudarcba fulladtam a kitűzött célok elérése során, és ilyenformán természetesen csúnyán megbuktam anyaként, legfontosabb emberi feladatomban.

Bár tudatában vagyok azzal, hogy az én helyzetem némiképp szélsőséges természetemből adódóan alakult ki, mára már azt is tudom, hogy mindezzel nem voltam/vagyok egyedül. Számomra, ahogyan sok más nő számára is, a gyerekvállalás, az anyává válás a személyes kis boldogságprojektem fő komponensévé vált, és amint egy adott kort elértem, úgy éreztem, semmi más nem tudja az életem nagy kirakósának hiányzó darabját betölteni, csak egy gyerek. Valahol a legmélyebbről jövő, ösztönszerű gyerek utáni vágyamat ötvözve a megfelelő társadalmi szerepre betöltésére való ambíciómmal, azt gondoltam, ez hozza el majd a teljes beteljesülést, a flow-t, magát a boldogságot, értelmet adva mindazoknak a hétköznapi harcoknak, amelyeket szükségszerűen meg kellett vívnom magammal és a körülöttem lévő emberekkel az akaratom, elképzeléseim érvényesülése érdekében.

Hogy vagy?

De mi van a szülővé, anyává válásunk folyamatában, ami ennyire betegesen szorongóvá és kétségbeesetté tesz bennünket?  

„A közös pánikunk nagy, cukorkaszínű szobrát látom, és kíváncsivá tesz, miért kapcsolódik a gyermekneveléshez ennyi gyötrődés, és ekkora zűrzavar? Miért vagyunk ennyire összezavarodva az egyetlen olyan dologgal kapcsolatban, amiben az ember évezredek óta sikeres volt, jóval az internetes szülői fórumok, és szakmailag lektorált tanulmányok előtt? Miért van az, hogy sok anya és apa a szülőséget válságként fogja fel?”

– teszi fel a kérdést Jennifer Senior író is, akinek az erről szóló TED-előadását eddig több mint kétmillióan nézték meg.

„A válság erős szónak tűnhet, de az adatok alátámasztják. Ami azt illeti, pontosan „A szülőség, mint válság” címmel jelent meg 1957-ben egy tanulmány, majd az azóta eltelt 50 évben rengeteg olyan tanulmány látott napvilágot, melyek jól dokumentálják a szülői gyötrődést.”

– folytatja a díjnyertes újságíró, akit az All Joy and No Fun: The Paradox of Modern Parenthood (Sok öröm, de kevés szórakozás: a modern szülőség paradoxona) című könyve tett ismertté.

Senior ennek okát a gyerekek társadalmi szerepének gyökeres változására vezeti vissza. Egy olyan zavart korban, amelyben konkrétan nem értjük, miről kéne szólni a nevelésnek, mindannyian vadul improvizálni próbálunk, mert olyan helyzetbe kerültünk, amihez nincs kész forgatókönyvünk. Ott lebeg előttünk a cél, amellyel minden szülő egyetért: a gyermekeink boldogsága a legfontosabb. Senior azt mondja, a mai szülők rettegésének, kimerültségének, szorongásának és depressziójának oka ebben keresendő, hiszen – bár a boldogság csodás cél – túlságosan is meghatározhatatlan. Boldogságra és önbizalomra tanítani egy gyereket nem ugyanolyan, mint megtanítani olvasni, írni vagy biciklizni. Nincs hozzá tanterv. A boldogság és önbizalom lehet más dolgok eredménye, de önmagukban nem lehetnek igazán célok. Egy gyerek boldogsága így nagyon igazságtalan teher a szülők vállán, és még inkább igazságtalan teher a gyerekeink vállán. Beth Gagnon bostoni gyermekpszichiáter egy másik TED-előadónak, Julie Lythcott-Haimsnek adott interjújában így nyilatkozik:

„Egyes magasan kvalifikált nők minden tehetségüket az anyaságba ölik. Fejben a szülői lét szakértőivé válnak. Úgy látom, hogy azok a nők, akik sokat fektetnek a gyerekeikbe, hatalmas stresszt, szorongást vagy depressziót élnek át, de ha azt merem javasolni, hogy vegyenek vissza egy kicsit, azt roppant sértőnek találják.”

Amikor arról kérdeznek bennünket, hogy miért vagyunk ennyire gondoskodók, legtöbbször azt a választ adjuk, hogy „azért, hogy a gyerekünk boldog és sikeres legyen”. Azonban, ha arra kell válaszolnunk, mindeközben hogy érezzük magunkat, akkor legtöbbször a hatalmas nyomásra, feszültségre, fáradtságra meg stresszre panaszkodunk.

Ha engem például a dackorszakban lévő gyerekemmel együtt töltött hosszú hétvége után hogylétemről kérdeznek, mindig kísért, hogy Örkény egyik zseniális egypercesével válaszoljak:

Hogylétemről

– Jó napot.
– Jó napot.
– Hogy van?
– Köszönöm, jól.
– És az egészsége hogy szolgál?
– Nincs okom panaszra.
– De minek húzza azt a kötelet maga után?
– Kötelet? – kérdeztem hátrapillantva. – Azok a beleim.”

Boldogok a…

Szülőnek lenni mindig is nehéz és nemes feladat volt, de van valami most, 2018-ban, ami mindezt még nehezebbé vagy már-már elviselhetetlenné teszi. Azt hiszem, ennek nemcsak az az oka, hogy manapság a gyerekeink minden lépését nyomon követhetjük, hogy identitásunk folyamatos elnyomása által próbálunk megfelelni a reklámokból és közösségi médiából összerakott modern anyaképnek. Még csak az sem, hogy a szülői közösségek virtuális működése egy előtte sosem tapasztalt hiperintenzitásra kapcsolt, de fizikai értelemben legtöbbször egyedül állunk a zokogó gyerekkel karjainkban, akár egy négyszázezer lelket számláló város közepén. Mindez persze nagyban hozzájárul a szülői létünk mint válsághelyzet megéléséhez, de számomra a nagy kulcs a tökéletes és szakadhatatlan boldogság kergetésében rejlik.

Fiam harmadik születésnapja után egy tíznapos, pszichiátrián eltöltött kényszerpihenő alatt akadt a kezembe William Davies brit szerző, a Goldsmith Egyetem politikatudományi előadójának könyve: The Happiness Industry: How the Government and Big Business Sold Us Well-Being (A boldogságipar: hogyan sózza ránk a kormány a nagy üzleti érdekeltségekkel egyetemben a jó közérzetet) címmel. Davies azt írja l, mennyire torkig van azzal, ahogyan a nagy cégek a boldogság mérésére, hatékonyságunkban kifejezhető mutatóba fektetnek, azaz megragadják a jelenséget, ami valójában egy „agyunk szürkeállományában végbemenő folyamat”. Véleménye szerint van valami baljóslatú abban, ahogyan a reklámszakemberek, humánerőforrásmenedzserek, kormányok és gyógyszercégek méricskélik és manipulálják a boldogság utáni kielégíthetetlen sóvárgásunkat, hogy végül pénzt csináljanak belőle.

És itt van egy nagyon fontos szempont. A boldogságérzet hiánya fölött érzett lelkiismeret-furdalás szülőként sokmázsás teher. Míg arra számítunk, hogy gyerekünk születésével megnyerjük a belépést a boldogság arany kapuján, a feltétel nélküli odafigyelés, gondoskodás és saját igényeink elnyomásának mindennapos kis poklaiba szaladunk. Mivel azonban az emberiség történetében több száz évet felölelő periódusával ellentétben, amikor ez nem egy egyéni döntésnek számított, saját gyerekeink esetében tudjuk, hogy ezt mi választottuk, ezért kötelesek vagyunk borzasztóan hálásak lenni érte a nap minden percében.

A legrosszabb az egészben számomra ez volt. A gyerekem gondozása és nevelése fölött érzett pozitív érzelmek helyett folyamatosan bűntudatot éreztem önnön boldogtalanságom és elégedetlenségem miatt. Egészséges, szépen fejlődő gyerekemet ringatva remegtem a dühtől, hogy nem tudom elengedni az elvárásaimat vele és az általa megváltozott életemmel szemben. Zokogtam a félelemtől, hogy nem vagyok jó anya, azért, mert Ádám nem éri el a fejlődési applikációban mutatott mérföldköveket percnyi pontossággal, és én nem élem meg a folyamatosan áradó meleg szeretetet, örömöt és büszkeséget az épp elért fejlődési szakasz felett, s ezzel a gyerekem mérgezem szellemileg és okozok neki életre szóló lelki traumákat. A tökéletesen csomagolható boldogság utáni kielégíthetetlen sóvárgásommal hatalmas árnyékot vetettem rengeteg olyan élményre, amelyről azelőtt csak ábrándoztam, és amelyekről azt képzeltem, hogy a teljes beteljesülés pillanatait hozzák majd el: fiam első léptei, szavai, mondatai, az első szeretlekanya, közös hógolyózás és közös biciklizés.

Tudom, hogy mások életkirakósában ezt a központi darabkát nem föltétlenül a gyerek jelenti. Lehet itt szó párkapcsolatról vagy hivatásról, de a képlet sokszor ugyanaz. Ha a boldogságot, mint célt tűzzük ki magunk elé, majd minden erőnkkel az ehhez szükséges hozzávalók beszerzésén munkálkodunk, nagy valószínűség szerint beletörik valahol a bicskánk, kimerülten és kiábrándultan ébredünk éjszaka közepén tökéletlenül összerakott életkirakósunkra meredve, és kétségbeesetten nyúlunk az okostelefonunkhoz segítségért pötyögve.

Nekem a feloldás, a segítség, az önmagam türelemre való nevelésében jött el, és annak megértése, hogy az emberi érzések széles skálájának megélése, értékes kapcsolataim, a számomra örömet nyújtó események gyakorisága sokkal pontosabb mutatója az életem minőségének, mint a tökéletes boldogságom pillanatainak számlálgatása. Ez persze mindennapos harc, és nem sikerült volna egyedül.

A legfontosabb, hogy megtanultam segítséget kérni és elfogadni, letenni a terhekből, elvárásokból és örülni annak, hogy vannak napok, amikor egyszerűen csak boldogulunk emberi magányos létezésünk nyomasztóan szűkös és dermesztően tág keretei között.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Ugron Hanna
Ugron Hanna

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Legutóbbi hozzászólások

Archívum

Kategória